„Amikor a testem megtámadja a szívem alatt hordott gyermekem”

Második gyermeked extrém koraszülöttként jött a világra. Hogyan kezdődött a történeted?

Ez a történet akkor kezdődött, amikor én világra jöttem. Beleszülettem egy olyan családba, amelyben mindenkinek egészségügyi képesítése volt. A nagymamám, a keresztanyám és az édesanyám is ápolónőként dolgozott, ezért kórházak környezetében nőttem fel. A Kútvölgyi kórház óvodájába jártam, így megszoktam ezt a közeget, az életem részévé vált.

Akkor még nem tudtam, hogy az utam ennyire az egészségügy felé visz. A kórházi dolgozók ismertek engem, ha megláttak, mindig mosollyal fogadtak. Ez a mosoly azonban az arcomra fagyott, amikor felnőttként próbáltam megemészteni a hírt, amit pár órával előtte közölt a neurológus a koraszülött gyermekem állapotáról, miszerint a Pető Intézet óvodájára és konduktív pedagógiára lesz szüksége. Nem véletlenül mondom, hogy a kezdetektől a csillagok vezetnek: engem minden út a neonatológia felé vitt, ápolónőként gyerekosztályon és kardiológián dolgoztam. Aztán pár évvel később megtapasztaltam azt, milyen a betegágy másik oldalán lenni.

Egészségügyi dolgozóként te máshogy viszonyultál a történtekhez? Ápolónőként biztosan volt példa arra, hogy elveszítettél gyermeket, majd hirtelen szülőként találtad magad a koraszülött osztályon, imádkozva a kisfiad életéért.

Így van. A kisfiam a 27. hétre született, tehát extrém koraszülöttként érkezett meg erre a világra. Szerintem az ember a trauma minden fokozatát átéli, amikor egyik pillanatról a másikra belecsöppen ebbe a világba szülőként, amikor egy laikus anya nincs tisztában a gépek értékeivel, a csipogásuk jelentésével. Ezzel ellentétben én mindent értettem. Álltam az inkubátor mellett, láttam, mit mutat a lélegeztetőgép. Eleinte nem is a gyerekemet figyeltem, hanem a gépeket. Ott eldöntöttem, hogy nem szabad nekem ehhez a gyermekhez kötődni, mert ő nem fog életben maradni.

Emlékszel annak a napnak az eseményeire, amikor váratlanul megindult a szülésed?

Vasárnap délután volt, azt éreztem, hogy olyan furán húz a hátam, a lábam, és fáj a fejem. Azon a hétvégén a húgommal voltam, aki elkapta az influenzát, így nem gondoltam semmi komolyabbra. Azt hittem, engem is megfertőzött annak ellenére, hogy be voltam oltva ellene.

Teltek az órák, és egyre furábban éreztem magam, elkezdett a lábam is dagadni a meglévő tünetek mellett.

Felhívtam az egyik szülésznő barátnőmet, aki azt mondta, hogy éppen ügyeletes, jobb, ha bemegyek hozzá. Alig tettem ki a lábamat a liftből, azonnal hozta a kerekesszéket. Nem is ellenkezhettem, azonnal beleültetett. Láttam a rémületet a tekintetében, hallottam az ideges telefonbeszélgetését az ügyeletes nőgyógyásszal.

Az ügyeletes orvos a vizsgálat közben elmondta, hogy intézik az azonnali átszállítást egy olyan kórházba, ahol van koraszülött intenzív osztály. Addigra már megállíthatatlan volt a folyamat, teljesen ki voltam tágulva, amiből én semmit nem érzékeltem. Közben hallottam az értékeimet: magas vérnyomás, láz. Vért venni nem is tudtak tőlem. Nagyon nehezen tudták beadni az úgynevezett tüdőérlelő szteroidot és a tokolitikumot, amely segített átvészelni az átutazást.

Emlékszel még az első néhány hét eseményeire?

Persze, szinte minden pillanat bevésődött az emlékeimbe, ennek ellenére a szobámra nem emlékszem. Egyszerűen nem érdekelt az, hogy velem mi van, hol vannak a dolgaim. Nem tudok visszaemlékezni olyan pillanatra, amikor zuhanyoztam vagy akár ettem volna valamit. A gyermekem értékei körül forogtak a gondolataim. Egy dolog tartotta bennem a lelket: a rengeteg tejem. Ezt éreztem az egyedüli értelmes dolognak, amellyel kötődni tudok a kisfiamhoz. Igaz, ebben semmilyen támogatást nem kaptam.

Mit értesz azon, hogy nem volt támogatásod a fiad táplálásában?

