„Húszévesen halhatatlannak gondoltam magam” – interjú Ákossal, aki túlélte a leukémiát

Míg más huszonévesek önfeledt, boldog életüket élték, addig Ákos másik négy korabeli sráccal az életéért küzdött a kórházban, ahol elmondása szerint sokszor igazi kollégiumi hangulat volt. Hihetetlen optimizmusának és élni akarásának köszönhetően legyőzte a rákot. 15 év után, háromgyermekes édesapaként is sok jó emléket őriz a kétévnyi szenvedésről, küzdelemről.

leukémia
Kép: Freepik

Mennyire él tisztán emlékeidben a betegséged? Gyakran gondolsz rá?

Jó 15 év telt el azóta, már nem is jut eszembe nap mint nap. Beszélni sem nagyon szoktam róla, ez nem az a történet, amelyet csak úgy elmesél az ember sörözés közben. Ha lázas beteg vagyok, akkor előjönnek bennem a régi emlékek, mivel olyankor hasonló testérzetem van, mint a betegség alatt. Az első években persze jobban foglalkoztatott, és féltem, hogy esetleg kiújul a leukémiám, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé.

Kezdetben késztetést éreztem arra, hogy visszajárjak a kórházba lelkileg erősíteni a betegeket, de csak egyszer voltam bent. Magam sem gondoltam volna, de nem volt rám jó hatással, felkavart, így inkább nem mentem többet.

Hogyan derült ki, hogy leukémiás vagy?

Elsőéves főiskolás voltam, friss szerelmes. Barátnőmmel, aki most már a feleségem, halasztottunk egy évet, és kimentünk Londonba dolgozni. Épp csak hazajöttünk 2005 tavaszán, amikor kezdtem magam rosszul érezni, nagyon fájtak a térdeim. Először azt hittem azért, mert kevesebbet sportoltam az elmúlt időszakban. Újra többet edzettem, de nem lett jobb. Nyáron már annyira fájtak, hogy aludni sem bírtam. Hetekig magas lázam is volt, sehogy sem akart lemenni. Orvostól orvosig jártam, de nem tudták megmondani, mi bajom. Végül befektettek a Honvédkórházba, ahol rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam. Egyik nap átvitt a mentő a Szent László Kórházba a hematológiára, az orvosom csak annyit mondott, kíváncsiak valamire. Amikor a kezembe nyomták a beutalót, láttam, hogy leukémiagyanú szerepel rajta, akkor picit megijedtem. Pár nap múlva meg is kaptam a diagnózist: leukémiás vagyok. Egyből döntöttek a kezelésemről, jó fél évig haza sem mehettem. Összesen két évet vett el a betegség az életemből, és csak a második végére jutottam el oda, hogy már többet voltam otthon, és részmunkaidőben dolgozhattam. A főiskolára csak egy évvel később mehettem vissza.

Mennyire fogtad fel huszonkét évesen, mi történik veled?

Azt hiszem, ma sokkal inkább megtörne egy ilyen diagnózis, akkor húszévesen halhatatlannak gondoltam magam. A környezetemet, szüleimet, nagyszüleimet, feleségemet sokkal jobban megviselte, mint engem, aki benne voltam. Visszanézve a családi fotókat, látom, hogy nemcsak én, hanem a feleségem is csont és bőr volt, a szüleim arcán is látszódik a fájdalom, a szomorúság.

Nekik jóval nehezebb volt, mint nekem, mert ugyanúgy kellett élniük az életüket, miközben én biztonságos közegben voltam, csak arra kellett koncentrálnom, hogy meggyógyuljak, más dolgokon nem kellett aggódnom, gondolkodnom.

Anett, a feleségem viszont rengeteget olvasott, utánajárt, mi segítheti a felépülésemet. Nekem erre egyáltalán nem volt kapacitásom. 

Végig ilyen erős tudtál maradni?

Eleinte olyan érzésem volt, mintha kollégiumban lennék, négy korombéli sráccal voltam együtt. Nem volt betegségtudatunk, miközben mindannyian az életünkért küzdöttünk. Beszélgettünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk, viccelődtünk, cukkoltuk egymást: „Hülye vagy, megint belázasodtál, ne csináld már!” Emlékszem, egyszer a Vészhelyzet című sorozatot néztük. Nagy baleset történt, sorban vitték a kórházba a sérülteket, egyikükön azonban semmilyen sérülés nem volt, csak a biztonsági öv nyoma látszódott a mellkasán. Mi egyből megmondtuk a diagnózist: „Leukémiás, túl alacsony a trombocitaszintje! Ennyit tanultak az orvosok, és nem ismerik fel rögtön, mi meg innen az ágyból megmondjuk!” Nagyokat nevettünk, alapjában véve jó hangulat volt. Az orvosok és a nővérek is szerettek hozzánk bejárni, üde színfoltjai voltunk az osztálynak. Amikor valamelyikünknek rosszabbak lettek az eredményei, láttuk, hogy őket is megviseli.

