Szülés karácsonykor – Ágnes története

„Nagyon sokat vártunk a negyedik gyermekünkre. Három lányunk sorban, kétévente született, így egészen odáig el sem tudtam képzelni, milyen egy nőnek, ha nem érkezik a vágyott gyermek. Bevallom, őszinte irigységet éreztem, amikor megláttam egy kismamát, vagy megtudtam, hogy valaki babát vár. Hiába volt már három gyermekünk, kudarcnak éltem meg, hogy akire annyira vágyunk, nem jön. A lányok is nagyon szerettek volna kistestvért, hiszen először ők kérték karácsonyra… Mondtuk, hogy ez a kérés nehezen kivitelezhető pár hét alatt. „Semmi gond, jövőre is jó lesz” – rendezték el ennyivel. Attól kezdve – öt éven keresztül – minden karácsonyi levélben leírták, hogy kistestvért szeretnének. Aztán 2001 tavaszán megérkezett az első gólyamadár, és épp a mi kertünkben szállt le. Jelnek vettük, nagy kacagás tört ki otthon, biztosak voltunk benne, hogy hamarosan tényleg bekopogtat hozzánk egy új élet. Így is lett, nem sokkal utána megtudtuk, hogy bővül a család. Mindenki nagyon örült neki, hát még akkor, amikor kiderült, hogy a három lány után kisfiú érkezik a családba, és épp karácsonyra, ugyanis december 23-ára voltam kiírva.

Az egész várakozást aggódás kísérte: volt, hogy túl magas volt az AFP, volt, hogy túl alacsony, felmerült, hogy Down-kóros lesz a gyermek, de mi mindvégig azt mondtuk, nekünk ez a baba pont úgy lesz jó, ahogy a Jóisten ránk bízta.

Már nagyon korán éreztem, hogy mozog. Érzékeny emberpalánta volt, bármi történt, azonnal jelzett. Sok olyan dolgot, nehézséget is átéltem a terhesség alatt, amit a többiekkel nem: leestem a lépcsőről, beütöttem a fejem, karamboloztam nagy pocakkal. Mindeközben sok áldás és ima kísérte a várakozást. Emlékszem, egy alkalommal lelkigyakorlaton voltunk a jezsuitáknál, az atya két mondat között rám nézett, és azt mondta: „Áldjon meg téged a Jóisten, kisember!”

Közeledett a karácsony, és vele együtt közeledett kisfiam születésének időpontja is. Az adventi készülődés közben jött a gondolat, mivel nem biztos, hogy együtt leszünk szenteste, írjunk egymásnak levelet. Írjuk le mindazt az örömöt, bánatot, köszönetet, amit elmondanánk egymásnak az egész évre vonatkozóan ott, a fa alatt. A lányok, akik akkor 10, 12, 14 évesek voltak, rögtön elvonultak és nekiálltak. Akkor még nem is sejtettük, mekkora jelentősége lesz ezeknek a leveleknek.

A fiam december 17-én jött világra, pont egy nappal édesapám születésnapja után, aki sajnos már nem élhette meg negyedik unokája születését. Elment, de utána jött az új élet. December 20-án már otthon is voltunk a kórházból, közös karácsonyra készültünk, nem levelekre. Még aznap eljött a gyermekorvos első vizitre. Ahogy befejeztem a szoptatást, felvette, hogy megvizsgálja.

Amikor a lépő reflexet akarta volna megnézni, a fiam vért köpött, két vércsepp bukott ki a szájából.

A doktornő egyből megvizsgált engem, hogy nem belőlem jött-e, nem szívott-e vért. Mivel velem minden rendben volt, azt mondta: „Most rögtön induljanak vissza a kórházba!” Hatalmas ijedtség közepette egy kis csomaggal, pár pelenkával útnak indultunk, a lányokat anyósomékra bíztuk. Hiába volt negyedik a gyermek, nem vettem észre, hogy valami baj lenne, pedig ahogy jobban megnéztük, tényleg valami nem stimmelt. Az sem tűnt fel, hogy a lányok súlya pár nap után gyarapodásnak indult, az övé pedig nem.

Bent a kórházban először megvizsgáltak engem, majd a babát kezdték el. Vért akartak venni tőle, de annyira sírt, hogy ez a próbálkozás nem járt sikerrel. Ő bent, én kint zokogtam. Majd nyílt az ajtó, és a kezembe nyomták, hogy szoptassam már meg, mert így nem tudnak tőle vért venni. Megszoptattam, és a kicsi békésen elaludt. Nem történt semmi utána, nem jött több vér, de nem merték hazaengedni. Azt mondták, mi menjünk haza, majd ők rendezik a babát. Soha életemben nem keltem ki annyira magamból, mint akkor ott, a kórház folyosóján. „Már pedig én ezt a babát nem hagynom itt, és különben is, miért nem mondanak semmit arról, hogy mi a baja! Hazamegyünk, és a babát is visszük!” – zokogtam. Hívták az ügyeletes orvost, aki őszintén megmondta, nem engedhetik haza, mert nem tudják a vérzés okát, lehet, hogy éjjel agyvérzést kap. Ez a mondat annyira szíven ütött, hogy belementem a maradásba, csak azt kértem, hadd maradjak én is. Megengedték, és megígérték, hogy másnap kapok szobát is. Két széken töltöttem az éjszakát, egy percre sem hunytam le a szemem, egész éjjel figyeltem, hogy él-e még, lélegzik-e.

