„Ha szirénázást hallok, újra átélem a kiszolgáltatottságot” – Egy koraszülés naplójegyzete

„Másnap hajnalban, április 8-án ért a hidegzuhany. Amikor felkeltem az ágyból, elfolyt a magzatvíz. A kétségbeesés kerülgetett. Bizonyos előzmények miatt sejtettem, hogy valamivel hamarabb be kell feküdnöm a kórházba, de a 33. hétre nem számítottam. A csomag össze volt pakolva, ezért nem vesztegettem az időt. Hívtam az orvosomat, akinél a kisfiam is született. Nem volt közel a választott kórház, a mentősök mégis azonnal elszállítottak Szegedre.

Számomra ezen a napon derült ki, hogy abban a kórházban, ahol a nőgyógyászom dolgozott, nincs koraszülött intenzív. Ezért a városon belül egy másik kórházba kerültem. Amit akkor és az első napokban éreztem, leginkább a rémület volt. Kapkodás vett körül. Először vártunk egy kicsit a szüléssel, a lázam miatt. Végül mégis megműtöttek még aznap este, hogy elkerüljük a fertőzést. Elaltattak. Altatásban már korábban is volt részem, ez kevésbé sokkolt. Inkább az, hogy az aggodalmamra sokáig nem kaptam megnyugtató választ.

Kriszti lányomat a szülés után nem láthattam, mert a császármetszés miatt nem engedtek felkelni. Másnap terveztem meglátogatni, de ez a tervem is meghiúsult.

Egy másik épületben voltak a koraszülöttek, és nem engedtek olyan messzire sétálni. Harmadnap érkezett a párom, ő tolt át a kórházi kocsival. A koraszülött intenzív osztály olyan idegennek tűnt. Egy fehér ajtó előtt kellett várakozni és csöngetni. Fertőtlenítés után, maszkkal engedtek be. Teljesen összezavarodtam odabent, az inkubátor fölött. Egyrészt láttam, hogy Kriszti ép, egészséges, megvan mindene. Másrészt az orvos azt mondta, hogy még bármi történhet. Nem táplált hamis reményeket. Nyilván nem rosszindulatból, hanem a rengeteg tapasztalat miatt.

Napok kellettek ahhoz, hogy picit megnyugodjam. Az inkubátorba szabad volt belenyúlni, meg lehetett cirógatni a kicsit, de kézbe csak két hét múlva vehettem. Fokozatosan kerültünk közel egymáshoz. Mintha lépcsőfokokon keresztül érhettem volna el teljesen: a zárt inkubátor helyett egy nyitott, utána egy másik osztály, ahol újabb fél hónapot töltött. Akkor már legalább tudtam táplálni. Három óránként lehetett szopiztatni, ez volt a mi közös, együtt töltött időnk. Közben pedig az államvizsgára készültem. Alig fogott az agyam, mert csak a pici járt a fejemben. Nagyon meg kellett erőltetni magam, hogy oda tudjak figyelni. De legalább lekötötte a figyelmemet. Államvizsga előtt egy héttel értünk haza.

Kép

Kép: Fábián Krisztina

Robi fiam, az ügyes hatévesem otthon várt minket. Addigra már szerzett egy kis rutint a távolléttel kapcsolatban, mert a főiskola miatt félévente egy-egy hetet egymástól távol töltöttünk. Mindig előre felkészítettük ezekre a hetekre: kis ajándékokat dugtam el, amikhez térkép vezetett. Így lélekben mellette lehettem. Egyébként sem volt egyedül. Nálunk mindig is több generáció élt együtt: régebben négy, a nagymamám halála után három. Szeretettel vették körül Robit, beíratták az iskolába, és a készülődés lekötötte. Amikor lehetett, beszéltünk és jöttek, de a távolság miatt nem tudtunk sűrűn találkozni. Ennek ellenére szerintem nem sérült a kórházban töltött időszakom alatt, és jó testvére lett Krisztinek.

Érdekes, hogy annyira vártam a hazaérkezést, szinte striguláztam a napokat, viszont amikor elérkezett a pillanat, görcs állt a hasamba. Féltem, hogy mi lesz itthon, ezen a kis településen.

Itt nem volt klub, ahová koraszülő anyukák járnak, és itthon sorstársakat sem ismertem, akikkel megoszthattuk volna a tapasztalatokat, az aggodalmaimat. A kórházban sípoltak a műszerek, ha valami baj volt, de otthon mi fog sípolni? Légzésfigyelőt vettünk, megtanultuk az újraélesztést. A védőnő és a doktornő segítőkészek voltak, mégis maradt az aggodalom, aminek máig érzem a nyomát. Hordtuk a kislányomat koraszülött utógondozásra egy közelebbi városba. Az megnyugtatott, hogy bizonyos időközönként látta szakember.