Mi segített még a gyógyulásban?

Igyekeztem fejben erős maradni, rengeteg mentális gyakorlatot végeztem, vizionáltam a gyógyulásomat, a hozzá vezető utat.

Fizikálisan is mindent megtettem, amit csak tudtam. Bármennyire rosszul voltam is, nem volt vörösvértestem, és alig kaptam levegőt, akkor is mindennap lementem a másodikról sétálni az udvarra, és visszamásztam. Nagyon sok alternatív gyógymódot is alkalmaztam: vitaminokat, táplálékkiegészítőket szedtem, tudatosan építettem fel az immunrendszerem. Rengeteget számított az is, hogy mind bent, mind kint nagyon támogató közeg vett körül. A feleségem mindennap jött, a szüleim is, amilyen gyakran csak tudtak vidékről, sőt a barátok is gyakran látogattak. A betegségről nem nagyon beszéltünk, nem hagytam, hogy bárki sajnáljon vagy siránkozzon. Egyszer volt, hogy a nagymamám elkezdett sírni, amikor épp otthon voltam egy kezelés után, és az ágyból nem bírtam felkelni, olyan fájdalmaim voltak. Elküldtem, hogy akkor jöjjön vissza, ha megnyugodott, ezzel ugyanis nem segít.

Más is túlélte azok közül, akikkel együtt voltál a kórházban?

A fiatalok közül ketten éltük túl. Amikor sorban meghaltak körülöttünk, akkor sem vetődött fel bennem egy pillanatra sem, hogy ilyen kimenetele is lehet a betegségemnek. Amikor valamelyikünkhöz rossz hírrel jöttek az orvosok, pár percig csend volt a kórteremben, aztán másról kezdtünk el beszélgetni. Sok minden nem esett le rögtön húszévesen, csak évekkel később. Ma már teljesen egyértelmű, hogy például azért kellett egyik este átmennem egy másik kórterembe, mert a barátom haldoklott. Akkor csak annyit tudtam, nincs jól, nem bír felkelni, ezért megfigyelés alatt lesz éjszaka. Elköszöntem tőle, hogy majd reggel találkozunk. Másnapra meghalt. Naiv voltam.

Arra is csak utólag jöttem rá, hogy mindenki ugyanúgy nézett ki a halála előtti napokban, ugyanaz volt a szemükben.

Miért épp neked sikerült?

Nem gondolkodtam ezen soha, ahogyan azon sem, miért épp velem történt. Egyszerűen szerencsém volt. Semmiben nem voltam más, különb, mint a többiek. Ugyanolyan huszonéves srácok voltunk, mindannyian élni akartunk, egyikünk sem adta fel az utolsó előtti pillanatig. Egyetlen fiú fáradt el a végére, de ő már nagyon rosszul volt, és nem is volt olyan támogató közeg körülötte. Hiszek a szabad akaratban, hiszem, hogy van ráhatásunk dolgokra, rajtunk is múlik, mi hogy alakul.

Változtatott rajtad a betegség?

Biztos, hogy más ember lennék, ha nem megyek ezen keresztül, de semmivel sem érzem magam jobb embernek attól, hogy túléltem a rákot. Nem lettem bölcsebb, ugyanúgy csinálok hülyeségeket, de kevésbé veszek komolyan bagatell dolgokat, amiken korábban egyből felhúztam magam. Hiszem, hogy minden betegség lelki eredetű, ha mentálisan nem vagy rendben, sokat stresszelsz, nem teszed túl magad bizonyos dolgokon, akkor az előbb vagy utóbb fizikai tünetekben jelentkezik.

Akkor nem véletlen, hogy triatlonozol és Ironman-távokat teljesítesz?

Igen, nem hiába választottam olyan sportokat, amelyek mentálisan is megterhelők, amelyek során nagyon mélyre kell menni magadban.

Tudom, hiszen megtapasztaltam a betegségem alatt is: ha fizikálisan teljesen ki vagyok merülve, szinte nincs immunrendszerem, de fejben erős vagyok, akkor is tudok küzdeni egy célért.

Ez az attitűd tesz képessé arra, hogy akár egy Ironman-versenyt is teljesítsek.

Mai fejjel is ilyen hihetetlen nyugalommal tudnád kezelni a betegséget?

Ma már nem valószínű, hogy teljes mértékben így tudnám kezelni. Főleg, ha másról lenne szó. Ha valamelyik gyermekem lenne beteg, biztosan nem tudnék ennyire pozitívan, zsigeri optimizmussal hozzáállni. Előjönne belőlem a féltő, aggódó szülő. Sokat számított akkor, hogy fiatal voltam, és bizonyos dolgokba bele sem gondoltam.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti