Hogyan lehet jól kísérni a haldoklót az előtte álló nehéz úton? – „A java még hátravan” című filmről pszichológusszemmel

„A halál létünk természetes befejezése. Embernek lenni csodálatos dolog… embernek lenni a legnagyobb vállalkozás, amit ebben a kozmoszban ismerünk. De ahogy nem rendülünk meg attól, hogy megszületünk, miért reszketünk, miért jajgatunk, miért panaszoljuk azt, hogy egyszer el kell mennünk… Hiszen az egész létezésünknek az ad értéket, minden napunk attól lesz szép, hogy a napjaink megvannak számlálva.” (Örkény István)

A történet 

A java még hátravan című film főhősei, Arthur és César megették már a kenyerük javát, de tartogat még számukra meglepetést az élet. Nagyon különbözőek, mégis gyerekkoruk óta barátok. Arthur megfontolt, szabálykövető és a végletekig precíz orvos, aki kémiát tanít egy egyetemen. Már legalább öt éve elvált szintén orvos feleségétől, de még mindig nem tudta kiheverni a veszteséget, és a 16 éves lányával sem a legjobb a kapcsolata. César ezzel szemben igazi életművész, semmiben sem nyújt kiemelkedő teljesítményt, úgy él, mintha ő indította volna el az „élj a mának” mozgalmat. Az anyagi biztonsága ugyan hullámzó, de szebbnél szebb nőknek csapja a szelet, szinte mindig vidám, életigenlő szemléletének köszönhetően pedig még a jég hátán is megél. 

Egy félreértés miatt mindketten azt hiszik, hogy a másik halálos betegségben szenved, és elhatározzák, hogy a lehető legtöbb időt töltik egymás társaságában, így a barátjuknak nem egyedül kell megküzdenie az elkerülhetetlennel.

Valamiféle bakancslistát is összehoznak, bár egymás ízlésének elfogadása komikus helyzeteket teremt. Mi pedig végignézhetjük, ahogyan egy kis csalás és az egyenes kommunikáció hiánya hatalmas kalamajkát eredményez. 

Társak a bajban 

Megfigyelhető, hogy a krízis a debilizáló sokk után hogyan penderíti ki főhőseinket a komfortzónájukból, és sarkallja őket arra, hogy új célokat és megoldásokat keressenek, illetve szembenézzenek a megváltoztathatatlannal. Arthur és César kénytelenek elengedni az elvárásokat, a konfliktusokat és az ábrándokat, amelyeket az elmúlt évtizedekben kergettek. Közös kalandozásuk egyfajta sűrített pszichoterápia is, tükröt tartanak egymásnak, amelyben megláthatják valódi önmagukat, ám ez a szembesülés konfliktusokkal, illetve nehezteléssel terhes, míg végül elérkeznek a belátás állapotához. 
Nem könnyű elengedni a kihagyott lehetőségek miatt érzett keserűségünket, de meg kell tennünk, különben nem vesszük észre azokat az utakat, amelyeket még végigjárhatunk. Arthur úgy él, mintha nem számítana már semmiféle fellendülésre, egyre csak a volt felesége után sóvárog, így majdnem elszalasztja annak a lehetőségét, hogy őszintén, önmagáért kedvelje őt valaki. César persze nem rest azon munkálkodni, hogy ez ne így legyen.

Arthur szabálykövető attitűdje pedig Césarnak segít, hogy elrendezzen néhány olyan dolgot, amely régóta nyomasztja. 

A filmben a barátság mellett megjelenik a támogató csoport szerepe is. A European Society for Medical Oncology (ESMO) Irányelvek az előrehaladott daganatos betegek számára című kiadványában kiemeli, hogy a támogató csoportok hatékonyan segítenek a betegséggel való megküzdésben, illetve a betegséggel és a kezelési lehetőségekkel kapcsolatos információk egymás közti megosztásában. Emellett nagy szerepük van az életminőség javulásában, ugyanis az itt kialakuló kapcsolatok hozzájárulnak a betegek szorongásának és egyedüllétérzésének csökkentéséhez. Több résztvevő beszámol arról, hogy míg a családtagoktól és a barátoktól elszigetelve érzi magát, a csoportban lelki támogatásra talál. 

