„A betegség előtt kizsigereltem magam” – Csilla legyőzte a leukémiát

– Fel tudnád idézni, mi játszódott le benned, amikor közölték veled, hogy leukémiád van?
– Talán furcsán hangzik, de nem lepődtem meg, amikor a háziorvosom mondta, hogy leukémiára gyanakszik. Eredetileg hasi ultrahang-beutaló miatt mentem hozzá. Azt gondoltam, hogy köldöksérvem van, ugyanis a hasizom gyakorlatoknál fájdalmat éreztem a köldököm környékén. Az ultrahang kimutatta, hogy a lépem jócskán meg van nagyobbodva, de én erre csak legyintettem. A háziorvos viszont azt mondta, hogy ezt komolyan kell venni, mert fajsúlyos probléma állhat a háttérben. Ezt a vérvétel-eredményem meg is erősítette: 120 volt a fehérvérsejtszámom, a normál érték 4 és 11 egység közt van. Azonnal a hematológiára küldtek, ahol csontvelővizsgálat után állították fel a diagnózist: krónikus myeloid leukémia. Megkönnyebbültem. Legalább nem kellett már találgatnom, miért vagyok folyton gyenge, fáradékony. Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem jutott eszembe, hogy meghalhatok, de elhatároztam, hogy a negatív gondolatokat elhessegettem magamtól.

Bíztam az orvosokban, reméltem a legjobbat, és hittem a Jóistenben, akit, hogy úgy mondjam, nem ekkor, a nagy bajban kellett leakasztanom a szögről – mindig is hívő ember voltam.

– Mikor voltál lelkileg és a fizikailag a mélyponton?
– Először gyógyszerrel kezdtek kezelni, amitől borzasztóan voltam, de fizikai mélypontom szerencsére nem sok volt, a rossz közérzet egy idő után nem súlyosbodott. Aztán megkezdődött a donorkeresés a csontvelő-átültetéshez. Kompatibilitás szempontjából először a szülőket és a testvéreket nézik meg. Ha nem stimmelnek, akkor a világhálón keresnek megfelelő donort, ami akár évekig is eltarthat. Az öcsémmel óriási szerencsém volt, mert száz százalékos sejtazonossággal rendelkezünk, s ez megnövelte a gyógyulási esélyeket is. A lelki mélypontom mégiscsak ehhez, pontosabban az öcsémhez köthető: nehéz volt elfogadnom, hogy neki kell miattam szenvednie, és számos vizsgálaton keresztülmennie. A sikeres csontvelő-átültetést követően még hat hétig sterilszobában kezeltek – a család, a tanítványaim és az ismerősök telefonon és levélben tartották bennem a lelket, szüleim szentmisét is szerveztek a gyógyulásomért, amelynek az erejét én akkor tényleg éreztem! A gyerekeim ekkoriban tizenévesek voltak. Láttam a szemükben, hogy azt gondolják: Anyu nem halhat meg! Én pedig tudtam, hogy miattuk muszáj meggyógyulnom.

– A betegség sokakat számvetésre késztet. Veled is így volt ez?

– Én rögtön tudtam, hogy hibáztam, és hogy változtatnom kell az eddigi életmódomon. A betegség előtt kizsigereltem magam, minden másra jutott időm, csak a helyes táplálkozásra és a pihenésre nem.

Futva kaptam be az ebédet, sőt, olyan is volt, hogy csak napi egyszer étkeztem. Túlvállaltam magam: mazsorett csoportot vezettem, heti háromszor aerobicot tartottam, éjszakánként javítottam a diákok dolgozatait, egyszóval mindent akartam, és mindenből a maximumot akartam kihozni. A betegség fejbe kólintott, stoptáblát állított elém. Azóta mérsékeltebb tempóval élek.

– Hogy mindig a dolgok derűs oldalát nézed, az veled született tulajdonság, vagy erre is a betegség tanított meg?
– Velem született dolog ez, szeretek szárnyalni. Természetesen én is padlóra tudok kerülni, csak a szerencsém az, hogy gyorsan talpra tudok állni, és haragot sem tudok sokáig tartani. Rendszerint megmagyarázom magamnak, hogy én is legalább annyira vagyok hibás, mint a másik, valamint igyekszem többféle aspektusból szemlélni a dolgokat, és mindig a számomra legkedvezőbb opciót fogadom el.

– Úgy tudom, lételemed a testmozgás.
– Olyannyira, hogy nem tudok, és nem is akarok lemondani róla, csak már nem viszem túlzásba. A sterilszobában is mindennap – módjával – mozogtam egy kicsit, igaz, lógott belőlem az infúziós kanül. Volt olyan időszakom, amikor minden este elmentem futni. Mániává vált, és ha kimaradt egy alkalom, marcangoltam magam. Amikor kiderült a betegségem, visszavettem a tempóból, és miután felgyógyultam, megfogadtam, hogy csak annyit sportolok, amennyi jólesik.

A saját káromon kellett megtanulnom, hogy a szervezetnek és az izmoknak igenis szükségük van pihenésre, illetve hogy egy 50-60 éves ne akarjon huszonéveseket megszégyenítő rekordokat döntögetni.

