Hogyan bomlasztja a családot a titok?

Titkok a családban 

A titkok létezését szinte természetesnek vesszük, és a kultúránk is támogatja a kialakulását és fenntartását. Ismerjük a félrevezető és hamis mondásokat: „amiről nem tud, az nem fáj” (dehogynem), vagy „a jó házasság alapja a jól őrzött titok”. Pedig a legtöbb esetben érezzük, hogy a rejtély bomlasztja a családot, ezért vágyunk rá, hogy őszintén kapcsolódhassunk és megnyílhassunk a másik előtt.

Mindeközben a legtöbben már azt is megtapasztaltuk, hogy a titok ismertté válása pozitívan hathat a családtagokra és a kapcsolatokra: „ez történt/ezt tette, de megoldottuk/felállt belőle/megbánta, és megváltozott”. Akkor miért is olyan nehéz megtörni a csendet? 

A terápiás rendelőben szótlanul ül a család. János lehajtott fejjel maga elé néz, most mondott el egy nehéz titkot, amelyet évek óta hordozott magában. A többiek különbözőképpen reagálnak. Bea, János felesége figyeli a többieket: ő tudott a titokról, de eddig nem beszélhetett róla. A második gyermek, Jankó döbbenten tekint körbe, keresi a szemkontaktust a többiekkel. Fruzsi, a húga magába fordul. Anna, a legkisebb lány sír. Ekkor megszólal Peti, a legidősebb kamasz: „Én már régen rájöttem. Összeállt. Azt hittem, mindenki tudja, csak inkább nem beszélünk róla …” 
A titok és a különböző családtagok viszonya eltérő, de az elhallgatott információ mindenkire hatással van. Ennek az az oka, hogy az nemcsak a titokgazda (a titok tulajdonosa) számára jelentős, hanem a titokhordozó (nem az övé a titok, de tud róla, és vállalta, hogy ismeretlenségben tartja a fontos mások számára) és a titkot nem ismerő, de érintett személy számára is. A titok így egy jól körülhatárolható személykört érint, akik valamilyen kapcsolatban vannak egymással. Távolodva ezektől a személyektől és kapcsolatoktól, a titok fontossága hatványozottan csökken. Így például, ha tudomást szerzünk egy indiai család rejtélyéről, az bár meglepő lehet, de nem válik számunkra titokká, mivel a realitásunkat nem érinti az ő titokkal terhelt valóságuk. 
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a titok tulajdonosa cipeli a legnagyobb terhet, pedig a kimondatlan dolgok nemcsak az ő életét nehezítik meg, hanem minden érintettét. Mert a titok olyan, mint a buborék a pohár szódában: a buborékot szén-dioxid alkotja, amely különbözik az őt körülvevő víztől, és megtöri a folytonosságát. A titok is a folytonosságot megtörő realitásbuborék, amelynek a hatása a titkot nem ismerő környezetre zavaró, feszítő. A buborék felfelé törekszik, ám ez egyben a végét is jelenti. A titkot cipelő ember nyomasztó és szinte lehetetlen feladatot vállal azzal, hogy a buborékot a vízben szeretné tartani. Előbb-utóbb ugyanis minden buboréknak ugyanaz a sorsa: felszínre jut, és bár gázként tovább létezik, de buborékként megszűnik. 

A titokgazda terhei 

A titok tulajdonosa folyamatosan kettősséget hordoz. Úgy kell tennie, mintha az elhallgatott dolog nem létezne, vagyis úgy kell hordoznia a buborékot, mintha realitásfolytonosságot tapasztalna. Ez komoly szellemi és lelki erőfeszítést kíván, ami többnyire megviseli a titok őrzőjét. Ha a titok rejtve is marad, a titokgazda lénye a titok köré szerveződve átalakul. A titokgazdának arra is ügyelnie kell, hogy a viselkedésében és a reakcióiban leplezze a titok rá gyakorolt hatását. Olyan ez, mintha egy kincset folyton el kell rejtenie egy liszteszsákba, ám közben arra is vigyáznia kellene, hogy ne legyen lisztes a keze. 
Miért nem elég egyszer elrejteni a titkot? Mert nem hagy nyugodni, elő kell venni, nézegetni, megvizsgálni, ellenőrizni. Régóta ismert lélektani tény, hogy ha egy gondolatot vagy képet szándékosan ki szeretnénk szorítani az elménkből, azzal éppen ellenkező hatást érünk el. „Ne gondolj egy piros pöttyös elefántra!” – És máris mindannyiunk lelki szemei előtt megjelenik a furcsa állat. Ha most öt percig tilos lenne a piros pöttyös elefántra gondolnunk, azt vennénk észre, hogy lelki szemeink elé folyamatosan bekúszik az állat. Így vagyunk a titkokkal is. Nem szabad kimondanunk, megosztanunk másokkal, de csak az jár a fejünkben, hogy nehogy eláruljuk magunkat valamiképpen.