Kép

Megélni az életet 

Fontos megtalálni az egyensúlyt a kezelések és a beteg által fontosnak tartott dolgok között, hogy az egyén ebben az időszakban is figyelmet tudjon fordítani a kapcsolataira és a számára fontos tevékenységekre. 
A fent idézett ESMO által készített kiadvány néhány fontos tanácsot is megfogalmaz a betegek számára, amelyek bár egyszerűnek tűnhetnek, de a betegség okozta zűrzavaros időszakban mégis érdemes tudatosan figyelmet szentelni nekik: 
• Ápolja kapcsolatait a rokonaival és barátaival! A társas támogatást a beteg nemcsak betegcsoportoktól vagy betegtársaktól kaphatja meg, hanem a saját környezetétől is. Már egy szimpla kávézás segíthet kiszakadni a kezelések és a kórház nyomasztó forgatagából. 
• Keressen lehetőséget a múltbeli kapcsolati törések begyógyítására! Ahogy César esetében is láthattuk, a rendezetlen ügyek akár észrevétlenül is hatalmas súllyal képesek ránehezedni az ember vállára, a konfliktusok rendezése pedig lelki felszabadulással jár. 
• Szakítson időt arra, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik fontosak Önnek! Ezekben a kapcsolatokban a beteg megélheti a valahova tartozás és a fontosság érzését, illetve pozitív érzelmi töltést és támogatást kaphat, ami könnyebbé teheti a betegség okozta stresszel való megküzdést is. 
• Ossza meg a reményeit, félelmeit és a fontos emlékeit azokkal, akik különösen fontosak Önnek! A kimondás felszabadít, és a megosztott teher a megértés, illetve az elfogadás által fél teherré válik. 
• Mondja meg azoknak az embereknek, akiket szeret, hogy milyen nagyon szereti őket! A pozitív érzelmek kifejezése jó hatással van a kedélyállapotra, és az élet ezen szakaszában igazán nincs már ok (és olykor idő) titkolni a legbensőbb érzéseket. 
• Töltsön időt olyan dolgokkal, amelyek örömet szereznek Önnek! A nehéz élethelyzetekben még inkább szükség van olyan tevékenységek végzésére, amelyek már önmagukban is örömet okoznak, ezzel is segítve a negatív gondolatoktól való eltávolodást egy időre. 
• Állítsa fel azon dolgok fontossági sorrendjét, amelyeket még meg kell tennie: ma, ezen a héten, ebben a hónapban, a következő évben! Ez segít kijelölni a célokat, illetve a haladási irányt az élet más területein és visszaszerezni a kontrollt az események egy része felett. 
• Értse meg, hogy az emberek azért értékelik Önt, mert pont ilyen, és nem azért, amit tenni tudna! 

A legjobbat remélni és felkészülni a legrosszabbra 

A beteg tájékoztatása vagy nem tájékoztatása körüli dilemmák gyakran még az egészségügyi személyzetnek is nehézséget okoznak. Őszintén kommunikálni, és közben reményt adni, tiszteletben tartani a beteg védekező magatartását, igényeit és szükségleteit embert próbáló feladat.

Az igazság eltitkolása egy olyan hazugságspirálhoz vezet, ami a későbbiekben megnehezíti az orvos-beteg kapcsolatot és megágyaz a szorongás és bizalmatlanság érzésének, illetve felerősíti a beteg elszigeteltség érzését.