Öthónapos korában tűnt fel, hogy a tárgyakért mindig csak az egyik kezével nyúl, és a fejét féloldalt tartja. Elmondtam az utógondozóban, neurológushoz küldtek, és kiderült, hogy az izmai túl feszesek. Szolnokra jártunk Dévény-tornára. Szerencsére Kriszti behozta a lemaradást, sőt, azt is mondtuk utána, hogy túlstimulálták, olyan mozgékony lett. Tizenhárom hónaposan tanult meg járni, akkor ért véget a Dévény-terápia. Sokáig feszültséget okozott, hogy jól mozdul-e a kicsi, eleget eszik-e, sokat sír-e. Amikor elaludt, úgy éreztem, hogy ki kell írni magamból az eseményeket, illetve szerettem volna rögzíteni, hogy később visszaemlékezhessek. Először készítettem egy honlapot, oda tettem fel egy-egy nap történetét. Az ismerőseim olvasták, véleményezték. Kérdezték, hogy kiadnám-e könyvben, mint egy gyűjteményt. Szerzői kiadásban tettem meg, Egy (kicsit) korababa naplója címmel. A napló megírásával a ventilálás volt a célom. A gyerekeim szerették, amikor a naplóból olvastam nekik. Nemcsak meghallgatták, hanem sokat beszélgettünk a történtekről. A könyv hátuljába egy aranyköpés-gyűjteményt raktam be, amit a mai napig nagyon szeretnek böngészni.

Kriszti büszke a történetére. Bárhová megyünk, szívesen beszél arról, hogy ő korababa volt.

Bizonyos emlékek mély nyomot hagytam bennem, például amikor vitt a mentő a kórházba. Azóta, ha szirénázást hallok, mindig újra átélem a kiszolgáltatottságot. Azt, hogy bent vagyok, és nem tudom, mit hoz a következő pillanat. Van valami, ami nem múlik el a koraszülő anyukákból: megmarad örökre az a szívfacsargató érzés, hogy ott van a csöppség, és nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Kép

Kép: Fábián Krisztina

A párom akkoriban nem beszélt az érzéseiről, abszolút optimistának tűnt. Úgy volt vele, hogy nem lehet baj, ennek csak jó vége lehet. Mivel Kriszti végül egészségesen fejlődött és nőtt fel, sokan nem értették, miért viselt meg évekig, ha szirénázást hallottam, vagy ha koraszülötteket mutattak a tévében. A kicsi szülinapjai közeledtével a boldog kimenetel öröme mellett mindig előjött az aggodalom, féltés, tehetetlenség érzése is, ami miatt gyakran elsírtam magam.

A koraszülés előtt inkább ráhagyatkoztam az eseményekre, azóta viszont határozottabb lettem. Voltak olyan helyzetek, amikor a kórházban vagy utána a sarkamra kellett állnom a gyermekem érdekében. Többször meg kellett keményítenem magam, mert így tettem jót a kislányomnak. Viszont arra is rájöttem, hogy nem mindenre van befolyásunk. Ott él a köztudatban, hogy ha valaki koraszülővé válik, akkor előtte drogozott, ivott vagy valamilyen betegsége volt. Nem is csoda, hogy koraszült, hiszen...

Pedig hányan vannak, akik mindent vigyázva tesznek, mindent betartanak, még sincs befolyásuk az eseményekre! A koraszülés megtörténhet bárkivel.

Amikor próbáltam olyan közeget keresni, ahol sorstársakra találok, akkor ráleltem egy koraszülött internetes fórumra. Ott szembesültem azzal, hogy sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Sok koraszülött olyan betegséget szerez, ami nem biztos, hogy idővel elmúlik, vagy többféle fejlesztést is igényel. A fórum utána KORE néven Koraszülöttekért Országos Egyesületté alakult. Most már az önkéntesek segítik az anyukákat lelki segéllyel, jogi tanácsadással, kis tájékoztató füzetekkel, horgolt polipokkal, KORE-csomaggal, rendezvényekkel. Azóta a településünkön a Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgozom, és itt is születtek korababák. A KORE-n keresztül kapunk miniruhákat, rugdalózókat, amiket üzletben nem árulnak, mert 56-nál kezdődik a méret, de ezek kis falatok, például 44-esek. Úgy érzem, most már sokkal több segítséget tudnak kapni a koraszülő anyukák, mint régebben.”