Az élet felén túl – „Az öltöztető” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Hasonló élethelyzetbe nyújt betekintést Az öltöztető című film is, amelyet a Richard Eye rendezett. A főszereplő kiöregedett színész bőrébe ezúttal Sir Anthony Hopkins bújt, hűséges, odaadó öltöztetőjét, Normant pedig mindenki szürke Gandalfja, vagyis Ian McKellen alakítja. A második világháború idején járunk, a folyamatos légiriadók, az óvóhelyen töltött órák és az elsötétítés világában, amikor az élelmiszert jegyre adták, a cukor és a jó erős feketekávé pedig már-már luxusnak számított.

Egy maroknyi színészből álló társulat azonban dacol az ország feje felett gomolygó fellegekkel, és megpróbálja becsempészni a művészetet az emberek életébe. Sokadik alkalommal viszik színre a Lear királyt, ám van egy apró kis bökkenő: a főszereplő, az etalon, aki nélkül nem létezik az előadás, szőrén-szálán eltűnt. Ugyanakkor hiába bukkan fel ismét, furcsa kedélyállapota, labilis érzelmei és kimerült idegei kétségessé teszik, hogy képes lesz-e este 277. alkalommal is színpadra állni. A csapat többi tagja szkeptikus, ám a jó öreg Norman mindent elkövet, hogy rajongva szeretett és tisztelt urát gatyába rázza és alkalmassá tegye az esti szereplésre. Ez az ő egyéni küzdelme a lehetetlennel, mert a műsornak folytatódnia kell, akármi történik is.

Jól megválasztott célok

A nagy drámák ebben a filmben nem a cselekvésből sejlenek fel, hanem a kimondott és kimondatlan monológokban, gondolatrohanásokban. Az úrnak nincs neve, mint ahogy a felesége is csak asszonyom, történetüket is inkább az elhallgatásokból és a hiányokból ismerhetjük, így ez bárki története lehet, aki megette már a kenyere javát, és a saját démonaival kell szembenéznie, amelyek ugyanúgy rágnak, mint évtizedekkel ezelőtt, mert csak a test öregszik, de a szellem és a lélek ösvényei változatlanul kanyarognak.

Anthony Hopkins zseniális játékát figyelve szeretnénk jobban megérteni az öreg színész keserűsége és csalódottsága mögött meghúzódó okokat. Hiszen feltételezzük, hogy ünnepelt és elismert művészként számos célját sikerült megvalósítania, s valahol legbelül azt várnánk, hogy ez a tény az elégedett időskor zálogaként nyugodt és kiegyensúlyozott utolsó éveket biztosít számára. Úgy tűnik azonban, a teljesítmény és a céltudatosság önmagában nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, s nem feltétlenül biztosítja azt a belső harmóniát, amelyre vágyunk. Bár a kutatások szerint már egy konkrét cél kitűzése is rengeteget segít abban, hogy elégedetten tekintsünk az életünkre, de nagyon nem mindegy, milyen célokat fogalmazunk meg magunknak.

A pszichológia szerint a jó cél titka, hogy rendelkezzünk az eléréséhez szükséges képességekkel és erőforrásokkal, tisztában legyünk a megvalósítás módjával, illetve az apróbb céljaink egybecsengjenek az életcéljainkkal, vagyis beilleszthetőek legyenek egy számunkra fontos keretbe.

Csíkszentmihályi Mihály szerint egy-egy hőn áhított cél kapcsán érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy miért is akarjuk olyan nagyon elérni. Ha erre a kérdésre nem tudunk megnyugtató választ találni, akkor érdemes új célt kitűzni, ellenkező esetben egy nap arra ébredhetünk, hogy képtelenek vagyunk azonosulni a saját tetteinkkel és végső soron az életünkkel – pedig ez az önértékelés, a jóllét, valamint az elégedett időskor feltétele.

Kép

Részlet Az öltöztető c. filmből

Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen néha nehéz elkülöníteni, hol kezdődik az ember, hol pedig a szerep, amit éppen játszik, vagy amire készül. Csakúgy, mint filmünk főszereplője esetében, aki mindezt folyton elfelejti, és emlékeztetni kell rá, mintha csak az élet megszokott kerékvágásából esne ki újra és újra. Mi, hétköznapi emberek is sokszor különféle szerepekbe kényszerítjük magunkat, álarcot húzunk, elrejtőzünk a társadalom bőven kínált elvárásai mögé, és ha nem figyelünk oda, nagyon könnyen elveszíthetjük önmagunkat, szem elől téveszthetjük a számunkra igazán értékes dolgokat. A színész számára itt lételem a játék és a kultúra, ezért még saját egészségét, valamint az emberi kapcsolatait (házasságát) is képes feláldozni. Majd zavartabb pillanataiban másokra hárítja a felelősséget, mintha ők hajszolták volna bele ebbe az egészbe. Mivel az egész életét erre tette fel, akkor sem tud ebből a mókuskerékből kiszabadulni, amikor már ő is ezt szeretné.

Elégedetten az élet második felében is

A társadalom szerkezetbeli átalakulása, a növekvő élettartam és az idős korosztály egyre növekvő aránya miatt rendkívül fontos kérdés, hogy miként lehet ebben az életszakaszban elégedett és harmonikus életet élni.

A filmben megformált öreg színész kimerültsége és labilis kedélyállapota rímel az időskorral kapcsolatos sztereotípiákkal: sokan gondolják úgy, hogy az élet második felében elszenvedett veszteségek miatt az ember könnyen keserűvé és panaszkodóvá válhat, vagy egyszerűen feladja a küzdelmet. Ugyanakkor egy a témában végzett vizsgálat eredménye szerint ez koránt sincs így, annak ellenére sem, hogy az idősödő ember számos előítélettel és negatív közvélekedéssel kénytelen szembenézni, ami negatív hatással van az énképre. A fent említett kutatásban több mint 800 középkorú, idősödő és idős (54-78 év közötti), vagyis az élet második felét taposó résztvevőt vizsgáltak 8 éven keresztül, s azt találták, hogy ebben az életszakaszban sem a jóllét, sem a szubjektív elégedettség és életminőség mutatói nem csökkennek számottevően.

A kutatók vélekedése szerint az elégedett időskor a célok rugalmas átfogalmazásának, vagyis az értelmezési keret megváltoztatásának képességén áll vagy bukik.

Az évek előrehaladtával és a veszteségek halmozódásával érdemes szembenézni az addig elért eredményekkel, és átszervezni, áthangolni a célokat, elképzeléseket, esetleg teljesen új célokat keresni, hogy azok jobban illeszkedjenek a lehetőségekhez és az erőforrásokhoz. Az időskori depresszió, keserűség, rágódás és a tehetetlenség érzése mögött gyakran ennek a lépésnek az elmulasztása húzódik meg, amikor az egyén még mindig pontosan ugyanazokat a célokat hajszolja és ugyanazt az önértékelést igyekszik megvalósítani, amelyet fiatalon kitűzött maga elé. Ezzel rendre kudarcot vall, mégis képtelen alkalmazkodni a változásokhoz, ellensúlyozni azokat és rugalmasan átfogalmazni a céljait. Ez nem jelent egyet a veszteségközpontú gondolkodással, hiszen ebben az életszakaszban is lehet olyan célokat találni, amelyek a meglévő képességek, a tudás és a bölcsesség kamatoztatásán, illetve az eddig talán szunnyadó készségek felfedezésén alapulnak. A két folyamat kiegészíti egymást: a régi átfogalmazása és elengedése ajtót nyithat az új lehetőségeknek, valamint az időskori, fizikailag és szellemileg is tevékeny élet számára.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>