Vénusz Edina útja Peruból a Csereháton át az első budapesti görögkatolikus gimnázium igazgatói székébe

– Négy gyermek mellett öt diplomát szerzett. Nem sok ez egy kicsit? (nevet)
– A gyerekek megszületése előtt szereztem az első három diplomát, kettőt pedig mellettük. Sok házastárs mondja ezt, de tényleg igaz, hogy egyedül nem sikerült volna. Ha a férjem nem tűri, hogy fél éjszakákat tanulással töltök, nem támogat, nem ő cipeli a gyerekeket az óvodába, iskolába sokszor, akkor nem ment volna. Ő örül a sikereimnek, és büszke rám. Az is kellett a sikeres államvizsgákhoz, hogy a gyerekeim nagyon rugalmasak legyenek. Ez talán azért jellemző rájuk, mert az életük elején nagyon sok energiát fektettem beléjük. Otthon voltam velük tizenegy évet, közben azért elvégeztem az angol szakot úgy, hogy miután lefektettem őket, főztem egy erős kávét, és éjfélig tanultam. Talán ez, hogy ilyen sok időt töltöttem velük, megalapozta, hogy nagyon erős bizalmi viszony tudott kialakulni közöttünk.

Én anyaként nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél több időt töltsenek a szülőkkel, ameddig picik.

Ez egy befektetett időszak, amelynek nálunk a hozama az, hogy most nagyon önálló gyermekeim vannak, mert ki tudott alakulni bennük a nagyfokú magabiztosság. Most is sokat vagyunk együtt: a vasárnapi ebéd nálunk szent, hétköznap esténként pedig igyekszünk együtt vacsorázni és imádkozni.

Kép

Esküvő - A kép Vénusz Edina tulajdona

– Gondolom, az iskolában sok gyereken látja, hogy náluk pont ez a magabiztosság hiányzik, viszont kamaszkorban már nehezen pótolható, ami kiskorban kimaradt.
– A VIII. kerületben van a gimnáziumunk, ahol sok a nehéz körülmények közül jövő diák, akiknek nincs olyan háttérországuk, mint a jobb módban élő gyerekek többségének. Nagyon sok a patchwork-család, ahol nevelőanya, nevelőapa van, és sok az egyszülős család. De olyan gyerek is jár hozzánk, akinek 17 éves korában már béreltek egy lakást a szülők. Tehát széles a skála, és itt olyan élethelyzetek is előfordulnak, amivel nem biztos, hogy minden pedagógus találkozik pályája során.

Éppen ezért nálunk az osztályfőnököknek az átlagosnál nagyobb szerep jut: odafigyelnek arra, hogy érzik magukat a diákjaik.

Az online rendszerben is minden reggel egy bejelentkezéssel indul, ahol adott esetben arra is rákérdez az osztályfőnök, hogy a gyerek előző nap miért nem volt jelen az órákon. A világon annyi áramszünet még nem volt, mint amennyiről a diákjaink mostanában beszámolnak. (nevet) A gyerekek egy részének nincsenek olyan eszközei, amik az online oktatást lehetővé tennék, ezért adtunk kölcsön nekik benti gépeket, hogy segítsük őket. Mi Budapest szívében is egy olyan iskola vagyunk, ahol a programok szervezésekor nem az 5000 forintos színházjegyeket célozzuk meg, jó lesz nekünk a kedvezményesebb árú kakasülő vagy az oldalerkély is.  

– A Leövey 75 évig középfokú végzettségű közgazdasági szakembereket képzett, mígnem három éve átvette a Görögkatolikus Egyház a fenntartását. Nemcsak az iskola váltott rítust, hanem az igazgatónője is. Miért döntött úgy, hogy római katolikusból görögkatolikussá avanzsál? Gondolom, ez nem volt feltétele az igazgatóvá válásnak…(nevet)
– Én templomba járó római katolikusként nőttem fel, de kamaszkoromban épp megszűnt az ifjúsági csoport, ahova jártunk, és amikor arról beszélgettünk a legjobb barátnőmmel, hogy új közösséget kell keresni, kiderült, hogy őt egyébként görögkatolikusnak keresztelték. Nekünk sem kellett több, azonnal felütöttük a telefonkönyvet, kikerestük, hogy Budapesten hol van görögkatolikus templom, és elmentünk egy Liturgiára.

Kép

Vénusz Edina - Kép: Tóth Adriána

Tele volt élettel az ottani közeg, így aztán szép lassan beépültünk a Rózsák terei parókia életébe, elkezdtünk a sokgyerekes görög papok családjába besegíteni. Amikor a későbbi férjemmel megismerkedtünk, én már sok éve görög Liturgiára jártam, a férjem viszont tősgyökeres római katolikus család sarja, olyannyira, hogy a bátyja római katolikus pap. Szerencsére sokszor jött velem a görögkatolikus szertartásokra, mert tetszettek neki, aztán amikor egyszer meglátta, hogy milyen egy görögkatolikus esküvő, azt mondta, a miénk is ilyen legyen. Ehhez azonban szükséges volt, hogy legalább az egyikünk görögkatolikus legyen.

