Áldozatból túlélővé válnak – Évente tíz nőt ment ki a prostitúció poklából a Névtelen Utak Alapítvány

„Egyetlen kislány sem úgy nő fel, hogy babázás közben arra gondol, egyszer majd abból fog élni, hogy tíz-húsz férfi azt csinál vele naponta, amit csak akar” – vallja N. László, a prostituáltak rehabilitációjával és reintegrációjával foglalkozó Névtelen Utak Alapítvány önkéntese.

A prostitúció hazai mértékét megbecsülni is nehéz, hiszen a jelenség a társadalmi megvetettség és a szervezett bűnözéssel való kapcsolata miatt magas látenciába burkolózik.

Az Európai Bizottság 2020-as elemzése a top ötbe sorolja európai szinten Magyarországot az emberkereskedelem áldozatainak számát tekintve.

Kovács István kutató száz prostituáltat kérdezett meg arról, hogyan vélekednek a tevékenységükről. Az eredményeket a Magyar Rendészet 2020/4. számában megjelent tanulmányában publikálta. Az érintettek öt válasz közül választhattak:
- számomra a prostitúció nem okoz örömet, nem szeretem csinálni, de nem tudok váltani más munkára, hiába akarok (52%),
- számomra a prostitúció nem okoz örömet, nem szeretem csinálni, később váltani szeretnék (21%),
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, de majd később munkát szeretnék váltani (11%)
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, nem szeretnék munkát váltani (16%)
- számomra a prostitúció örömet okoz, szeretem csinálni, nem is tudnék más munkára váltani (0%).

Ezt olvasva bizonyára többen is igazolva látják azt a hipotézisüket, hogy bizony szép számmal akadnak olyan prostituáltak, akik örömüket lelik a tevékenységükben. A kép azonban ennél sokkal árnyaltabb. Kovács István arra hívja fel a figyelmet, hogy a helyszín determinálja leginkább a prostitúciós munkavégzés viszontagságait. Tehát másképp látja egy közterületen felkínálkozó és másképp egy éjszakai bárban dolgozó prostituált a prostitúció jelenségét és az ahhoz kapcsolódó attitűdöket. Azok, akik szeretik csinálni, jellemzően képzettebbek és magasabb jövedelmet kapnak, mint a többség.

Az utánkövetést célzó interjúkból pedig az derül ki, hogy hiába akadnak olyanok, akik elégedettek a jelenlegi helyzetükkel, a prostitúcióból fakadó lelki bajok később is jelentkezhetnek, a döntő többség pedig úgy dolgozik, hogy nem szereti azt, amit csinál.

„A prostituáltak gyermek- és felnőttkorban átélt fizikai, illetve lelki bántalmazásával kapcsolatban a poszttraumás (esetleg poszttraumatikus) stressz szindróma kialakulásának lehetősége is felvetődik.  A prostituáltakat gyakran a kínzások visszatérő emlékképei, szorongás, depresszió, alvászavar és stressz gyötri. A múltat és a jövőt kevéssé érzékelik, a súlyos traumák és a menekülés eredményeképpen a jelenhez kapcsolódva léteznek. A pszichológiai zavarok rémlátomásokban, félelemben, álmatlanságban, személyközi kapcsolatokban nyilvánulnak meg. Legsúlyosabb formája az olyan destruktív magatartáshoz vezet, amelynek végső formája akár az öngyilkosság is lehet” - írja Kovács István „A prostitúció jelensége és társadalmi kontrollja napjainkban” című tanulmányában.

László is úgy tapasztalta, hogy aki túlélőként kikeveredik a prostitúcióból, annak kialakult már valamilyen mentális betegsége, és ezért sincs igaza annak, aki úgy vélekedik, hogy van, aki örömmel választja magának ezt az utat. „Kérdem én, ha annyira jó dolog a prostitúció, akkor miért látjuk azt, hogy poszttraumás stressz szindrómával, komoly mentális zavarokkal küszködnek azok, akik megpróbálnak kikerülni az iparból?” – teszi fel a kérdést László.

Névtelen Utak Alapítvány

A prostituáltak rehabilitációjával és reintegrációjával foglalkozó alapítvány története 2000-ben indult egy utcai szolgálattal, amit egy nemzetközi keresztény szervezet, a Youth With A Mission kezdett el, akik missziójukhoz önkénteseket kerestek. 2004-ben ez a szervezet kivonult Magyarországról, de az önkéntesek folytatták a szolgálatot: járták az utcákat, teát, higiéniás termékeket, karácsonyi ajándékokat vittek a nőknek, szeretetet, megbecsülést mutattak feléjük. Emellett sikerült néhány prostituáltat kimenteni az utcáról és anyaotthonokban vagy drogrehabilitációs központokban elhelyezni. Aztán 2008-ban úgy hozta a sors, hogy lett volna egy menekülő, de nem tudták hova elhelyezni. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy létre kellene hozni egy védett házat, és néhány önkéntes elkezdett olyan alapítványokat keresni külföldön, akik hasonló munkát végeznek, és el lehet tőlük tanulni a működést.

„Egy magyar-kanadai kettős állampolgár egyetemista lány keresett meg minket, aki kriminológiát tanult Kanadában, és emellett önkénteskedett a Servants Anonymus Foundation-nél. Ők lettek az anyaszervezetünk. Több mint harminc éve ezen a területen dolgoztak, és olyan struktúrákat alakítottak ki, amelyeket egyrészt ingyen odaadtak nekünk, másrészt kiképeztek bennünket, és anyagi támogatást is biztosítottak. Így tudtunk elindulni 2013-ban” – emlékezik vissza László.

Az alapító szerint azok, akik a testükből élnek, sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy milyen erős nők.

„Az alapítványnál azt tapasztaljuk, hogy amikor rájönnek, hogy mekkora erő kellett nekik ahhoz, hogy ezt elviseljék nap mint nap, és amikor rájönnek arra, hogy mekkora erő van bennük, áldozatból túlélővé válnak, és ezt a nagy erőt elkezdik beletenni a felépülésbe” – fűzi hozzá az önkéntes. 

Az alapítvány másik önkéntese, Alíz elmondja, hogy a visszaesés része a rehabilitációnak, a fejlődésnek, mert gyakran előfordul, hogy amikor kilépnek a régi életükből, akkor még nem elég erősek ahhoz, hogy valóban talpra álljanak, és akár háromszor-négyszer is visszakerülnek a túlélők hozzájuk. De a program nyitott, bármikor jönnek, segítenek nekik.

Kép

Kép - Freepik

Az alapítvány programjának első éve a rehabilitációról szól, amit 6–12 hónap alatt szoktak elvégezni a nők. Ez a feldolgozás szakasza, amit a reintegrációs fázis követ, amikor már el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogy mit szeretne kezdeni a rehabilitált az életével. Először rendezniük kell azt, hogy mit követtek el ellenük, valamint hol volt döntési lehetőségük és hol hibáztak. Meg kell tanulniuk újrahúzni a határaikat és felépíteni az ehhez szükséges önismeretet. A reintegráció minimum két, maximum öt évig tart. Ha valaki be akarja fejezni a középiskolát vagy egyetemet, abban is segítenek, akár hét évig is fogják a kezüket. A harmadik fázis a kiléptetés, amikor az egykori prostituáltnak már van új munkahelye, saját albérlete. Ebben az időszakban már csak havonta egyszer találkoznak vele az önkéntesek utánkövető jelleggel.

„Volt olyan felépülőnk, aki azt gondolta, hogy hazajön, és folytatja az életét, ahogy korábban, de pár hónap múlva a gyámügyes adta oda a telefonszámunkat neki, mert zokogva elmondta, mi történt vele Németországban.”

„Nagy tartozása volt ugyanis a családnak és két gyereke, ezért a feleség bevállalta, hogy kimegy egy hotelbe takarítónőként dolgozni. Amikor megérkezett, az albán-magyar maffia várta. Két hónapig ellenállt, egy lakásban napi szinten ütötték, verték, erőszakolták, kínozták, de nem volt hajlandó megtörni. A maffia közben a Facebook-profiljával üzengetett, mintha minden rendben lenne. Kiugrott a szobaablakon, egy autó elé esett, a sofőr pedig azonnal vitte a kórházba. Így tudott hazajönni, és bár próbálta folytatni az életét, nem tudta. Cukorbeteg lett, magas vérnyomással küzdött, éjszakai ágybavizeléssel, teljesen összeomlott pszichésen, nem tudott gondoskodni a gyerekeiről. Ebben az állapotban került hozzánk. Amikor először találkoztam vele az irodában, lehajtott fejjel ült, rám se tudott nézni, mert bennem, a férfiben a bántalmazót látta. De pár héttel később már érezhető volt némi javulás, átaludta az éjszakát, és mert nőnek lenni újra” – magyarázza László.

Hogyan lehetne megelőzni és lebontani a társadalmi előítéleteket?

