A leprát övező évezredes sötétségben a Lepramisszió munkája olyan, mint egy világítótorony

A leprabetegségről és gyógyításáról
Az emberiség egyik legősibb, baktérium által terjesztett betegségét évezredeken át gyógyíthatatlannak tartották, és egyetlen megoldásként az elkülönítést használták a még egészségesek védelmére. A leprabetegség leggyakoribb tünete korai stádiumban a bőr színének elváltozása, világos foltok megjelenése. A kórokozó (Mycobacterium leprae) először a legfinomabb idegvégződéseket támadja meg: a bőrfelszínhez közeli érzőidegeket. Emiatt a beteg egyszer csak nem érez fájdalmat.
Ha a beteg a korai fázisban gyógyszert kap, akkor még mindenfajta maradandó károsodás nélkül meggyógyulhat.
Később begörbülnek és megmerevednek a kéz és láb ujjai. A beteg nem tudja használni kezét, lábát, munkaképtelenné válik. Lassan csonkulnak a végtagok, s ez már visszafordíthatatlan fogyatékosságot eredményez. Az arcon beesik az orr, a szem pedig a szemhéjidegek bénulása miatt károsodik, a beteg nem tudja nyitni-zárni a szemhéját.
1946-ban készült el az első igazán hatásos gyógyszer, 1981 óta pedig kombinált készítményekkel a lepra gyógyítása felgyorsult. A gyógyszer szedésének elkezdése után 24 órán belül leáll a fertőzés a szervezetben. Az enyhén fertőzötteket nagyjából hat hónapon át két komponenssel kezelik, míg a súlyosabb fertőzötteknek másfél-két éven át mindegyik összetevőt szedniük kell a gyógyuláshoz.
A megelőzést szolgáló vakcina egyelőre nem áll rendelkezésre, a betegség ellenben a neki „kedvező” mélységes nyomor felszámolásával szinte magától eltűnik.
Napjainkban örömteli példa erre Ázsiában Dél-Korea, Bhután és Thaiföld, Európában pedig Ukrajna és Románia. Ezekben az országokban még 20 éve is voltak leprabetegek és működtek leprakórházak. Ma már az emberiség 95%-a immunis a leprabetegség kórokozójával szemben, azonban Mozambikban, Kongóban és Brazíliában sajnos egyre emelkedik az új megbetegedések száma, a világ leprabetegeinek 80%-a pedig Indiában él. A leprabetegség nem tekinthető járványnak, enyhén fertőző csupán, azonban az érintett emberéletekre gyakorolt negatív hatásában rendkívül súlyos.

– Rendkívül szerteágazó problémakötegről van szó a lepra kapcsán. Melyek a fő tényezői?
– Így van, ez egy hatalmas csomag. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak egy fertőzés lenne, hiszen már évtizedek óta van orvosi eszközünk a gyógyítására. Azonban még ma is minden második percben diagnosztizálnak valakit a Földön leprabetegséggel – közülük minden ötödik egy gyermek. Ennek pedig az az oka, hogy az emberiség egy jelentős része napjainkban is az emberlét alatt tengődik, amelyet nem lehet szegénységnek, még csak mélyszegénységnek sem nevezni, csak a mi fogalmaink alapján leírhatatlan nyomornak. A nyomor a melegágya – sok egyéb betegség mellett – a leprának is.

A betegséget kiváltó kórokozó ugyanis csak az alultápláltság és az elégtelen higiénés körülmények miatt már egyébként is legyengült immunrendszerű embert tudja megtámadni.

A problémaköteg másik része, hogy a magán tüneteket észlelő ember nem érdekelt abban, hogy felfedje a betegségét és gyógykezelést kérjen, hiszen az érintett társadalmakban még mindig úgy viszonyulnak a leprabeteg emberhez, mint 4000 évvel ezelőtt: kizárják a családból – akár felnőtt, akár gyerek –, kirekesztik a közösségből, sok helyen az emberi jogaiktól is megfosztják őt. Ez már tehát a következmény: ha valakiről kiderül, hogy beteg, még kilátástalanabb helyzetbe kerül, mint amiben addig volt. Teljesen elmagányosodik, és a koldusok százmilliós táborát tudja csak gyarapítani. Miközben egy kis segítséggel rendbe hozható lenne az élete – ezt a kis segítséget adja a Lepramisszió.