Az elnyomott gondolatok gyötörnek és kínoznak, szinte kényszeresen ezek körül forognak a gondolataink. Ellenőriznünk kell kapcsolódásunkat az elhallgatott ténnyel, az esetleges titokhordozóval és a titkot nem ismerőkkel is. Nem tudunk nem erre gondolni.

Őrlődünk és visszatérő kérdéseket mantrázunk: Mit mond rólunk az, hogy ez a titkunk van? Mi történne, ha ismertté válna? Hogyan őrizhetnénk jobban a titkot, hogy ezt megelőzzük? Mi lesz a titok jövője? Nem árultuk-e el a titkot valamivel? Megbízható-e a titokhordozó, hogyan alakul vele a kapcsolatunk? Tudatlanok-e a titkot nem ismerők? Hogyan hat rájuk a számukra ismeretlen titok? Hogyan szabadulhatnánk meg a titoktól? Ezzel, mint egy szobanövényt, gondozzuk is a titkot. 

Kép

Kép: Unsplash

A titok egyre inkább hazugságok forrásává válik, hiszen sok mindent kell elhallgatni vagy megváltoztatni, hogy rejtve maradhasson. A torzított, ám hiánytalannak ábrázolt realitás és a valódi realitás közötti hajszálrepedés, majd repedés, végül szakadék kezelése annyi energiát vesz el, hogy szinte felemészti az embert. Közben az elhallgatott információ őrzője kénytelen megtagadni a saját átláthatóságát és hitelességét is, hiszen egyre több minden rendeződik a titok köré. Mivel cipelése lelkileg megterhelő és jelentős stresszt okoz, ezért a titokgazda sokszor tudattalan kísérleteket tesz a felfedésére, hogy megszabaduljon a súlyától. Elszólja magát, utalásokat tesz, majd kémleli a környezetét, hogy megsejtettek-e valamit az elhallgatott információból. 

Aki nem ismeri a titkot… 

Egyszerű szódafogyasztóként a pohárban lévő buborék tartalmával többnyire nem vagyunk tisztában. Igazából csak azt látjuk, hogy „van ott valami”, ami a víz folytonosságát megszakítva gömbszerűen, zártan van jelen. Az elhallgatott információ is megszakítja a folytonosságot a kapcsolatban, hiszen tudatosan vagy tudattalanul észleljük, hogy a jelenségek, az események, a viselkedés, illetve a kommunikációs és metakommunikációs tartalmak a titok köré rendeződnek. Ezért fordulhat elő, hogy egy titkot valaki egyszer csak villámcsapásszerűen felismer. Ez a rádöbbenés gyakran félálomban vagy álomban történik, amikor a realitás és racionalitás szabályai feloldódnak. Sokan számolnak be arról is, hogy az elhallgatott tény megismerésekor hatalmába keríti őket az az érzés, hogy már addig is szinte sejtették, sőt alapvetően már tudták a titkot. Hirtelen a helyükre kerülnek a dolgok, a rejtély utólag megmagyaráz több addig tapasztalt, eltárolt tényt, amely „nem illett a képbe”, amelyben volt valami érthetetlen, feszítő, elbizonytalanító. 
Az intimitás elengedhetetlen feltétele, hogy közel engedjük a másikat a belső világunkhoz, és megosszuk vele az érzelmeinket. A titok elleplezése viszont elszigetel a másiktól, megakadályozza a kitárulkozást és az önazonos viselkedést, ami a titkot nem ismerő számára gyakran egy megfoghatatlan, feszítő érzéssel jár együtt. Míg a titokgazda kínja az elhallgatott esemény és az elnyomott gondolatok gyötrő felbukkanása miatti fájdalom, addig a családtagok fájdalma a titok nem közlése mentén megélt feszültség és szorongás. Gyakran tapasztaljuk a talány túlfantáziálását (a fantáziák általában ijesztőbbek, mint a valóság), illetve (a nem közölt valóság miatt) a bizalom hiányát, ami akár tudattalanul is jelen lehet.