Az őszinte, nyílt kommunikáció segít, hogy a páciens megismerje a pontos diagnózist és a kilátásokat, ezáltal valamiféle kontrollhoz jusson a helyzet felett, és megtervezhesse a további lépéseket. 
Nem csupán az orvoslásban, de a beteg interperszonális kapcsolataiban is fontos az őszinte párbeszédek elősegítése, hiszen csak azokat a helyzeteket lehet eredményesen kezelni, amelyekről nyíltan lehet beszélni, és a velük kapcsolatos érzéseket megosztani. 
Ebből következik az is, hogy a hozzátartozóknak is fontos tudni, ha a szeretett személynek már nincs több ideje, mert akkor van lehetőségük a beteggel lenni, elfogadni a helyzetet és felkészülni a halálra, a maguk módján elbúcsúzni a szeretett személytől. 

A lezárás felé 

Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nyolc életszakaszt különböztet meg a gyermekkortól az időskorig. Az utolsó fejlődési periódus célja az énintegritás megélése, illetve annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy megfelelően éltük-e az életünket. A saját életünk értelmességével kapcsolatos vélekedésünk hatással van arra, hogy miként tekintünk majd a távozásunk lehetőségére. Mielőtt valaki meghalna, fontos, hogy emlékezzen, és áttekinthesse a legfontosabb, legkedvesebb emlékeit.

A lezárás lehet aktív belső munka, egyfajta magányos tevékenység is, de sokat segíthet, ha van a közelben olyan személy, akivel a haldokló megoszthatja az ezzel kapcsolatos érzéseit, gondolatait.

Ebben a folyamatban rekonstruálódik tulajdonképpen egy végleges kép az eltávozóról, és így képeződik le a környezetben annak lenyomata, hogy ki is volt ő, amíg élt, és ezt a képet hagyja hátra önmagáról. Ha úgy tetszik, ebben az időszakban a kapcsolatok és az érzelmek válnak hangsúlyossá, ez a kiengesztelődés, az elengedés és a lezárás időszaka is egyben. 
Jó lehetőség erre a „lelki örökség” vagy „erkölcsi végakarat” elkészítése, ami tulajdonképpen egy ajándék az itt maradók számára. Ebben a naplóban, hang-, videófelvételben vagy levélben a haldokló hátrahagyhat fontos családi vagy személyes történeteket, közvetítheti az áldását és a szeretetét, mindazt, amiről azt szeretné, hogy a gyerekei, unokái vagy házastársa ne felejtsék el. 

Kép

Jól kísérni 

A gyógyíthatatlan betegséggel szembesülni nagy érzelmi megrázkódtatással jár mind a haldokló, mind a hozzátartozók számára. Dr. Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter A halál és a hozzá vezető út című könyvében a haldoklás és a gyász öt stádiumát különíti el: elutasítás, alkudozás, düh, depresszió és belenyugvás. Tudjuk azt is, hogy minden folyamat egyedi, így a szakaszok nem válnak szét ilyen élesen és nem feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást, egyes érzelmek újra és újra felbukkannak, míg mások egyáltalán nem jelentkeznek, így nem spórolhatjuk meg az érzelmek, igények és szükségletek megismerését, illetve az ezekre való ráhangolódást és reagálást. 
A mai kor embere rettentően fél a haláltól és a haldoklástól. Tanácstalanok vagyunk, mit kéne tennünk, mondanunk, miként tudjuk a szeretett személy utolsó heteit, napjait, óráit megkönnyíteni. Sokat jelenthet a haldokló számára, ha a teljes lényünkkel jelen vagyunk, és megoszthatja velünk az érzéseit. A beszélgetést nem szabad erőltetni, de minden alkalmat érdemes felkínálni, amikor jelen vagyunk, és csak rá figyelünk.

A haldoklók gyakran beszélnek szimbólumokban, így több beszélgetés is szükséges lehet, hogy felismerjük, mit szeretne üzenni.

Ez nemcsak a beteg, hanem az őt kísérő számára is lelkileg megterhelő folyamat, amit sok bizonytalanság övezhet. Ennek feloldásában segíthetnek Márai sorai: „Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.” (Márai: Búcsú az élettől) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>