– Csak külső – nemzetközi – segítséggel juthatnak a leprabetegséggel érintett emberek gyógykezeléshez?
– Sajnos igen. Az indiai kasztrendszerben ők nem számítanak, olyan, mintha nem is léteznének, így a problémájukra sem keresnek megoldást. 1874 óta működik a legnagyobb nemzetközi lepraszervezet, amelyet egy ír fiatalember alapított, miután indiai tartózkodása során szembesült az ottani leprabetegek nyomorúságos létével. Ekkor még nem volt gyógyítható a betegség, a cél csak az lehetett, hogy szeretetettel a betegek gondját viseljék. Ma már 32 tagországgal bír a szervezet, ennek fele adománygyűjtő, a másik fele pedig felhasználó ország. Intézményeink olyanok a helyiek számára, mint a világítótornyok: jelet, fényt adnak. A missziós kórházakban éjjel-nappal munka folyik, nemcsak leprabetegeket fogadnak, hanem mindenkit ellátnak, aki hozzájuk fordul. Találkoztam olyan 14 éves leprabeteg lánnyal, akinek a családja 700 km távolságra lakott a kórháztól – ekkora távolságot gyalogoltak a szüleivel azért, hogy a lány segítséget kaphasson.

Kép

Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió-Magyarország igazgatója

– Melyek a legfontosabb beavatkozási pontok a leprabetegeket ért igazságtalanságok felszámolása érdekében?
– Tudatlanság van a betegek környezetében, de sajnos a civilizált világban is. Ezért a misszió egyik legfontosabb tevékenysége a felvilágosító munka. Misszionáriusaink például utcai színházakat szerveznek, így próbálják feloldani a leprabetegséget övező rengeteg tévhitet és „reklámozni” a gyógyulást.

Ugyanakkor a legjobb „reklámhordozó” a meggyógyult beteg, hiszen a saját közegébe kerül vissza, személyesen tesz tanúságot, így egy falu gondolkodásmódja teljesen átalakulhat.

Ha minél többen ismernék a tényeket a betegség kapcsán, nem babonák alapján ítélnének, a szűrővizsgálatok esélye is sokkal kedvezőbb lenne. Fontos, hogy a visszafordíthatatlan csonkulásokat meg lehessen előzni. A legeldugottabb településeket is igyekeznek felkeresni a kollégáink, ami nemcsak a borzasztó távolságok és körülmények miatt rendkívül nehéz munka, hanem azért is, mert többnyire ellenállással szemben dolgoznak. Afrikában például törzsfőnökök engedélyéért kell esedezni, hogy megvizsgálhassák a falu lakosait, és meg kell harcolniuk a hozzátartozókkal is. Mindenhol addig mennek el, ameddig csak lehet. A leprabetegeket és családjaikat érő jogvesztés pedig már emberi jogi, politikai kérdés: a világ lepraszervezetei szövetségben, együtt harcolnak, rendelkeznek ENSZ-képviselettel. A diszkriminatív törvények száma néhol ezres nagyságrendű – de egyre-másra kapjuk a hírt, hogy most kivettek ezekből hármat, huszonhármat… Van értelme tehát ennek a küzdelemnek.

– Hogyan kísérik a beteget a gyógyulási folyamatában és élete átalakításában?
– Akinek van belátása és csak enyhén fertőzött, rábízzák a gyógyszerét, hazaengedik, aztán fél év múlva az ellenőrző körút során a munkatársak megállapítják, hogy meggyógyult. Van olyan, aki kórházi kezelésre szorul, műteni kell a szemét vagy a betegség miatt megnyomorodott végtagjait. Ugyanakkor ezekben a kórházakban nemcsak gyógyítási tevékenység folyik: komplex intézmények, hiszen a gyógyítás csak egy kicsi része a teljes problémamegoldásnak, és itt kell megoldani a többit is. Vegyünk egy beteg asszonyt: ha más mód nincs rá, a misszió kezdi meg a gyerekei iskoláztatását. Ha a férje eddig csak koldult, akkor kitanulhat valamilyen egyszerű szakmát, például a kerékpárjavítást, a nők és a fiatal lányok pedig a varrást.

Teljesen más státusszal és jövőképpel mennek így haza. A család minden tagjának megadjuk a neki megfelelő segítséget.

De az egyedülálló időseket sem hagyjuk magukra, mindenhol vannak menedékházak, ahol életük végéig gondoskodnak róluk, ugyanakkor számít is rájuk a közösség: tolmácsolásban, könnyebb házimunkákban. Úgynevezett Hágár otthonaink is vannak azoknak a nőknek, akiket a férjük kerget el otthonról, jellemzően éppen a betegségük miatt. Nagy öröm látni, hogy életek rendeződnek így.

Kép

A lepra terjedésének kedvező lakókörnyezet Indiában

– A Lepramisszió-Magyarországnak milyen vállalásai vannak?
– Sok ponton igyekszünk segíteni a terepen dolgozó kollégáink munkáját. Évről évre támogatjuk a kalkuttai lepramissziós kórház működését. Ide számos nagy értékű berendezést, műtéti blokkot, intenzív ágyat is adományoztunk. Kongóban szűrőprogramot és műtéti tevékenységeket finanszírozunk, emellett egy úttörő tevékenységet is támogatunk, amely a szégyenbélyeg, a kirekesztés gyakorlatát kívánja felszámolni a helyiek körében. Ezt nagy tekintélynek örvendő lelkipásztorok felkészítésével, bevonásával érjük el. Természetesen a nyomor megszüntetéséhez is szeretnénk hozzájárulni: egy-egy kút fúrásával több ezer embernek tudjuk biztosítani a tiszta ivóvizet, és a korábbi hosszas, veszélyes gyaloglást lerövidíteni a közeli vízforrással. Új munkaterületünk Mianmar. A Mawlamyine Keresztény Kórházban folyó lepragyógyító, rehabilitáló, fogyatékossági programokat támogatjuk, Etiópiában pedig egészségügyi dolgozók leprológiai ismeretét bővítő továbbképzéseket valósítanak meg támogatásunkkal.

Patana története

A 65 éves észak-thaiföldi Patana története jól szemlélteti a Lepramisszió átfogó segítségnyújtását.
„Hároméves voltam, amikor megfertőzött a lepra. Piros foltok jelentek meg a karomon. Hat vagy hét évesen bukkant rám egy misszionárius, és vitt az otthonunkhoz közeli kórházba. Nagyon kedves volt hozzám. A kórházi kezelés során gyógyszerreakció jelentkezett nálam. Nem tudtam járni, fájt a testem, és csomók jelentek meg rajtam. Így a McKean lepramissziós kórházba küldtek.

A gyógykezelés után a fiúk rehabilitációs központjába kerültem, ott kezdtem el az iskolát, és ott is maradtam, mert otthon nem fogadtak volna vissza. A falubeliek kiközösítettek volna, a szüleim pedig féltek, hogy miattam őket is megbélyegzik.

Emlékszem, egyszer vonaton utazva letakarták az arcomat, hogy a többi utas ne lássa rajtam a leprabetegség jeleit. A családom nem látogatott többé. Tudták, hogy jó helyen vagyok, kezelést kapok. A kedves misszionárius hölgy viszont rendszeresen jött, sőt, odaköltözött a McKean-be, a leprabetegek egyik kis házába. Sokat beszélt arról, hogy Jézus mit tett értem is. Így kisgyermek korom óta hívő vagyok.

Kép

Patana fafaragása

Közben az egyik beteg megtanított a fafaragásra. Bekerültem a McKean kórház által működtetett rehabilitációs közösségbe, ahol a korábbi leprabetegeket segítik beilleszkedni a társadalomba. Mivel nagyon sok fa van a környéken, rengeteget tudtam faragni, és ez biztosította a megélhetésemet. Egy nem-leprabeteg lányt vettem feleségül. Két év múlva leköltöztünk Bangkokba, hogy a bátyámmal együtt építkezzünk, de a kezem érzéketlensége miatt sok sérülés ért. Így visszajöttünk a McKean-be, és a kézműves részlegben kezdtem dolgozni. Kölcsönt kaptam tőlük, hogy házat építsek, amit az eladott faragásokból tudtam visszafizetni. Egy fiunk született, aki 19 éves korában vízbe fulladt.
Később gyógycipőket kezdtem készíteni a leprabetegek számára. Öt éve mentem nyugdíjba. Még mindig ér megkülönböztetés a gyermekkori leprabetegségem miatt, de már kevesebb.
Amikor faragok, nem a majdani eladás motivál, hanem az, hogy a legjobb tudásom szerint dolgozzak. Nagyon örülök annak, hogy a faragásaimon keresztül mások is találkozhatnak Jézussal.”