„Öröm matekozni a kicsikkel, öröm játszani az ukrán kislánnyal” – Egy önkénteskedő fiatal lánnyal beszélgettünk

A kamaszévek és a fiatal felnőttkor az útkeresés ideje. Bár gyakran éri az énközpontúság vádja ezt a korosztályt, sokan közülük ugyanolyan hévvel kutatják, miként válhatnak mások javára, mint hogy mit tartogat számukra a világ. Ők a szárnypróbálgatásaik mellett vállalják a szív megmérettetéseit is, önkéntesként, a szabadidejükben szolgálva egy rajtuk túlmutató ügyet, egy náluk elesettebb embert, egy kiszolgáltatottabb közösséget. Tudják, mert merik tudni, hogy a „jövőjüket megalapozni” vagy „önmagukat megvalósítani” nem érdemes – de nem is lehetséges – a másokkal való törődés nélkül. Most egy ilyen fiatallal ismerkedhetünk meg: Tarján Terézzel, vagyis Terkával. 

Tarján Teréz
Kép: Jónás Jácint

Ül pirosban – „az élénk, téli színek állnak jól nekem” –, szavakon túli cserfességgel, sugárzó természetességgel. Saját novelláinak főhőse, a Holdig tartó nagy repülésre szárnyait erősítő denevérlány és a testvéreinek készített szuperszivárványos palacsintatorta jut eszembe. Matematika-oklevelek a falon, klasszikus sorozatok és fantasyregények a polcain, cseresznyefüggő a cimpáján, origamisárkányok az arca körül, frissen sült olasz teasütemény az asztalán.
Egy tágas pomázi házban beszélgetünk, amely pincétől a padlásig alvó- és olvasózugokat, titkos galériákat, átjárókat, lépcsőcsúszdát rejt: itt él Tarján Terka a szüleivel és a három testvérével. Ő a legidősebb. A kertben rózsabokor, no meg tanulásra kiválóan alkalmas cseresznyefa; a parkettán a vaddisznóharcban meggörbedt menhelyi kutya, Ody körme kapargat. Az ELTE magyar–matematika szakos tanári képzésére készülő Terka ölbe veszi az öreg ebet. Gondoskodásban jártas mozdulatok.

Elébe menni egymásnak

Terka a „kiemelkedő tanulmányi eredményeiért dicséretben részesítem”-típusú diák iskolapéldája lenne – ha be lehetne őt bárhogyan is skatulyázni. A békásmegyeri Veres Péter Gimnázium tanulójaként magyarból és emelt szinten matematikából is kilencven százalék fölötti eredményt ért el az írásbeliken. A lehető legóvatosabb kérdésekkel kerülgetem a forró kását, puhatolom, vajon nem egy vaskos teljesítménykényszer lapul-e a háttérben. Spoiler: nem. „Csak nagyon szeretem, amikor valami igazán jól sikerül” – mondja Terka, de a lelkiismeretes tanulás az életének csak az egyik szelete.
A legkülönfélébb önkéntes, illetve jótékony szolgálatokban vesz részt a legnagyobb természetességgel. Még bőven azelőtt, hogy kilencedikben gyűjteni kezdte volna a kötelező iskolai közösségi szolgálati órákat, online korrepetálásba fogott, és az E-tanoda rendszeren keresztül segítette a nála rosszabb körülmények között élő vagy a tanulással nehezebben boldoguló kortársait. Az Aranyelme Tehetséggondozó Egyesület rendezvényeinek évek óta ifi önkéntese, de lelkes kísérője a Medve Matek-táborok résztvevőinek is.

Családjával együtt aktív tagja a Mécses Szeretetszolgálatnak: a börtönmisszióban egy fogvatartottal leveleznek, skype-os börtöntalálkozókon vesznek részt. Rendszeresen látogatnak egy hajléktalan és fogyatékossággal élő embereket befogadó idős asszonyt is.

