Aki az élete kockáztatásával szöktetett rabszolgákat az amerikai Délről – Harriet Tubman története

Harriet Tubman története éppen úgy kezdődött, mint sok millió más amerikai rabszolgáé. Valamikor a tizennyolcadik század végén egy hajó érkezett Ghána partjaihoz, fegyveres emberkereskedők szálltak ki belőle, olcsó, színes tömegtermékekért cserébe megvásárolták a helyi törzsfőnökök és kiskirályok alattvalóit, felterelték őket a hajóra, áthajóztak velük az Atlanti-óceán túloldalára, és azokat, akik életben maradtak a mocskos, zsúfolt raktérben, eladták valamelyik rabszolgapiacon egy amerikai ültetvénytulajdonosnak.
Ezzel a hajóval hurcolták az Egyesült Államokba az 1820 körül született Araminta Ross nevű kislány nagymamáját is. Araminta apja ács volt egy ültetvényen, anyja szakács egy másikon. Kilenc gyerekük közül hármat elszakítottak tőlük, amikor eladták őket, és a házaspár állandó rettegésben élt, nehogy tovább csonkítsák a családjukat.
Egy nap egy férfi érkezett, akinek a tulajdonos el akarta adni a Ross család legkisebb fiát, Mosest. Az apa fejszével a kezében megállt a kunyhója ajtajában, és közölte, hogy aki először belép a házába, annak széthasítja a fejét. A tulajdonos meghátrált. Átgondolta a lehetséges következményeket, és mégsem adta el a kisfiút. Talán ez volt az az esemény, ahonnan a lányuk rettenthetetlen bátorsága eredt.
Aramintát hamar munkára fogták. Már öt-hat éves korában bérbe adták mint dajkát. Az volt a feladata, hogy egy bizonyos Miss Susan alvó csecsemője ne ébredjen föl. Ha a gazda családja mégis sírást hallott, Aramintát megkorbácsolták, volt, hogy naponta többször is. Később a kártevő pézsmapockoknak felállított csapdákat kellett figyelnie, majd amikor nagyobb és erősebb lett, ökröket terelt, farönköket cipelt vagy szántott. De akármilyen engedelmesen robotolt, a bajt nem tudta elkerülni.

Egy alkalommal a munkafelügyelő konfliktusba keveredett egy szökni készülő rabszolgával, és a dulakodás hevében megdobta egy mérlegsúllyal. A férfi elhajolt az egy kilogrammos, vasból készült súly elől, ami aztán a fiatal lányt találta fejen.

Araminta olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy két napig félig eszméletlenül feküdt – jobb híján egy szövőszéken, ahová sebétben fellódították. Ettől kezdve élete végéig komoly fejfájások és epilepsziás rohamok kínozták, és egyre jobban megerősödött benne az a gondolat, hogy meg kell szöknie.
Körülbelül húszéves korában férjhez ment egy John Tubman nevű szabad fekete férfihoz. Felvette az anyja keresztnevét is, ettől kezdve hívták Harriet Tubmannek. Mivel azonban a rabszolgaság szempontjából az anya jogi státusza volt mérvadó, a leendő gyerekeik szolgasorba születtek volna. Mindketten érezték, hogy nem ígéretes a közös jövőjük. Eközben ráadásul meghalt a gazdája, aki rendszeresen ígérgette, hogy felszabadítja Harriet apját, a család pedig nekilátott, hogy egyfajta „végkiárusításon” értékesítse a rabszolgáit. Közülük pedig Harriet lett volna az első, akit betegsége és gyenge fizikuma miatt olcsón eladnak az első jelentkezőnek. Ettől kezdve sem a házasság, sem az óvatosság nem számított a fiatal nőnek. Egyfolytában kereste az alkalmat a menekülésre. Az idő akkor jött el, amikor megint bérbe adták egy másik ültetvényre. Egy éjszaka elszökött, kihasználta, hogy a gazdái csak napok múlva értesülnek majd az eltűnéséről, ráadásul szerencséje is volt: a száz dollár nyomravezetői díjat csak két héttel később tették közzé a helyi újságban. 
Mint legalább százezer másik szökött rabszolga, ő is az úgynevezett „földalatti vasút” hálózatán keresztül menekült. Ez egy alaposan bejáratott rendszer volt, ami már évtizedek óta, az amerikai függetlenségi háborútól kezdve működött. Jószándékú és bátor emberek tartották fönn: szabadok és rabszolgák, fehérek és feketék. Templomok, iskolaépületek, magánházak, rabszolgakunyhók szolgáltak ideiglenes menedékül, ahol szállást, meleget és ételt találtak a szökevények. A hálózat tagjai figyelték, hogy járnak-e rabszolgavadászok a környéken, az információt pedig előre megbeszélt jelekkel adták át. Volt, hogy egy spirituálé megfelelő versszakát énekelték, máskor lámpással adtak fényjeleket.