– A rockzenéért is rajongsz.
– Ez is a betegségem „hozadéka”. 2009-ben az internetet böngésztem, amikor véletlenül beleütköztem egy cikkbe, amely arról szólt, hogy Zeffer András, a P. Mobil együttes egykori tagja, a Mobilmánia alapítója hogyan gyógyult ki a leukémiából. Annyira elkezdett érdekelni az élete, hogy egyre többet és többet olvastam róla. Levelet írtam neki, amelyre már másnap válaszolt is, és egyszer teljesen véletlenül találkoztunk össze a Szent László Kórházban. Megkedveltem őt, s rajta keresztül a rockzenét. Férjemmel, Andrással ennek hatására kezdtünk rockkoncertekre járni. Ilyenkor mindig feltöltődünk, fiatalodunk.

Kép

Magyar Csilla és férje - Kép: Orosz Sándor

– Férjeddel harmincnyolc éve vagytok házasok. Mesélnél az első randevútokról?

– Ha azt gondolod, hogy szerelem volt első látásra, akkor nagyot tévedsz!

1980 májusában a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára (ma Széchenyi István Egyetem) mentem el a barátnőimmel egy buliba. Alig hogy letettem a kabátom a ruhatárba, egy fiú – ő volt András – máris felkért táncolni. Húzódoztam kicsit, hiszen még meg se csapott a bulihangulat, de végül elmentem vele lötyögni. Külsőleg tetszett ugyan, de én a belevalóbb srácokat kedveltem. Az este folyamán mindent megtettem, hogy lerázzam Andrást, gyakran odamentem az öcsémhez, a barátnőimhez, de ő csak jött utánam, mint egy hűséges pulikutya. Haza akart kísérni. Akkorra már lehűlt a levegő, ezért azt mondta, hogy felmegy a kollégiumba a pulóveréért. Több se kellett, elindultam a sötét utcákon futólépésben egyedül, közben folyton hátrapislogtam, hogy jön-e utánam. Nem jött, és azt hittem, ezzel a történet le is lett zárva.

Igen ám, csakhogy másnap összefutottam öcsémmel a konyhában, aki a hajnalig tartó bulitól álmosan foghegyről odavetette nekem, hogy az a srác, akivel tegnap táncoltam, azt üzeni, hogy tizenegykor vár a Vörös Csillag mozi előtt. Na, még csak ezt hiányzott! Szüleim biztatására azonban mégis elmentem a randira, aztán legközelebb már a tanítóképző főiskola kapujában várt rám. Pár hónapot voltunk együtt, aztán András bevonult katonának, majd ’82 júliusában összeházasodtunk. András azt mondta, már akkor elhatározta, hogy elvesz feleségül, amikor a buliban felkért táncolni, én azonban lassabban szoktam bele a kapcsolatba. Mára remekül összecsiszolódtunk, tökéletes támaszai vagyunk egymásnak. Egy rendkívül családcentrikus, megfontolt, hűséges férjet ismertem meg a páromban, s a betegségem idején is teljes vállszélességgel támogatott.

– Azt mondják, hogy szépen együtt megöregedni nagy kihívás, életre szóló kaland.
– Ez így van! Nem létezik olyan, ahol minden mindig összhangban van. Nálunk is voltak, vannak súrlódások, nézeteltérések. Ez abból is adódhat, hogy teljesen különböző mentalitású és habitusú emberek vagyunk. Mint a tűz és a víz. Én vagyok a nyitottabb, a férjem csendesebb, befelé fordulóbb.

Nehéz úgy egyensúlyozni, hogy a tűz szabadon loboghasson, a víz pedig zavartalanul csordogálhasson a maga medrében, de hát a házasság kőkemény lelki munka, élethosszig tartó tanulási folyamat.

Volt egy mélypont a házasságunkban, amikor el is válhattunk volna. Elvesztünk a napi rutinban, nem fordítottunk egymásra elegendő figyelmet. Ha akkor nem ülünk le, és nem beszéljük meg a problémákat, biztosan szét is váltak volna az útjaink.

– Szerinted mi a te eddigi életed tanulsága?
– Többek között az, hogy bár az évek rohannak, nekem nem kell versenyt futnom az idővel, nem érdemes kizsigerelnem magam és feszegetni a határaimat. Meg kellett tanulnom, hogy nem szégyen segítséget kérni, ha nem bírom egyedül cipelni a terheimet. Ma már szeretem magam annyira, hogy mindent megteszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Fontosnak tartom, hogy mindig találjak magamnak olyan elfoglaltságot, ami boldoggá tesz, s amivel esetleg mások hasznára is lehetek.

– Milyennek szeretnéd látni magad tíz év múlva?
– Ha a sok kemoterápia és a gyógyszerek, amiket kaptam, nem roncsolták meg túlzottan a szervezetem, akkor bízom abban, hogy még sok szép év elé nézek. Szeretném, ha az unokáim olyan nagymamát ismernének meg bennem, aki boldogan túrázik velük, aki érdekes, tanulságos történeteket mesél, s aki bölcs tanácsaival segít nekik eligazodni az élet útvesztőiben.