De más alkalmakat is megragadnak a segítésre: legutóbb például az ukrajnai háború elől menekülőket fogadó BOK csarnokban önkénteskedtek. „Keressük a lehetőséget, figyeljük, hogy hol lehet ránk szükség. Mivel nagycsaládban élünk, az odafigyelés itthon is mindig természetes volt, de tudatosan elébe menni a szolgálatnak csak az utóbbi években kezdtünk. Édesanyám a példaképem ebben, őt pedig Ferenc pápa inspirálta.”

Az öröm vonzásában

Terka nem választja szét szigorúan a magára és a másokra fordított időt: az önkénteskedésre nem mint keserves áldozatra, hanem mint belülről fakadó dologra tekint, kedvét leli benne – ami persze nem jelenti azt, hogy néha ne lenne megterhelő. „Nehéz élesen elválasztani, hogy mi a hobbim, és mi a szolgálatom.

Nem tudom azt mondani, hogy hú, most elmegyek a matektáborba vagy a BOK csarnokba, mert az nagy dolog, mert abban jól elfáradok, és akkor én jó ember vagyok. Hanem azért megyek el, mert szeretnék! Mert öröm matekozni a kicsikkel, öröm játszani azzal az ukrán kislánnyal.

Az iskolai közösségi szolgálat ötven órájából az első félévben hatvannégyet teljesítettem – de csak mert egyébként is csinálnám.”
Introvertált személyiségnek tartja magát, ennek ellenére mégis inkább a szociális helyzeteket keresi. „Amikor a már nehezen mozgó Marika nénit kerekesszékbe ültettem és megetettem fagyival, amikor egy velem egyidős fiúnak egy órán keresztül magyaráztam a négyzet területét, amikor a BOK csarnokban az ukrán gyerekekkel tanítottuk egymást az állathangokra, akkor ugyan lemerültem, mégis megérte. Ilyenkor, bár szociálisan elfáradok, megerősít a tapasztalat, hogy mindezt meg tudtam csinálni. Igaz, hogy a szüleim példája nélkül bizonyos szolgálatokhoz, például a börtönlevelezéshez nem lett volna bátorságom, de épp a már megélt helyzetekből nyerek önbizalmat, sikerélményt, amik miatt később magabiztosabban vállalok fel akár nehezebb helyzeteket is.” 
Az önkéntességhez szükséges bátorság forrását Terka a neveltetésében, a keresztény hitből fakadó családi mentalitásban látja, de határozottan állítja, hogy akinek nem adatott meg a szerető szülői háttér, vagy aki úgy véli, kevés tehetsége van, az is rengeteget adhat másoknak. „Az odafigyelés és a jó időzítés olyasmi, amire mindenki képes. Ha én nagy rohanásban vagyok, és épp lekésném a HÉV-et, akkor abban a pillanatban óriási segítség, ha valaki lehozza nekem az emeleten felejtett pénztárcámat. A legapróbb segítségek jó időzítéssel a legnagyobbakká válnak.”

Előbb föl kell nőni

Mint kiderül, a példa nem légből kapott. Terka szégyenlősen árulja el: megesik, hogy ő szorul rá, hogy mások húzzák ki a csávából. „Sosem tudok elkészülni időben… Hajlamos vagyok halogatni a dolgaimat, ráadásul amikor túlvállalom magam, néha otthon robban ki belőlem a feszültség. Gyengeségem az is, hogy nehezen figyelek oda másokra. Nekem oda kell figyelnem arra, hogy figyeljek…” – avat be Terka egyenesen, mégis megértéssel saját fejlesztendő területeinek titkába. 
Az életcéljáról faggatom: mosolyogva mondja, hogy az édesanyja nyomdokain járva „mindent szeretne csinálni”. Tanítani, cukrászkodni, írni, önkénteskedni – úgy, hogy minden beleférjen. Nem ijed meg a kérdéstől, hogy milyen szeretne lenni tíz év múlva. „Az a legjobb szó rá, hogy napfényes. És ezt úgy szeretném csinálni, ahogy az hozzám illik. Tudatosítottam, hogy most az egyetemi évek következnek, ez az időszak pedig a tanulásról szól majd – és gondolom, a felnövés is benne van. Mert ahhoz, amilyen szeretnék lenni, előbb föl kell nőni.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti