Egy szál a szőttesben: önkéntes segítő voltam Máltán

2014 júliusa. Ereszkedik a repülőgépem, figyelem az egyre közeledő kis ország képét. Nem a legbiztatóbb a kőtenger látványa, amelynek szürkéjét alig-alig tarkítja csak zöld folt. Mégis a szívemben hatalmas öröm van, izgatottsággal vegyes bizalom, hogy jó helyre érkeztem. Kiszállok a gépből, megcsap a párás, fullasztó levegő, megpillantom a pálmafákat – és boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Málta egy évig lesz az otthonom, és már alig várom, hogy megismerkedjünk.

Kép: Streit Nóra

Hárman is várnak rám, három csodálatos nő. Egyikük, Katherine, a legidősebb – korban nagyjából édesanyám és nagymamám között van –, a központ vezetője, ahol önkéntes munkát fogok végezni. Ezért jöttem ugyanis. A másik két lány előttem jár ezen az úton, az olasz mentorom évekkel ezelőtt volt önkéntes ugyanennél az alapítványnál, és a szigeten ragadt; másikuk, honfitársam – az első magyar önkéntes a központban – nagyjából az ittléte felénél tart. Sokat segített a felkészülésben, majd később a belerázódásban a máltai életbe. Neki és jól jelző megérzéseimnek köszönhetem, hogy a két lakóközösség közül abba kerültem, ahol igazán otthon érezhettem magam.

Napfelkelte Központ

Ez a neve a munkahelyüknek. A reptérről egyenesen idejövünk, a mai napon kezdődött el a „nyári klub” a gyerekek számára. Egy több ezer szervezetet tartalmazó adatbázisból választottam ki ezt a közösséget, ahol európai önkéntes szolgálatomat szerettem volna tölteni, és egy percig sem bántam meg ezt a döntést.

Sok (EVS-) projekttel ellentétben, itt azt láttam, úgy éreztem, hogy valódi munka folyik. A célhoz vannak az erőforrások társítva, nem pedig fordítva.

Minden a gyerekekért van, azért, hogy kevésbé szerencsés családi, szociális körülményeik ellenére is tartalmasan, meleg légkörben tölthessék el az idejüket tanítási időszakban (ekkor iskola után jönnek a központba), illetve a nyári szünetben is. Katherine sokáig iskolában tanított, majd a rendszer hiányosságait látva férjével és barátaikkal közösen létrehozta az alapítványt. Hét éven keresztül szabadidejükben dolgoztak a közösen megvásárolt épület alkalmassá tételén, hogy elkezdhessék a munkát a gyerekekkel. A központot a történelmi „Három Város” közelében, mégis egy turisták által elkerült helyen nyitották meg. Hiszen itt volt erre szükség. A nagyvilág ugyanakkor mégis eljött a gyerekekhez, a hely motorjai ugyanis az Európa különféle pontjairól érkező önkéntesek.

Kép

Kép: Kovács Krisztina

Az élet: alkotás

Szintén hét éve már, hogy kizárólag önkéntes munkával működik a centrum, kivéve a vezetőt és esetenként néhány részmunkaidős alkalmazottat. Egyszerre 8-10 önkéntessel fut a projekt, ennyien alkotjuk a közösséget. (Nagyjából fél éven keresztül havi egy-két új önkéntes jön, ezzel párhuzamosan pedig mennek haza a „régiek”, így mindig van, aki tanít, és mindig van, akit betanítanak.) Délutánonként a házi feladat segítése és egy félórás, teljes létszámos együttlét után a gyerekeknek korcsoportonként foglalkozásokat tartunk. (Délelőtt erre készülünk, és más közösségi, személyre szabott teendőink vannak.) Ha valaki szeretné, itt megkapja a szabad kezet, kibontakoztathatja ötleteit: én például egy kreatív írás-történetmesélés „kurzust” indítottam, magam fejlesztve a „tananyagot”. Ez egy színmű megalkotásában és előadásában csúcsosodott ki, amit a gyerekekkel közösen írtunk. Csapatmunka volt a javából, önkéntestársaim nélkül nem sikerült volna a darab betanítása – remek „asszisztenseket” kaptam –, és a kézműveskedésben ügyes társaim vezetésével készíthették el a gyerekek a díszletet és a jelmezeket.

Folytonos alkotás, a kreatív energiák szárnyalása, és mindezek közös megélése – ez volt a legnagyobb ajándék, amit itt kaptam.