A családterápiás folyamatokban rendszeresen keresnek meg bennünket családok a gyermekük szorongása miatt (például fél az iskolától, a rossz jegyektől, súlyosan szorong az egyedül alvástól). A szülőkkel való beszélgetés során kiderül, hogy a gyermek védelme miatt nem osztanak meg vele olyan információkat, amelyek pedig nagymértékben érintenék őt, mert félnek attól, hogy hogy kárt okoznak a gyermek lelkében.

Ezek a titkok gyakran a halál, a válás vagy egy súlyos betegség körül szerveződnek. A gyermek érzi a titok elszigetelő hatását, biztonság­érzete megrendül, és megtalálja szorongásának a tárgyát valami olyanban, ami egyébként nem lenne félelmetes számára. Ha a szülők ilyenkor késszé válnak arra, hogy a gyermek nyelvén, az ő szintjén beszéljenek a súlyos témákról, a gyermek felszabadul a nyomasztó érzések alól, és a szorongás megszűnik. 

Aki mindenképpen áruló 

A titokhordozó különleges helyzetben van, hiszen valaki más titkát hordozza, és a titokgazdával szembeni lojalitása hallgatásra kötelezi. Ez azonban konfliktusban van azzal, hogy lojális szeretne lenni a többiekhez is. Gyakran érzi úgy, hogy szorult helyzetbe került, és valakit mindenképp elárul, ami miatt bűntudat és szorongás gyötri. A titok birtoklásának ő is megfizeti az árát, hiszen az ő személyiségébe is beépül az elhallgatás, ami elszigeteli a számára fontos kapcsolatoktól. 

Kimondani a kimondhatatlant 

Az, hogy mit kezdünk a titkokkal, gyakran azzal is összefüggésben van, hogy a családunkban mennyire lehetett megosztani a nehéz érzéseket, mit engedtek és tiltottak számunkra, büntették-e, ha kiderültek a hibáink vagy elmeséltük a csalódásainkat.

Vannak felnőttek, akiknek gyermekkorukban a saját szüleik érzelmi szükségleteiről is gondoskodniuk kellett, ezért azt tanulták meg, hogy jobb a nehéz történeteiktől és érzéseiktől megóvni a felnőtteket, és inkább megtartani maguknak őket. Mások úgy tapasztalták, hogy nem bízhatnak a környezetünkben, és a számunkra fontos személyektől nem számíthatnak megbocsátásra, megértésre és elfogadásra.

Megint mások azért kezdték el a rejtegetést, mert úgy gondolták, ezzel megelőzhetik a konfliktus elmérgesedését. 
Az alacsony intimitás és a családtagok között megépült falak által beépül a személyiségbe, hogy vannak rettenetes, elmondhatatlan dolgok, amelyeket kötelességünk őrizni, hogy ezáltal is védjük a kapcsolatot, megmeneküljünk a szégyentől, fenntarthassuk az önbecsülésünket és a szerethetőségünk érzését. Nem meglepő, hogy ezeknek az embereknek gyakran több titkuk van, mint az indokolt lenne. 
A fentiek természetesen nem azt jelentik, hogy minden számunkra jelentős tényt meg kellene osztanunk magunkról. Mindannyiunknak szüksége van magánszférára, ahol csak magunk vagyunk, és ahol eldönthetjük, hogy kivel mit osztunk meg magunkból. Mindenki maga érzi, hogy a titok mekkora súllyal nyomja a vállát, és segítene-e neki, ha egy szakemberrel, egy baráttal vagy egy családtaggal megosztaná annak cipelését. A kimondás ugyanis felszabadít, és a megosztott teher fél teher, de ez nem kikényszeríthető, a döntésnek belülről kell fakadnia. A másik mérlegelendő szempont, hogy az elhallgatott tény mennyire tartozik a másik emberre, mennyire van hatással az ő életére. Ha a megosztás mellett döntünk, akkor is érdemes mérlegelnünk a titok közlésének módját. Lényeges, hogy ne a tehertől való megszabadulás legyen a kizárólagos motivációnk. Érdemes úgy osztani meg a másikkal az érzéseinket és a gondolatainkat, hogy közben empátiával és tisztelettel fordulunk felé. Szerencsés, ha nemcsak a puszta tényeket közöljük, hanem mondanivalónk önfeltárást is tartalmaz („azért nem mondtam el eddig, mert attól féltem…, azt reméltem…”). Ehhez nagy bátorság szükséges, hiszen sebezhetővé tesszük önmagunkat a másik előtt. Bár a titok közlése először fájhat, de aztán felszabadít, természetessé és önazonossá válik tőle a titokgazda, a titokhordozó és a titkot addig nem ismerő személy is. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!