Mivel belülről is éreztem az indíttatást, írtam egy hivatalos rítusváltási kérelmet, amelyet mindkét püspök jóváhagyott, így lettem hivatalosan is görögkatolikus.

– A gyerekeiket is görögkatolikusnak keresztelték?
– Eredetileg azt terveztük, hogy felváltva lesznek görög- és római katolikusok – igazságosan –, de aztán a kötődésünk egy pap barátunkhoz azt hozta, hogy mind a négy gyerek görögkatolikus lett. Én pedig harmadrendi bazilitaként élek a világban, így hívják az egyetlen görögkatolikus szerzetesrend világi tagjait. 

– Közösségben is éltek?
– Nem a bazilita közösségben, mert a világi tagok csak alkalmanként járnak össze imádkozni, beszélgetni, egymás támogatására. De nem áll tőlünk távol a férjemmel, hogy akár családosan közösségben éljünk. Már az eljegyzéskor tudtuk, hogy misszionáriusok szeretnénk lenni, nagy volt bennünk a kalandvágy és erős a szándék, hogy néhány évet a Jóistennek ajándékozzunk teljes egészében, és ez így valósult meg. Végül egy félévet Peruban, egy ottani szegénynegyedben töltöttünk. Házaspárként külön lakásban, de egy társasházban éltünk a közösség többi családjával. A szegény gyerekeknek fenntartott napközi otthonban és az iskolákban dolgoztunk. Kalandos időszak volt: Cusco utcáin lehetett nyárson sült tengerimalacot kapni, és a magassági betegség ellen kábító-stimuláló hatású kokalevélből főztek nekünk teát. Emlékszem, karácsonyra nagyon szerettem volna bejglit sütni, végigjártam a boltokat, de nagyon furcsán néztek rám az eladók, amikor mákot kerestem. Aztán amikor láttam, hogy ez itt hiánycikk, megírtam az édesanyámnak, hogy adjon fel nekem postán vagy fél kilót. A csomag rendben meg is érkezett, és amikor a házasközösség ünnepére elvittem a csodás mákos bejglimet, a fél társaság megrémült, a másik fele nevetett, és azt mondták:

Örüljek, hogy nem kerültem börtönbe a csomag miatt, mert Peruban a mák be van tiltva, drognak tekintik.

Kép

Peruban - A kép Vénusz Edina tulajdona

Nagyon erős lelki alapot adott az életünknek, hogy ott mindennap részt vettünk szentmisén, szentségimádáson, én minden áldott nap végigmondtam hetven-nyolcvan kislánnyal együtt spanyolul a rózsafüzért. Az, hogy a teljes napot átszőtte a hívő lelki élet, nagy stabilitást adott az egész életünkre vonatkozóan. Olyan ez, mint amit a gyerekekkel kapcsolatban mondtam: ebben az intenzív időszakban egy éltre szóló szoros kapcsolatot tudtam megalapozni Istennel.

– Miért jöttek haza, és itthon tudott-e folytatódni a misszionárius életforma?
– Peruban egy életre szóló elköteleződést vártak el tőlünk, de mi hosszútávon itthon képzeltük el az életünket. Amikor hazajöttünk, néhány görögkatolikus pap, akikkel jóban voltunk, feltette nekünk a kérdést, hogy miért is kellett nekünk a világ másik végére elmennünk, hogy missziós munkát végezzünk. Azt tanácsolták, menjünk le Rakacaszendre, ahol ugyanazt fogjuk látni, mint a perui szegénynegyedben. És valóban így történt. Én a rakacaszendi iskolában dolgoztam tanítóként. Működött Rakacán egy drogprevenciós intézet is, ahol segíteni tudtunk. A felépülőben lévő fiúkat kellett egész nap kísérni, mivel munkaterápiás otthonról volt szó. Ideális hely ez az Isten háta mögötti falucska egy ilyen intézménynek, mert ez a rejtettség egyfajta védelmet jelent, itt nem lehetett csak úgy hozzájutni bármihez. Ekkor valóban egy keresztény közösségben éltünk, amelynek az életében a fiúknak részt kellett venni.

Ott voltak velünk a rendszeres imádságokon, de mi olykor éjszaka is felkeltünk, hogy imádkozzunk. Így kísértük a folyamatot, a gyógyulásukat.

– Ezalatt születtek a gyerekek szépen sorban…
– Igen, és a bentlakó fiúkra is nagyon jó hatással voltak a babák, majd később a totyogók, és a gyerekeinknek is nagyon szép emlék ez az időszak.