Harriet is ilyen „vasútállomások” érintésével gyalogolt százötven kilométert. Volt olyan, hogy egy egész napig söprögette egy segítője kertjét, csak hogy a külvilág rabszolgának higgye, majd éjjel egy szekér ponyvája alá elbújtatva szállították át a következő menedékpontig.

Éjszakánként gyalogolt, és az északi irányt jobb híján a Sarkcsillag pozíciója alapján követte.
Ilyen módszerekkel jutottak a menekülők a rabszolgatartó déli államokból a szabadság irányába. A legtöbben egyre északabbra, főleg Kanadába igyekeztek, ahol már 1783-ban betiltották a rabszolgaságot, de olyanok is voltak, akik Mexikóba vagy Európába mentek.

Kép

Harriet Tubman és férje, Nelson Davis, örökbefogadott lányukkal, Gertie-vel. A fénykép 1887 körül készült

Kép: Profimedia - Red Dot

Az Egyesült Államokban ezalatt nemhogy enyhültek volna a szabályok, hanem kifejezetten szigorodtak. 1850-ben szavazták meg a szökött rabszolgákra vonatkozó törvényt, amely szövetségi szinten szabályozta a kérdést. Minden államnak, amelyben tilos volt a rabszolgaság, kötelessége volt visszaszolgáltatni a területére szökött rabszolgákat, és minden amerikai állampolgárnak tevékenyen is segítenie kellett a rabszolgavadászok munkáját. A büntetés mértéke a tulajdonosoktól függött. Semmi nem akadályozta meg őket abban, hogy a legkegyetlenebb megtorlást alkalmazzák a szökevénnyel szemben. 
Ezért megdöbbentő, hogy miután Harriet Tubman megkönnyebbülten és halálfáradtan megérkezett a szabad Pennsylvania államba, eltökélte magában, hogy megmenti a családtagjait is. Minden alkalmi és idénymunkát elvállalt, hogy összegyűjtsön egy kis pénzt, majd visszatért Délre, ahonnan az élete kockáztatásával szökött meg. Első útjával az unokahúgát és gyerekeit hozta ki, és vitte el északra, majd felbátorodva újra nekiindult, és kimenekítette a legfiatalabb öccsét, Mosest is.
Ettől kezdve egyre magabiztosabban viselkedett.

Álruhákat szerzett, és vett egy pisztolyt is, amit leginkább a küldetéseket veszélyeztető, elbátortalanodott menekültek megregulázására használt.

Hosszú, sötét téli éjszakákon érkezett, amikor az emberek a házukban melegedtek vagy aludtak. Felvette a kapcsolatot a szökevényekkel, és mindig szombat este indult velük útnak, hogy a szökés híréről a helyi közösség csak a hétfő reggeli újságból értesülhessen. Kihozta három másik testvérét azok gyerekeivel együtt, majd mindenkit, akit csak tudott. Az elkövetkezendő tizenegy évben tizenháromszor tért vissza a rabszolgatartó Délre, és legalább hetven embert menekített ki. További hatvan menekülőnek adott pontos információkat és utasításokat, hogy merre menjenek.

Soha senki nem tudta meg, hogy a rejtélyes szökések mögött ez a fogyatékkal élő, százötven centis fiatal nő áll.