„De hát, anya, azokkal a gyógyszerekkel, amiket szed, ezt a tejet nem lehet odaadni ennek a kisfiúnak” – ezt mondta az aktuális nővér nekem, majd a szemem láttára kiöntötte a lefejt tejemet. Akkor, ott ezt a döntést nem kérdőjeleztem meg. Kaptam vérnyomáscsökkentőt, antibiotikumokat, saját gyógyszeres dobozom volt, amelyből szedegetnem kellett a tablettákat. Ma már tudom, hogy ezekkel a gyógyszerekkel is simán megkaphatta volna a fiam az anyatejemet. Pár nap múlva szinte teljesen elapadt a tejem. Miért küzdöttem volna valamiért, amivel csak ártani tudok neki?

Ahogy telt az idő, egyre több probléma jelentkezett. A gyermekem állapotát látva többször is elköszöntem tőle.

Mennyi ideig kellett az intenzíven tartózkodnotok?

Elvileg, ha egy baba már elég erős ahhoz, hogy ne kelljen hármas szintű intenzív egységben lennie, akkor átkerül a kettes szintű egységbe, amit mi, szülők úgy hívunk, hogy hizlalda. Itt már „csak” hízni kell, a gyermek stabil, annyi a feladata, hogy megtanuljon rendesen enni ahhoz, hogy hazamehessen. A gyermekem 14 hetet töltött a PIC-en, vagyis a hármas szintű egységen. Tizenkét hetesen tarthattam először a kezemben.

A mi helyzetünket furának lehet nevezni. Az orvosok valami miatt úgy döntöttek, hogy 14 hét után a hármas egységből adják haza a gyermekemet. Konkrétan az inkubátorból emelték ki a monitorok és gépek közül.

Kép

Eduard pár hetesen és egy friss fotón – Forrás: Nagy Lívia

Ez nagy sokk lehetett, nemcsak neked, hanem a fiadnak is. Mennyire tudtatok egymásra hangolódni ezek után?

Onnantól, hogy a kezemben tarthattam Eduardot, elkezdtem kötődni hozzá. El kellett hinnem, hogy ennek a gyermeknek én vagyok az anyja. Minden szeretetemet ráborítottam, miközben legbelül rettegtem. Az első otthon töltött hetekben én voltam a monitor: feküdt mellettem a matracon, és figyeltem, hogy lélegzik-e. Ennek ellenére folyamatosan azt éreztem, hogy nem ismerem ezt a kisfiút. Ilyen értelemben a kötődés nem volt meg, legalábbis nem olyan erősen, mint a nagytesójánál.

Azóta tudod, hogy Eduard más, mint a többiek. Ez hogyan derült ki?

A születésétől kezdve sejtettem, hogy ha életben marad, a kezdeti kálváriának lesznek következményei, bár ezekkel a szavakkal engedték haza a kórházból: „Ez a gyerek megúszta.” Nagyon sokszor kellett újraéleszteni, hosszú ideig volt rossz állapotban, így az idegrendszere nagy megpróbáltatásokat élt át. Ahogy növekedett, észrevehető volt a lassabb fejlődése. Ott kezdődtek igazán a problémák, amikor el kellett volna indulnia. Ez az idegrendszer számára rendkívül összetett feladat. Eduardnak évekre volt szüksége, hogy ezt megtanulja. Ekkor kerültünk be a Pető Intézetbe, ahol a konduktív pedagógiával hihetetlen eredményeket értek el. Megmutatták, hogy egy sérült idegrendszerből is ki lehet hozni nagyon sok mindent.

A fiam azóta 16 éves lett, magyarul és franciául anyanyelvi szinten beszél, viszont egy négy-ötéves gyermek szintjén él.

Kiderült az az egészségügyi probléma, amely kiváltotta a szülés idő előtti megindulását?

Igen, preeklampszia, azaz terhességi toxémia okozta. Ilyenkor hirtelen megemelkedik a vérnyomás, testszerte vizenyő (ödéma) alakul ki, a vese jelentős mennyiségű fehérjét ürít a vizelettel. Ez egy várandósággal összekötött betegség, amelynek az esetek nagy százalékában semmi olyan előjele nincsen, ami egy várandós nőnek feltűnne. Életveszélyes állapot mind az anyára, mind a babára nézve egészen addig, amíg a gyermek megszületik. Amint kikerül az anya méhéből, az úgynevezett ok megszűnik. Négy gyermeket szültem, sem az első, sem a harmadik és negyedik várandóságomnál nem jelentkezett ez az egész. Igaz, a harmadik és negyedik várandósságomnál már mindent meg is tettünk az elkerüléséért: egy úgynevezett szűrő- és védőprogramban vettem részt.

Mit üzennél a leendő anyáknak a történed alapján?

A Melletted a helyem Egyesülettel mindig szervezünk a koraszüléssel és annak megelőzésével kapcsolatos figyelemfelhívó eseményeket. Nagyon sokszor tapasztalom a „velem úgysem történhet meg ez a komplikáció” féle hozzáállást a várandós anyák részéről, aztán amikor bekövetkezik a legrosszabb, akkor nagyon kevés információt tudnak befogadni a saját és a gyermekük állapotáról. A tudás aranyat ér, ezt üzenném mindenkinek!