– Hol volt nehezebb dolguk misszionáriusként, Peruban vagy a Cserehátban?
– Azt gondolná az ember, hogy Peruban nagyon más jellegű gondokkal találkoztunk, mint itt, de ez egyáltalán nem igaz. Dél-Amerikában sok gyereknek csak a napköziben volt lehetősége fürdeni, ott legalább hideg vízzel meg tudta mosni a haját. Rakacán is volt olyan gyerek, aki sárból tapasztott házban élt, nem jobb körülmények között, mint a Cusco szélén elő gyerekek. Nagyon hálás vagyok ezekért az élményekért, mert így tudja megérezni az ember, hogy az európai luxusból egyáltalán nem látunk rá a szükséget szenvedők életének kihívásaira, és nem tudjuk felfogni a jólétből, hogy a föld lakóinak jelentős része mélyszegénységben él. A cigánypasztorációval az volt a célunk, hogy ne úgy segítsünk, hogy azt sem tudjuk, miről szól a szegények élete. A saját bőrünkön akartuk érezni az ő nehézségeiket, és magunk próbáltuk meg beédesgetni a roma gyerekeket az iskolapadba. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, hiszen ha a szülő nem gondolja úgy, hogy fontos a gyerek iskoláztatása, akkor mi elég lehetetlen helyzetbe kerülünk. Az itteni szülők nem lenézték az iskolát, csak az ő értékrendjükben a családi nevelés százszor fontosabb volt. Sokkal előrébb valónak tartották jól tölteni a káposztát, mint halmozni a lexikális tudást. Ennek az ellentmondásokkal teli helyzetnek a megoldására akkor tudok terveket kidolgozni, ha ott vagyok a helyszínen. Szerencsére itt is sikerült megoldást találni: létrehoztunk vegyes korcsoportú osztályokat a falu egyik dombjának tetején lévő, gyönyörű, régi iskolaépületben, és amiatt is több gyerek jött tanulni, hogy nem kellett átbuszozni már általános iskolásként a szomszédos faluba. A lelküknek volt ez jó, ami ugye az alapja annak, hogy később a szellem is ki tudjon épülni.

– Nem lehet, hogy mi is tanulhatnánk, a mi oktatásunk is gazdagodhatna, ha átvennénk a romák értékrendjéből is fontos elemeket?
– Dehogynem! Sőt, erre nagy szükségünk is van! Romák és nem romák együttélünk, egy társadalomban, és még sok más kultúrát sorolhatnék ide.

Ha gyerekeink számára teljesen természetes lesz, hogy ezerféle színűek, ezerfélék vagyunk, akkor létrejön a közösség, ahol mindenki megtalálja a helyét, a feladatát.

Megbecsülés fogja övezni a rendszer legkisebb elemét is, mert az alkotóelemek mindegyikére szükség van a működéshez. Én erre nevelem a gyerekeimet, és az iskola is ebben a szellemben nevel. A gyerekeink meglátják az értéket minden embertársukban. A sógornőm például mongol, így az enyémeknek teljesen természetes, hogy a kis unokatesóik félig mongolok.

– Az ön által vezetett iskolában éppen most indítják majd az első hatosztályos gimnáziumi évfolyamot. Miért van erre szükség?
– Azt látjuk, hogy egyre több gyerek jár hatosztályosba, a szülők részéről is egyre nagyobb az érdeklődés e rendszer felé. Ennek egyik oka, hogy meg szeretnék úszni a hatalmas stresszt jelentő nyolcadikos felvételit, ahol is egy lapra kell feltenni mindent. Túl sokat nyom a latban az a két teszt, és az is előfordulhat, hogy egy kitűnő gyerek rossz felvételit ír a stressz miatt. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy stresszre nagyon érzékeny gyerek egy versenyistálló jellegű intézményben amúgy sem fogja jól érezni magát, szóval ez a fajta rendszer azért tükröt is tart.

Mi nagyon szeretnénk kisebb korban megkapni a gyerekeket, amikor még jobban lehet rájuk hatni, és ezáltal a gimnázium hat éve alatt egy igazán összekovácsolódott osztályközösséget tudnánk kiépíteni. Szeretnénk a jó középmezőnybe kerülni a katolikus iskolák erős terepén, hangsúlyt fektetve a felzárkóztatásra, amelynek legfőbb eszköze a sok korrepeteció, de a tehetségek kibontakoztatására is odafigyelünk. Aki ide bekerül, meg fogja kapni azt a megfelelő felkészítést, amire szüksége van. Az idejáró gyerekek nagyon szeretik ezt a befogadó, elfogadó, ösztönző légkört, ami az iskolát jellemzi.