Hogyan vált a férjem idegenné?
Péntek este van, amikor megérkezünk a Mátrába, s mindenki elhelyezkedik a konferenciaközpontban. Amikor a nagyteremben összegyűlik a 14 pár, a jegyesoktatást vezető lelkész profi csoportfoglalkozásos gyakorlatokkal indít, majd jön a klasszikus körkérdés: ki mit vár a hétvégétől, és hogyan gondol a házasságra? Az első megszólaló pár férfi tagja büszkén mondja, hogy mivel hat éve együtt van a menyasszonyával, mindent tud róla, az a legmegnyugtatóbb számára, hogy már nem érheti őt meglepetés a lány viselkedésével, nézeteivel kapcsolatban. Ekkor a vőlegényem sokat sejtetően rám néz. Tudom, mire gondol: hogy mi ennek bizony az ellenkezőjét tapasztaltuk.
Amikor megismertem a férjemet, már intenzíven kereste azt a sportágat, amelyet egészségmegőrző céllal rendszeresen űzhet, de minden csoportos óra csak újabb csalódást hozott. Az ember tervezi, hogy odafigyel az étkezésére és rendszeresen mozog, de úgysem lesz ezekre soha elég idő, gondoltam én, és inkább arra koncentráltam, micsoda öröm, hogy végre találtam egy művészlélek férfit, aki zenél, színházba jár, és táncolni is tud.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a párom olyan könyveket búj, amelyeknek a címlapján nem szimpatikus, félmeztelen, tetovált férfiak szerepelnek, miközben a gitár és az ukulele csendben pihent a szobája szekrényében.
Saját testsúlyos edzés – így hívják az irányzatot, amelyben végül megtalálta a neki való sportágat. A virtuóz gitárművészek oktatóvideóinak nézegetését felváltották az amerikai artisták Instagram-oldalai.
Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy hány lépéses gyakorlatsor eredményeképpen lehet megtanulni az egykezes fekvőtámaszt vagy az egykezes kézállást, legtöbbször végig sem hallgattam a lelkes beszámolóit. Így demonstráltam, hogy vissza akarom kapni azt az embert, akit megszerettem. Ő pedig talált magának azonos érdeklődésű beszélgetőtársakat az Instagramon. Aztán tiltakozni kezdtem a távolság ellen, amelyet nyilvánvalóan ő okozott az érthetetlen új hobbijával…
Timothy Keller keresztény író, New York-i presbiteriánus lelkész a The Meaning of Marriage című könyvében egyebek mellett arról ír, hogy miért érdemes felfedeznünk azt az idegent, akivel összeházasodtunk (a szerző több könyve magyarul is megjelent a Harmat Kiadó gondozásában, ez a kötet egyelőre csak angolul olvasható). A téma kapcsán többek között Stanley Hauerwas teológust idézi, aki így fogalmaz erről: „Tévedés az a nézet, amely szerint van valaki, aki pont nekünk való, és ha eléggé igyekezünk, akkor megtaláljuk ezt az embert. (…) Valójában sosem tudjuk, kivel kötjük össze az életünket – csak azt hisszük, hogy tudjuk.”
„Vagy, ha még a megfelelő emberrel házasodunk is össze, egy kis idő után a társunk megváltozik. Hiszen folyton változunk… A legfontosabb, hogy megtanuljuk, hogyan szeressük és viseljük gondját annak az idegennek, aki a házastársunk.”
Természetesen ez nem ellenkezik azzal a pszichológiai alapvetéssel, amely szerint a mélyen gyökerező nézeteink, attitűdjeink változnak meg a leglassabban és a legkisebb eséllyel, így a fenti mondatok nem jelentik azt, hogy a társunk világnézete, házasságról alkotott, sok év alatt megszilárdult nézetei egyszer csak megváltoznának. Változhat viszont a munkahelye, a baráti köre, a hobbija.
Azt tapasztaltam, hogy a kíváncsiság, a nyitottság segíti leginkább a haladást azon az úton, amely ennek az „új” házastársnak a megismeréséhez vezet. Leküzdve hát az ellenérzéseimet, rendszeresen kérdeztem az új hobbijáról a férjemet. Rájöttem, hogy a számítógépekkel eltöltött munkanap után nagyon jólesik neki bemenni egy terembe, ahol nincsenek gépek, súlyzók vagy olyan emberek, akik egy probléma azonnali megoldását várják tőle. Csak a padló van és ő. Az is kiderült, hogy nem vágyik tetoválásra, és nem akar menő izompólóban járni a továbbiakban sem.
Ma már felnézek rá, mert hét éve kitartóan edz, és az elismerésemet rendszeresen ki is fejezem.
Tudok releváns kérdéseket feltenni a tornával kapcsolatban, lenyűgözve nézem a dokumentumfilmet, amelyet a cirkuszi artistákról mutat, aztán meg felháborodom az ázsiai kislány napirendjén, aki lélegzetelállító dolgokat csinál, de úgy érzem, sosem volt felhőtlenül játszó kisgyerek. Ebből ki is bontakozik egy izgalmas beszélgetés a gyereknevelés jól ismert dilemmáiról…
Timothy Kellernek igaza volt: valóban hatalmas veszteség lett volna, ha a személyiségének ez az izgalmas része rejtve marad előttem. Mert tényleg „minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>