A „földalatti vasút” egyik állomása egy John Brown nevű fehér férfi bőrcserző műhelye volt. Brown a rabszolgaság ellen küzdő abolicionisták harcos szárnyához tartozott, és az volt a meggyőződése, hogy egy ilyen aljas rendszer ellen csak erőszakkal lehet célt érni. Önmagát főparancsnoknak neveztette ki a követőivel, árnyékkormányt alakított, és gondosan eltervezte, hogyan fogja egy merész katonai akcióval megdönteni a déli rendszert, megfosztani a mezőgazdaságot a nélkülözhetetlen munkaerőtől, és új, szabad, fekete államot létrehozni. Ehhez elsősorban katonákra volt szüksége, ezért a rabszolgák körében kezdett toborozni. Kapóra jött neki, hogy megismerkedett Harriet Tubmannel, akinek a gyakorlata, helyismerete óriási segítséget jelentett volna. Harriet kissé kelletlenül ugyan, de nekilátott toborozni. Töretlen jó szándéka és naivitása miatt nem vette észre, hogy eleve vesztes ügy mellé áll, és az erőszakot nem fogja szentesíteni egy parádés győzelem sem. Brown négy-ötezer emberre számított, de mindössze huszonegyet sikerült beszerveznie. Őket is nagyrészt az általa Tubman tábornoknak nevezett Harriet toborozta.
Ezzel a maroknyi emberrel Brown 1859-ben megostromolta az Egyesült Államok központi fegyverraktárát és fegyveralkatrész-gyárát a virginiai Harpers Ferry városkában. Komoly ostromról persze nem volt szó, hiszen a több mint százezer lőfegyvert egyetlen ember őrizte. Brown szentül hitte, hogy a hírre a rabszolgák ezrével fognak fellázadni, ő pedig felfegyverzi őket, és térdre kényszeríti a déli államokat. A rabszolgák azonban késlekedtek a felkeléssel, miközben a hadsereg alakulatai körülvették a lázadó csoportot, és rövid tűzharc után elfogták mindazokat, akik életben maradtak. Brown három fiából kettőt lelőttek a katonák, a harmadikat pedig magával a vezérrel és több társával együtt akasztották föl egy gyorsított tárgyalás után.
Harriet Tubman expedícióinak csak az 1861-ben kitört polgárháború vetett véget, ő pedig lelkesen részt vett a harcokban, mivel elérkezettnek látta az időt a rabszolgaság végleges eltörlésére.

Volt, hogy főzött a hadsereg tisztjeire, máskor vérhasban és himlőben szenvedő katonákat ápolt. Ha kellett, csapatokat vezetett a jól ismert rejtett útvonalakon, máskor feketéket toborzott a harcra, felderítő utakat végzett, és kémkedett.

Mindezért soha nem kapott egyetlen fillért sem, sőt, a hadsereg által felajánlott élelmiszer-fejadagot is visszautasította, nehogy a többi afroamerikai sorstársa úgy érezze, hogy kivételeznek vele. Mindent saját maga finanszírozott, ha kellett, fillérekért saját készítésű süteményt vagy az USA-ban népszerű, élénkítő hatású gyökérsört árult.
Mire véget ért a polgárháború, Harriet híres ember lett. Az újságok sokat cikkeztek róla, interjúk készültek vele. Egyre többen megbecsülték, és felnéztek rá, de az állam jóindulata odáig azért nem terjedt, hogy egy éppen felszabadult fekete nőről anyagilag is gondoskodjanak. Tubman élete végéig szegénységben élt, amin nem sokat segített, hogy a kongresszus megszavazott neki egyhavi nyolc dolláros, mai értéken hetvenötezer forintos nyugdíjat. Jóindulata és naivitása olykor bajba is keverte: egy alkalommal két szélhámos hamis ígéretekkel rávette, hogy kölcsönkérjen ötezer dollárt, majd amikor egy félreeső erdőben jóhiszeműen átadta az összeget, eszméletlenre verték, és elszöktek a pénzzel.
Élete végéig érvelt, nyilatkozott, beszédeket tartott, turnézott az általa fontosnak tartott ügyekért, a huszadik század elején például a női választójog bevezetéséért.
Öregkorára a fejsérülése miatti fájdalmai és epilepsziás rohamai folyamatosan súlyosbodtak, egyre jobban legyengült, majd 1913-ban, több mint kilencvenévesen meghalt. Halálában már igyekeztek megadni neki azt, amit életében megérdemelt volna: a temetése katonai tiszteletadás mellett zajlott. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>