Neked elmesélem – A megváltás csak akkor jön el, ha kiállod a próbát
Valahányszor meghallják a nevem, az emberek felkapják a fejüket: „Te Charles Dickens leszármazottja vagy?” Misztérium leng körül, mintha tudnék valamit, amit ők nem, mintha ismernék valakit, aki több volt, mint mások. Pedig sosem ismertem őt, az ük-ükapámat. Az iskolában is kíváncsian figyelték, vajon miben kiemelkedő, vajon miben tehetséges egy Dickens-ük-ükunoka, és folyton éreztem, valamit fel kell mutatnom. Nem lehetek jelentéktelen, érdektelen. Méltónak kell lennem a névhez.
Másoknak az elvárások, a szülői minta, a becsvágy, a hírnév, a pénz vagy a világ megváltása a motiváló tényező, nekem a név. A név, ami az emberek szolgálatát jelenti számomra, mert úgy érzem, Dickens a világhírű történeteivel szolgálta az embereket. Amikor kislány voltam, mindenhol otthont építettem, a kertben a fára, a bokor alá, a bentlakásos iskola tízágyas szobájában a sarokba. Mindenhol kellett egy biztonságos, békés kuckó, ahova elvonulhattam, ahol otthon lehettem. Apai nagymamámnak káprázatos ízlése volt, teljes harmóniát tudott teremteni a térben színekkel, formákkal, fényekkel. Angol, antik bútorokkal vette körül magát. Ha nála voltam, játékot sem kellett adnia a kezembe, elég volt, ha lekuporodhattam a szőnyegére, és onnan nézegethettem a szoba apró részleteit.
Mindig sírtam, ha ott kellett hagynom őt és a házát. Tőle kaptam az otthonteremtés képességét.
North Yorkshire-ben nőttem fel egy több mint 700 éves kertes házban, amely egykor plébánia volt. Az óriási kőfallal körbekerített háromhektáros kertet és a több mint tízszobás házat négyen laktuk: apám, anyám, a húgom és én. Sok helyünk volt játszani, elbújni, felfedezni. Miután meghalt apai nagymamám – aki Anglia egy másik részén lakott – egy nagy, sáros tehergépkocsi parkolt le a bejáratunk előtt. Sietősen pakolták ki belőle drága nagyikám szeretett bútorait, ruháit. Az egyik robusztus, faragott komódot édesanyám a sosem használt emeleti hálószobába irányította. A férfi, aki felvitte a komódot, falfehér arccal jött le a recsegő falépcsőn, és közölte, ő oda vissza nem megy, mert érzi valaki jelenlétét. Anyámat nem zavarták a képzelt szellemek, de mi gyerekként kerültük az emeleti hálószobát, féltünk a falépcső nyikorgásától, a hideg, sötét falaktól. Akkor határoztam el, felnőttként nekem békés, meleg, mediterrán hangulatú otthonom lesz, bár akkor még nem ismertem ezt a szót.
Apám alkoholista volt, de nem az erőszakos, inkább az állandósult rosszkedvű fajtából. Sokat veszekedett. Anyám tette boldoggá a gyermekkorunkat, aki a vagyonos Wenckheim grófi család sarjaként jött a világra 1935-ben, és a Békés vármegyei Dobozon nőtt fel. Egész Békés az ő birtokukban állt, anyámat mégis az alázat és a szerénység jellemezte. Karácsonykor édesanyja rendszeresen arra kérte, hogy válassza ki az egyik legkedvesebb ajándékát, amit együtt elvittek a szegény gyerekeknek.
Nyolcéves volt, amikor egy teherautó szállítmánya közé bújtatva menekültek el az orosz katonák elől, és tizenegy, amikor a bentlakásos szerzetesi iskolában megtudta, hogy édesanyját halálra gázolta egy vonat.
A tragédiát édesapja képtelen volt feldolgozni, így rá két évre őt is elveszítette. Tizenkét évesen árva lett, nemesi rokonai vették pártfogásba. Akkoriban a főnemesi családokban elvárás volt, hogy a gyerekek megtanuljanak németül, így nyelvtudásának köszönhetően viszonylag hamar munkába tudott állni, mosogatott, szállodában takarított, gyerekekre vigyázott. Húszévesen az Egyesült Királyságba menekült, ahol idegenvezetőként dolgozott, és megismerte a szerelmet apám, Christopher Dickens oldalán.
Anyám semmihez sem ragaszkodott. Menekülései során megtanulta, semmi sem az övé, minden Istené. Úgy képzelte, hogy ő csak egy vendég, aki belekóstol az életbe, akinek saját felelőssége, mit kezd a napjával, a pénzével, a két kezével. Abban hitt, hogy mindent, amit tesz, Istenért teszi. Érte akart jónak lenni, érte akart jót tenni. Nem telt el számára nap ima nélkül. Ebből a motivációból hozta létre az első angliai lovasterápiás egyesületet sérült gyerekek számára és a Dickens Alapítványt, amelyen keresztül szegény gyerekeket támogatott. Ma is csodálom, hogy munka mellett hogyan tudta ezt a teljesen feleslegesen nagy házat kutyákkal, pónikkal, velünk, két eleven kislánnyal varázslatossá tenni. Minden reggel mosolyogva ébresztett minket, és nem várt viszonzást. Sem tőlünk, sem az élettől. Nem sírta vissza egykori fényűző, grófkisasszony életét. Nem gondolta, hogy bármi is járna neki.
Egyszerűen elfogadta, hogy az élet néha ad, de többször vesz el. És ha elvesz, valójában kérdez: elbírod? És ő hitte: a megváltás csak akkor jön el, ha kiállod a próbát.
Tőle tanultam kibírni a kibírhatatlant is.
Huszonnyolc éves voltam, amikor apám meghalt. Anyám akkor tért vissza szeretett szülővárosába, Dobozra. Két évvel később én is megérkeztem Magyarországra. Elváltan, kiüresedve, azt a bizonyos életcélt keresve, ami, ha csak pislákolva is, de méltó lehet a névhez. Naiv voltam, önfejű és heves vérmérsékletű. Akkor még nem tudtam válaszolni fontos kérdésekre, hogy ki vagyok, mi érdekel, miben vagyok jó, mi fáj, mi lüktet bennem, milyen életet szeretnék élni, ha pedig azt hittem, tudom, később rájöttem, csak becsaptam magam. Huszonévesen az a Catherine, aki Londonban dolgozott titkárnőként, majd vásárolt egy útikönyvet, és elkezdett négycsillagos hoteleket keresgélni maximum 50 szobával, aki legalább száz hotelnek írt levelet, hogy szeretne náluk dolgozni – merőben más volt, mint most.
A jelentkezésemre egyetlen helytől, egy Karib-szigeteki hoteltől kaptam választ, egy kedves hölgytől, aki a saját pozíciójára keresett új embert, mert babát várt. Nem gondolkodtam, rögtön elvállaltam. A Karib-szigetek éteri szépsége, építészete belém ivódott. Tíz évig építettem a karrieremet a szigeten, míg el nem jutottam a szállodavezetői pozícióig. Majd a válásom és a szállodaiparban eltöltött évtized után úgy döntöttem, kiveszek egy év szabadságot, és utazni fogok. Az egyik utam édesanyámhoz, Magyarországra vezetett.
És bár láttam számtalan gyönyörű helyet, mégis, minden festői szépségű táj ellenére, Magyarország egy poros kis útján lovagolva éreztem először és utoljára azt a belső bizonyosságot, amit sehol máshol: itt kell élnem.
Amikor közöltem anyámmal, hogy Magyarországra költözöm, nem akarta elhinni: „De hiszen nem is beszéled a nyelvet.” „Majd fogom!” „És nem ismersz senkit.” „Majd találkozom emberekkel.” „És mit fogsz csinálni?” „Nem tudom, de maradok.”
Addigra már számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: mit kezdjek az életemmel? Hogyan tudnám szolgálni az embereket? Hogyan tudnék úgy élni, hogy büszke lehessek magamra, és ha odafentről látnak, az őseim is elégedetten nézzenek le rám? A válasz 34 éves koromban, egy férfi személyében érkezett. Őt is Christophernek hívták, mint apámat.
Kilenc pontba szedtem, hogy milyen férfira vágyom, és két éven keresztül minden este rózsafüzérrel a kezemben imádkoztam érte. Egy utcában laktunk, és a sarki ABC-ben ismerkedtünk össze. Minél jobban megismertem, annál inkább tudtam, ő az. Minden megvolt benne, amire akkor vágytam. Lehengerlő volt, csupaszív angol úriember. Házasságkötésünk után tíz hónappal meg is született a lányunk, Meg, akinek bölcs, szerető apja volt. Nekem pedig sokáig olyan társam, akinél hittem, hogy jobb nem létezik.