Az élet: közösség

Megtapasztaltam, hogy csak egy szál vagyok abban a szőttesben, ami már előttem is létezett, és utánam is tovább szövődik. Nélkülem is létezne, de nem lenne ugyanaz. Egy kicsit sikerült színesítenem ezt az anyagot. És minden egyes ember tovább gazdagította a mi közös szőttesünket, akkor is, amikor már úgy éreztem, nem lehetne teljesebb. Nincs felesleges ember. Mindenki hozzáadta az egészhez a saját színét, aki pedig mégsem illett közénk, az fájdalmas, az egész közösséget megmozgató folyamat eredményeként tépődött ki ebből az anyagból.

Nagyon szerettem, ahogy továbbadjuk egymásnak a tapasztalatainkat. Ma nekem, holnap én. Például azt, hogy melyik piaci kofánál érdemes vásárolni. Ő ugyanis úgy fejezi ki a munkánk iránti megbecsülését – a kisvárosban mindenki ismer minket, szinte egyedüli külföldiekként élünk ott –, hogy nem méri le az árunkat, csak rápillant, és 3 eurónál sosem kér többet. Pedig egy egész hétre tankoltunk fel.

De továbbörökítettük a hagyományainkat is, ugyanakkor folyamatosan formáltuk azokat. Megadtuk a módját a születésnapok megünneplésének, napokig bújtattuk a valamelyikünk által kézzel készített üdvözlőlapot, amelyre mindannyian hosszan írtunk az ünnepeltnek. De meglepetés reggeli is járt a szülinaposnak (ilyenkor átjöttek a másik lakásban lakó önkéntesek is). Sőt, torta – már reggelire! Ezt a hagyományt akaratlanul ugyan, de én teremtettem: az ebéd utáni ünneplésre szánt sütit (csak egy kicsit!) megégettem, ami így feldarabolva a nap első étkezését gazdagította, és egy szép, új torta készült későbbre. Következő ünnepeltként én már automatikusan reggelire is kaptam tortát, pedig azt nem rontotta el senki… A hétköznapok és ünnepek váltakozásában valahogy így találtam meg a helyem, így tudtam meg magamról, mennyire szeretek másokról gondoskodni – minden egyes nap.

Kép

Kép: Streit Nóra

Az élet: igent mondás

„Az emberek fontosabbak, mint a papírmunka” – mondta mindig Katherine, a vezetőnk, és tényleg, az irodája ajtaja mindig nyitva állt számunkra, bármiben, egészen személyes kérdésekben is fordulhattunk hozzá.

Családját, számunkra is nyitott közösségét és a hitét éreztem a védőpajzsának, az ereje forrásának. Valamint a rengeteg, fáradhatatlanul és alázattal végzett munkát.

Példaképre találtam a személyében, hálás szívvel gondolok rá és arra, hogy igent mondott rám, és ezt az „igen”-t mindvégig éreztem. Ez a bizalom, az ebből fakadó lojalitás és a közösség tartott meg engem a – törvényszerűen bekövetkező – nehezebb időszakban. A tél hiába volt mediterrán, mégis végigdideregtem a központi fűtés nélküli országban, és ezzel egybeesett a „mézeshetek” (esetemben az első fél év) elmúlta, amit tetézett az egyedül töltött karácsony, majd az átmeneti motivációvesztés a napi munkában. Ezt egyébként a többiek is átélték: ha valaki hazament a családjához, nagyon nehéz volt visszajönnie (ezt magam is tanúsíthatom, a projektem második felében végül kétszer is hazautaztam). Az a szerencse, hogy a tavasz új lendületet hoz, na meg új látogatókat. Olyan jó kicsit az ő szemükkel nézni az országot, újra bebarangolni azt, földön aludni, hogy a vendégemé legyen az ágy (és még akkor is, amikor már elment).

Az élet: jelenlét

2015 júliusa. Emelkedik a gépem. Lapozgatom a többiektől kapott fotóalbumot a búcsúüzenetekkel, visszagondolok arra, milyen jó, hogy a gyerekeknek én is oda tudtam adni a nagy gonddal írt személyes „okleveleimet”.

Évekig látni vélem még őket Budapest utcáin; a szívembe költöztek.

Ha később visszagondolok erre az évre, a kereksége jut eszembe. Leéltem egy „miniéletet” az életemen belül. Megtapasztaltam kicsinységem, de egyszeri és megismételhetetlen voltomat is. Ahogyan annak az egyszerű életnek a szépségét is, amelyet közös céllal, de egyéni feladattal egy közösségbe ágyazottan és a természettel összehangolódva élünk. A teljes jelenlétet. Kapaszkodót, amihez mindig vissza tudok nyúlni, és ami előrevisz.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti