Neked elmesélem – Drahota Andrea: „82 éves koromra még tele vagyok olyan dolgokkal, amik az életet életté teszik”

1944-ben bombáztak ki minket az otthonunkból. Apám katonaként távol volt tőlünk. Anyám velem, a húgommal – akit rögtön a háború után elveszített – és nagyanyámmal kényszerült elmenekülni. Bejárták fél Magyarországot, hogy menedékre leljenek. Emlékszem egy vasútállomás romos várótermének képére, ahogyan egy bombázó repülő elszáll felette, és a még megmaradt falak beleremegnek, hullámzanak. Éreztem, hogy most valami olyat látok, amit egy szebb és jobb életben nem kellene látnom. 

Óvodáskorom első napján, amint mami elköszönt tőlem, és látótávolságon kívülre ért, egy kisfiú felkelt a padról, megállt velem szemben, és nagy erővel meglökött, úgy, hogy lebukfenceztem a kerítés és a pad közé. Pár pillanatig mozdulni sem tudtam, kifutott a tüdőmből a levegő. 

Amikor összeszedtem magam, feltápászkodtam, és észrevétlenül kisétáltam az óvoda kapuján. Elhatároztam, velem ez még egyszer nem történik meg. 

Innentől kezdve, ha valaki velem vagy egy szerettemmel igazságtalanul bánt, erővel válaszoltam. Verekedős lettem, de okkal, soha nem ok nélkül. Amikor az iskolában édesanyámról valami szörnyűséget mondott egy osztálytársam, elkaptam a klottnadrágjánál fogva a combját, és egyszerűen nem bírtam elengedni. Az osztályfőnököm úgy feszegette le a lábáról az ujjaimat.
A védelmi ösztön belém égett. Színésznőként a kollégáim kiöntötték nekem a szívüket. Volt egyfajta mamaénem, amivel elfogadást és meghittséget teremtettem magam köré. Idősebb koromban, amikor már a fiatal színészkollégáim anyját, nagyanyját játszottam a színpadon, gyakran hívtak előadás után is anyának. Ösztönszerűen védtem mindenkit, akit bántottak. 
Mert túl kellett élnem, mert túl korán kellett erősnek és felelősségteljesnek lennem. Tizenkét éves voltam, amikor anyám öngyilkos lett. Az ő élete tele volt titkokkal, amiket magával vitt a sírba. Annyit tudok róla, hogy kisgyerekként egy Dél-Olaszországból jövő zarándokcsoporttal érkezett Magyarországra, akik éjszakára különböző falvak istállóiba tértek be pihenni. A családnak, akivel édesanyám érkezett, sok gyereke volt, anyám volt közöttük a legkisebb. A következő nap, amikor továbbmentek, otthagyták anyámat a pajtában. Az én távoli, alföldi rokonaim fogadták be őt, ők találtak rá egy csomó rongy között a pajtában. Elvitték a paphoz, hogy írja be az adatait, ahol édesanyám annyit tudott mondani, hogy a neve Nosca. 

A megtalálása után hónapokig egy szót sem ejtett ki a száján. 

Később szobrászművész lett, amihez a cselédségen át vezetett az út. Anyámnak volt valamilyen vidám és csak ránk érvényes világa, de lassanként felőrölte a háború, a rendszer, amiben éltünk. A Rákosi-érában állandó volt az életveszély, a félelem és a bizonytalanság. Anyám időközben két gyermekét is elveszítette. Én és a húgom maradtunk neki. 
A húgommal nem voltunk szemtanúi semminek, csak egy szörnyű hang maradt meg évtizedekig a fejemben: a mentősök elvonulnak, és a lépcsőn egy üvegcse gurul, pattog végig az utolsó lépcsőfokig, majd megáll. Túlvilágian szörnyű hang volt. Beleremegtem, és éreztem, itt valami iszonyatos baj történt. Édesapám két napig ült anyu ágyánál a kórházban. Mi a húgommal otthon próbáltuk fenntartani a háztartás látszatát. Amikor apám hazajött és elmondta, mami meghalt, épp egy óriási vödör vizet öntöttem bele a kádba. Meghallva a már sejtett hírt, beleájultam a vízbe. Sokáig voltam eszméletlen állapotban. Apám szólítgatására ébredtem, akinek fáradt, aggódó tekintetével találtam magam szembe. Annyit tudtam kimondani: „De hát, én szerettem, hogy tehette ezt magával…” Anyámnak ködbe veszett a múltja. Vastag könyveket írt, de az öngyilkossága előtt mindet eltüntette. Amíg pedig együtt voltunk, nem engedte, hogy elolvassam őket, azt mondta, majd ha nagy leszek. De sajnos sosem tudtam elég nagy lenni ahhoz, hogy a kezembe vegyem, hogy megismerjem anyám gondolatait…

A történtek tovább fokozták bennem a kishitűséget és a védd magad készenléti állapotát. Semmibe se vettem magamat. A főiskoláig ráadásul csúfnak is éreztem magam – valójában lavíroztam aközött, hogy csúnya vagy jelentéktelen vagyok. 