László a nyugati liberális szabályozásról elmondta, hogy nemhogy csökkenti a szervezett bűnözésben elkövetett visszaéléseket, hanem még növeli is.

A legalizált prostitúció szerintük fedezi az emberkereskedőket, és még inkább motiválja őket arra, hogy több lányt futtassanak.

Alíz szerint az egyik legfontosabb reális cél, amit el lehet érni, az a hatékony prevenció. Nem elég, ha csak kimentik az áldozatokat, hanem tájékoztatni is kell a társadalmat a jelenség valódi arcáról. Emellett a gyermekvédelmi és ellátó rendszert kellene nagyon megerősíteni. „Az oktatás rendkívül fontos lenne, hiszen mi csak a folyamat végén tudunk bekapcsolódni. Mentjük a szinte menthetetlent!” – fűzi hozzá László.

Alíz szerint az áldozathibáztatás miatt különösen fontos lenne érzékenyíteni a társadalmat. Az alapítványnál dolgozók rendszeresen szembesülnek az előítéletekkel. Sokan azt mondják, ha valaki ezt magának választotta, másszon is ki belőle egyedül, de Laci szerint ebből saját erőből szinte lehetetlen kikecmeregni. „Ha az utcán megkérdezek egy embert a prostituáltakról, azt fogja mondani, hogy könnyűvérű nők, akik csak maguknak köszönhetik a helyzetüket, miközben fogalmuk sincs, hogy min mennek keresztül. Hogyha esetleg hoztak is rossz döntéseket, nem minden az ő hibájuk. Az áldozatok emellett tele vannak szégyenérzettel is, emiatt is magas a látencia” – teszi hozzá Alíz. 

Az alapítvány elindított egy nagyszabású társadalomérzékenyítő kampányt online formában, amelynek keretein belül szakértők és közéleti személyiségek beszélgetnek különböző témákról.

Az első rész az emberkereskedelemről szólt, a második a prostitúció és az emberkereskedelem kapcsolatáról, a harmadik pedig a pornográfiáról, pornófüggőségről. A negyedik részben az Egy nő fogságban c. dokumentumfilm szerzőjével, Tuza-Ritter Bernadett rendezővel készített interjút Al-Ghaui Hesna újságíró. „Meghívott vendégeink beszélgetnek az emberkereskedelem különböző típusairól, az áldozat és az elkövető profilokról, a végén pedig bemutatják a gyógyulás lehetőségeit és annak folyamatát. Fontos szerepet tölthet be a hit a gyógyulásban, ezért is adtuk a programnak azt a címet, hogy Rabságból Szabadságba. A rabszolgasorstól így eljutunk odáig, hogy van kiút, van segítség és remény a gyógyulásra” – teszi hozzá Alíz.

László tisztában van azzal, hogy az alapítványnál „sziszüphoszi munkát” végeznek, hiszen a prostitúcióból profitáló bűnözőket nem lehet teljesen legyőzni, de úgy gondolja, hogy minden élet számít, és éppen ettől lesz a munkájuk nélkülözhetetlen. „Nem a hegyre nézünk, mindig csak egy lélekre koncentrálunk. Arra az egyre, amelyik éppen előttünk van. Ha egy nap majd úgy hajthatom a fejemet a sírba, hogy részese lehettem annak, hogy egy-egy ember kapott még egy esélyt az életre, akkor nem volt hiábavaló az életem. Mindenkit persze nem tudunk megmenteni, de egy élet is számít. Apránként növekedünk, jó dolgok vannak készülőben. Van védett házunk, és reményeink szerint hamarosan nyithatunk egy reintegrációs és egy kiléptető házat is” – magyarázza az önkéntes.

A Névtelen Utak Alapítvány átlagban évente nyolc-tíz nőnek segít kimenekülni a földi pokolból. A munkájukhoz önkéntesek segítségére is szükségük van, ezért várják azoknak a jelentkezését, akik szívesen részt vennének abban a misszióban, amit végeznek.

Ma hazánkban a prostitúció, a törvényi szabályozásban előírt kritériumok megtartása mellett, legálisan gyakorolható tevékenység. A magyar Büntető törvénykönyv bizonyos futtatói magatartásokat büntet, a bordélyházak létesítését pedig tiltja. A szabálysértésekről szóló törvény pedig akkor értékeli a prostituált magatartását büntetendőnek, amennyiben a törvény által meghatározott keretfeltételeket részben vagy egyáltalán nem teljesíti (közegészségügyi, közrendvédelmi és gazdasági megfeleltetés). Forrás: Magyar Rendészet 2020/4.