Meghatározó közös szenvedélyünk volt a felújítás. Ezzel a szenvedéllyel vette kezdetét 2004-ben az én büszkeségem, a Catherine's Vineyard Cottages története. Christopher egy hétvégi kiruccanást szervezett nekünk a móri borvidékre, Csákberénybe. Egy borász barátján keresztül ismerte a Vértes-hegység ölelésében megbújó környéket. Tőle tudtuk meg, hogy itt minden évben borfesztivált rendeznek a domboldalon, és hogy a helyiek ilyenkor kiadják borházaikat a látogatóknak. Egy ilyen alkalommal láttunk meg egy panorámás telket egy romos faházzal, amit potom egymillió forintért meg is vásároltunk.
Christopher úttörő volt, előrelátó üzletember. Látta, mennyire élvezem az otthonteremtést, a lakberendezést. Az ő ötlete volt, hogy vásároljuk meg a szomszédos telkeket, és folytassuk a faházak felújítását. Nap mint nap festettem, gazoltam, földet hordtam, otthont teremtettem.
Nem az volt a szándékunk, hogy ezeket a kis nyaralókat menedékké alakítsuk, de végül azzá váltak.
Renoválás közben fogalmazódott meg bennem a cél: azt szeretném, hogy az emberek, amikor betérnek hozzánk, nálunk töltenek egy-két napot, érezzék a szeretetemet, az otthon melegét, a karibi térség ihlette dekorációk nyugalmát, összhangját, a textilek lágyságát, hogy minden, amire csak rávetül a szemük, feltöltse őket. Érzéseket szerettem volna adni. Nem beszéltünk senkinek az elképzeléseinkről, de a helyi csapatnak köszönhetően egy mediterrán hangulatú falucska teremtődött itt, a domboldalon.
Az átvirrasztott éjszakák és a harmadik ház felújítása között, negyvenévesen újra babát vártam. De a kisbabám beteg lett. Az orvos azt mondta, lehet, hogy még bennem meg fog halni, de ha megszületik, akkor sem fog sokáig élni. Úgy döntöttem – ami életem legnehezebb döntése volt –, hogy megtartom: amíg élni akar, addig élnie kell. A születése után három percig láttam őt, majd elvitték az intenzív osztályra, és 53 perc múlva meghalt. A halála után évekig nem tudtam sírni. A hozzánk közeli kápolnában temettük el, Henriettnek hívták, ő az én angyalom.
Hat évvel később négyes stádiumú emlőrákot diagnosztizáltak nálam. A bal mellemet elvesztettem. Nem lepett meg a betegség, akkor már egy ideje tudtam, van bennem egy rész, ami rendkívül boldogtalan. Rengeteg nyomás nehezedett rám azzal, hogy egy ilyen mértékű befektetésbe belevágtunk, és közben Christopher is elvesztette a cégét, amit nagyon rosszul viselt. Az ő testében a rák egy évvel később tört a felszínre, ami egy év leforgása alatt fel is emésztette. Ebben a brutális időszakban rengeteget gondoltam anyámra, arra, hogy ő minden fájdalma ellenére hogyan volt ott mellettünk.
Az ő erejéből táplálkoztam, hogy a lányom számára én is jelen tudjak lenni.
A gyásszal töltött éveim után egyedül éreztem magam itt, vidéken. Akkoriban egyetlen dologért imádkoztam: hogy küldjön nekem valakit a Jóisten, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Leegyszerűsödött az imádságom, és meghallgatásra talált. Ötvenévesen megtaláltam Graham Massey-t, a világ legszebb lelkű emberét. És most, 54 évesen élem életem legszebb időszakát.
A lányom felnőtt, egészséges vagyok, bölcsebb, és ha vannak is rosszabb napjaim, szinte elfelejtem, ahogy kisétálok a teraszra és látom a lenyugvó napot, amelynek vörösen izzó fénye figyelmeztet: mulandó, bármi is fájjon. És ha a fák levelei halkan rezegnek, vacognak is odakinn, én nem reszketek idebenn, mert megtettem, amit megtehettem. Szerettem, amikor szerethettem. Éltem, és nem tékozoltam el a nevet, amihez méltónak kellett lennem.
A történetet Kosztin Emese írta Catherine Dickens-Massey emlékei alapján.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>