Kislányként rendszeresen írtam színdarabokat, amiket a húgommal – akit nem mindig volt könnyű rávenni ezekre az előadásokra – közösen adtunk elő maminak és papinak, aztán később papinak és anyukának, a második mamámnak is. Lepedőkből rittyentettünk színpadot.

Vágytam rá, mégis elképzelhetetlennek tartottam, hogy alkalmas lennék a színészi pályára.

Meg sem mertem mondani a szüleimnek, hogy színész szeretnék lenni, pedig ők nyilván sejtették, mert az egyik születésnapomra egy Színészek, szerepek című könyvet kaptam tőlük. 
A francia nyelvtudásom miatt végül a Külkereskedelmi Főiskolára esett a választásom, de valami hiba folytán rossz papírt töltöttem ki, véletlenül ipar szakra jelentkeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Sosem értettem a papírok kitöltéséhez, nincs türelmem hozzájuk. Az ipar szakon az első héten elmondták, „ez egy politikai egyetem, itt mindenkinek társadalmi munkát kell végeznie”. Végigkérdezgették, ki miben jó, mihez ért. Én azt mondtam, semmihez. „Jó, akkor mész a Kultúrosztályra a színjátszókhoz.” Ez Isten ujja volt. Így lettem súgó. Nem sokkal később a pesti egyetemek versenyt rendeztek, az Egyetemi Színpadon kellett az összes egyetemista előtt előadni a kiválasztott színdarabot. Vadász Gyuszi rendezte Max Frisch És a holtak újra énekelnek című darabját, abban én lettem a súgó. Az egyik színésznő megbetegedett, és Gyula engem kért meg, hogy ugorjak be a helyére, mondván, a súgás miatt úgyis kívülről tudom a darabot. Attól a pillanattól kezdve nem voltam súgó többé.
Ha léteznek angyalok itt a földön, az én életem első angyala Vadász Gyuszi volt. Ő hozta a hírt, hogy abban az évben, amikor én már a Közgázra jártam, pótfelvételit írnak ki a Színművészeti Főiskolán, mert nem jött össze elég ember – unszolt, hogy jelentkezzek. Akkoriban a Makarenko utcai kollégiumban laktam, ahova postai hiba miatt nem érkezett meg az értesítő határozat. Egy este a portásnő elkapott: „Figyeljen már, Drahota! Valaki valamilyen zenésziskolából keresi magát. Hívja már vissza, meghagyta a számát.” Elkezdtem szédülni, tudtam, ez csak a Színművészeti lehet. Úgy megrettentem, elkezdtem habogni, „Jó, jó, majd fölhívom”. A portásnő ezt meghallva felmérgesedett: „Nem majd, most hívja föl!”, és már tárcsázta is a megadott számot. 

A vonal másik végén annyit kérdeztek tőlem: „De hát, miért nem jön? Felvették magát! Vagy nem akar színész lenni?” 

Második anyukám támogatta, apukám csak elfogadta, hogy színésznő leszek. A II. Richárdban, a királynét játszva látott először édesapám színpadon. Mielőtt beült a nézőtérre, elkapta a karomat, és súgva kérdezte: „Tudod a szöveget?” Az előadás után magán kívül volt. Akkor értette meg: felnőttem, már nem az ő kicsi lánya vagyok. 

Hosszú ideig tartott, míg megjött az önbizalmam. Az egyetemen lettem népszerű, amint bevettek a színjátszó csoportba. A lányokkal hamar megtaláltam a közös hangot, a fiúktól óvakodtam. A kollégiumban esténként már mindenki nyavalygott, hogy ne gyújtsunk villanyt, ezért én odaültem az ablakba, és az utcai lámpa beszűrődő fényénél verseket olvastam. Egy idő után kérték a lányok, hogy olvassam hangosan, majd az esti versolvasások rendszeressé váltak. Az első szinten voltunk mi, lányok, a másodikon a fiúk. Sokszor ültem felsőbb éves hallgatókkal az emeletre vezető lépcsőn, elzárva minden átjárási esélyt, megvitatva a világ nagy dolgait. Majd rájöttem, a fiúk másképp látnak, mint én magamat: szépnek, érdekesnek. Előfordult, hogy a rendező szólt: „Amikor a fiúk a színpadra mennek, a Drahotát küldjék ki!” Zavartam őket a jelenlétemmel. Egyre többen kezdtek szerelmet vallani, de én csak egyvalakit engedtem közel magamhoz.

A Sodrásban egyik forgatási napján busz vitt minket a helyszínre. Moór Marcsi ült mellettem, én az ablaknál, még nem indult a busz, csak néztem kifelé az ablakon elgondolkozva, amikor egyszer csak éreztem, valami változás történt, pedig nem ért hozzám senki. 

Valahogy tudtam, már nem a Marcsi ül mellettem. Óvakodva, hogy nem tévedés-e, oldalra sandítottam, és Kozák Andrással néztem farkasszemet. 

Kirázott a hideg, a szívem hevesebben vert, mint bármikor életemben. Annak a forgatási napnak a végén, hajnalban kivittek minket a Tisza-partra, ahol sátrakban aludtunk. Arra ébredtem, hogy Andris a lábamnál ül, és néz: „Úgy alszol, mint egy kisgyerek.” Embertelenül a hatása alá kerültem. A forgatás alatt Gaál Pista rendező egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy ha a fiúk hiba nélkül elmondják a szövegüket, akkor megcsókolhatják a köldökömet. Sorba állt mindenki, csak Andris nem. Pedig tudta a szövegét. 

Kép

Nagy Attila, Drahota Andrea és Kozák András 1969-ben – Forrás: Fortepan/Gábor Viktor

A megismerkedésünk után a találkozásainkat a huzakodás jellemezte. Nem voltunk kedvesek egymással, ami engem a sírba lökött. Andrisban volt valami különös idegenség, ami egyáltalán nem volt jellemző a korabeli fiúkra. Valami olyan, amit nagyon szerettem volna megfejteni, megérteni, de tudtam, erre esélyem sincs, csak akkor, ha ő akarja. Elérhetetlennek tűnt. A forgatáson egy alkalommal egy hajón álltunk egymás mellett, és ő kérdezősködni kezdett arról, hogy milyen ételeket szeretek, tudok-e aludni. Soha senki nem kérdezett tőlem ilyeneket. Andris lénye minden más férfit elhomályosított számomra a hátralévő életemben. Nem csókolt meg rögtön, eleinte csak megöleltük egymást, úgy, hogy összeért az arcunk. Nem akartuk elkapkodni a dolgokat. Mint amikor félreteszed a finom falatokat a tányérodon. Izgalmas volt a várakozás. 

Nekünk már az is jó érzés volt, ha egymáshoz lökődtünk a forgóajtóban. 

Az Iszony című film forgatása alatt, 1965-ben lettem várandós az első gyerekünkkel. Akkoriban rengeteget forgattunk, így Ágnest két és fél éves koráig főként az én második mamám nevelte, akinek nem születhetett gyermeke, ezért úgy szerette Ágnest, mintha a sajátja lenne. 

Kép

A színésznő egyik gyermekével – Forrás: Drahota Andrea

Andris előtt türelmetlen, a végletekig idegeskedő és kissé agresszív ember voltam, de ő mindkét jellemvonást kiirtotta belőlem. Tőle kaptam az egyik legegyszerűbb, de legmeghatározóbb mondatomat: „Várj egy napot. Csak holnapig. Utána visszatérünk rá.” Másnap reggel gondolkodnom kellett, hogy mi volt az, amitől előző nap annyira kikészültem. Ez egy apró kérés, nem nagy fáradság, hiszen szinte azonnal a nyakunkon a másnap. S ha azt megvárod, megkapod a nyugalom és a megértés ajándékát. András megtanította nekem, hogy türelmesnek és megbocsájtónak kell lenni, amit először az ő kedvéért próbáltam meg, később már belülről jött. Általa könnyebbé, szilárdabbá vált az életem. Magától értetődő volt a létezésem, és többé nem védtem magam, mert az ő karja a biztonságot jelentette számomra.  
A színészetben is a társam volt. Kazimir Károly rendező, színigazgató a Tháliában megajándékozott minket a lehetőséggel, hogy egy Arthur Miller-darabot játsszunk el ketten Andrissal. Meg voltam lőve a szereppel, de rájöttem, úgy tudom megtalálni hozzá a kulcsot, ha Andris ül otthon a karosszékben, én pedig előtte mászkálok, és beszélek a szerepemről. Ez a gyakorlatunk örökre megmaradt. Még azoknál a daraboknál is, amiket Andris maga rendezett. Nem szólt bele, nem instruált a szerepemmel kapcsolatban, hagyta, hogy beszéljek, hogy fokozatosan fejtsem meg, miről is szól az adott szerep, hogyan formálnám meg. 

Amikor úgy érezte, bennem van a motiváció, az érzés, csak azt mondta: „Ennyi. Ez megvan.”

A bolond Ásvayné volt az egyik kedvenc szerepem, egy zseniális darab, tág határok között mozgó, rendkívül jól megírt szerep. Eszméletlenül jól lehetett játszani. A vígjátékok közelebb álltak hozzám, mint a drámai szerepek, azokból mégis keveset kaptam. 
Nem volt bennem ambíció. A vezetőktől kaptam is ezért néha rendesen. De én úgy gondoltam, nem szükségszerű a törtetés a színészi pályán sem. Az csak mérgez egy bizonyos fokon túl, és irigységet szül. Irigy, rosszindulatú környezetben nem lehet jó színésznek lenni. A színpadon szinte soha nem játszol egyedül, másokkal együtt vagy jelen, aminek megvan a maga szerkezete, dinamikája. Hatással vagyunk egymásra, impulzív jelenlétet kíván a színpad, ahol nem szükséges, hogy mindent magunkra vegyünk. Nem az egész világ szól rólunk, csak alig-alig valami. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Ebédhez készülve egy vasárnap elmentem Andris mögött, aki már az étkezőasztalnál ült, és ahogy ránéztem, megdöbbenve vettem észre: egy öregember tarkóját látom. A dús, sötétszőke haj, amibe annyiszor simítottam bele, őszbe hajlik. Néhány nappal később, amikor akáctuskókat vert le a kertbe a tó köré, láttam, hogy két ütés után megáll, pedig korábban ez meg se kottyant neki.  Elment egy teljes kivizsgálásra, tumormarkert is néztek nála, de nem találtak semmit. A következő év februárjában meghalt rákban. Már haldoklott, amikor azt mondta, muszáj elengednem, mert olyan érzése van, mintha egy kötéllel húznák őt vissza. Higgyem el, hogy ahová húzzák, az nem rossz, ő biztosan tudja, látta és hallotta. Ha viszont én azt érzékeltetem vele, hogy nem bírom őt elengedni, akkor ez a kötél nagyon erős fájdalmat okoz a lelkében. 

Amikor elment, se meglepetést, se ürességet, se fájdalmat nem éreztem. Soha semmi nem úgy történik, mint amit képzelünk róla. Majd este megpróbáltam lefeküdni, de minden kijött belőlem, amit aznap ettem. Megkíséreltem elaludni, de sehogyan sem ment, egész éjjel csak ácsorogtam. 

A házunkban, amit Andris tervezett, hatalmas oszlopok tartották a tetőt. Annak dőlve próbáltam aludni, miközben hangtalanul folytak a könnyeim, ez ment három napig.

Iszonyatosan lefogytam. A testvérem, aki orvos volt, egyszer elmesélte nekem, hogyan kell elmenni altató segítségével. Nem felejtettem el a pontos orvosi adagolást. Elhatároztam, amikor Andrisnak eljön az ideje, szépen egyszerre megyünk majd el, de ez nem történt meg. 
 

Kép

Drahota Andrea otthona – Fotó: Wesniczky Zsófia

A gyerekeim és a menyem árgus szemekkel figyeltek. „Jó, akkor majd holnap”, aztán eljött a másnap, a harmadnap, és én itt maradtam. De egyáltalán nem bánom, békességben vagyok vele. Az űr, amit Andris negyven év házasság után hagyott maga mögött, pontosan akkora ma is, mint volt. Számtalanszor fohászkodtam hozzá: segítsen, hogy meg tudjak tanulni nélküle is élni. Vannak jobb és rosszabb napok, és azt tartom a legnagyobb sikeremnek, hogy ép ésszel-lélekkel túléltem sok veszteséget, sok kibírhatatlant, és hogy 82 éves koromra még tele vagyok olyan dolgokkal, amik az életet életté teszik. Ahogy visszagondolok, érzem, túlzásba vitték velem a jót az angyalok. Soha nem kellett kérnem vagy elvárnom valamit. Irgalmatlanul jó volt színésznek lenni, mérhetetlenül jó volt a Kozákkal élni, de ennek vége, viszont soha nem szabad elfelejtenem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annak a hivatásnak és azzal a valakivel élhettem, akit határtalanul szerettem. 

A történetet Kosztin Emese írta Drahota Andrea Jászai Mari-díjas magyar színésznő emlékei alapján.