Könyörögtem az Istennek, ha már ilyen hosszú idő után adott nekünk még egy gyermeket, és megláthattuk, engedje meg, hogy felnevelhessük, hadd maradjon velünk.

„Miért adsz nekünk ennyi megpróbáltatás után még egyet, ha nem hagyod velünk? – viaskodtam vele – Mi megmondtuk már korábban is, hogy nekünk ez a baba pont úgy jó, ahogy adtad!”

Másnap egy nagyon kedves doktornő jött hozzánk. Azt mondta, ugyan még várnunk kell a laboreredményekre, de ő egyből elkezdi az antibiotikumos kúrát. „Beteg most a gyermeke, de meg fog gyógyulni” – bíztatott. Hol a kezében, hol a fejében, hol a sarkában volt a branül – szörnyű volt így látni az újszülött gyermekemet. Estére tényleg kaptam szobát, és elkezdtem gyógyulni én is. Három napja szültem, de magammal – az aggódás miatt – egyáltalán nem tudtam foglalkozni. Első nap enni sem bírtam, egy falat se ment le a torkomon, sőt el is feledkeztem róla. Úgy szólt rám a nővér este, hogy most már tényleg egyek, igyak, mert nem tudom táplálni a babát. Egyfolytában sírtam, kértem a családot, hogy ne hívjanak telefonon, mert nem tudtam beszélni. Két nap után tűnt csak fel, hogy fürdetik a gyerekeket, meg is kérdeztem, az enyémet ki fogja. „Mivel itt van az édesanyja, maga fogja!” – válaszolták. Annyira más tudatállapotban voltam, hogy ez eszembe se jutott. Egyetlen egy dologra koncentráltam: hogy életben maradjon a kisfiam.

A férjem mindennap bejött, és hozott néhány ruhácskát a gyermeknek és ételt nekem, drága jó anyósomnak köszönhetően. Mindig érkezett valami más is, ahogy közeledtek az ünnepek: egy fenyőág, díszek, betlehem, girland... Szépen lassan tele lett a kicsi szoba, igazi karácsonyi hangulat költözött bele. A fiam is kezdett jobban lenni az antibiotikumtól, többet szopizott, és a súlya is gyarapodásnak indult, egyre több időt tölthetett velem a szobában. Az orvosok már ide jöttek vizitelni, egyikük meg is jegyezte, már érti, miért gyógyul ilyen rohamtempóban ez a gyerek: olyan különleges hangulata van ennek a szobának. Ott volt velünk a betlehem, amelyet a lányok készítettek, egy kicsi Szűzanya-szobor, amelyet az egyikük csúsztatott a kezembe, amikor elindultunk a kórházba – tényleg más volt ott bent lenni. A távolból éreztük a nagycsalád aggódását és imáit is.

Kép

Kép: Jonathan Borba/ Unsplash

Elérkezett a karácsony, és mivel a fiam már jobban volt, megkérdeztük a doktornőt, hazamehetünk-e szentestére, mert három nővér várja haza kisöccsét.

Délután elengedett bennünket azzal a feltétellel, hogy hatra, az esti antibiotikumra visszaérünk. Mivel abban az évben nagy hó volt, és csúszósak voltak az utak, csak négyre értünk haza. Ahogyan vetkőztettem bebugyolált fiamat, és húztam le a sapkáját, kifordult a fejéből a branül. Nagyon megijedtünk, egyből hívtuk férjem ápolónő testvérét, jöjjön, és nézze meg, hogy maradhatunk-e még egy picit, vagy azonnal vissza kell-e indulni. Rögtön jött a sógornőm, és vele együtt a nagyszülők és a dédi is, mindenki látni akarta az újszülött kisfiút. Megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj, kibírja így azt a félórát. Gyorsan vacsoráztunk, megszólalt a karácsonyi csengő, apósom, a család legidősebb férfi tagja felolvasta Jézus születéstörténetét, énekeltünk, és már indulnunk is kellett vissza a kórházba. Akkor ott senkit nem érdekeltek az ajándékok, a lányok is egyből a leveleket keresték, és elvonultak, hogy egyedül elolvassák a sajátjukat. Én is eltettem az enyéimet és a hozzájuk készített szépséges rajzokat, és indultunk. Bent olvastam el a szívhez szóló leveleket, amelyben hálát adtak testvérükért, és kifejezték aggódásukat érte.

Mindmáig őrzöm a leveleket, de nemcsak ezeket, hanem az elmúlt tizenkilenc évben kapott leveleket is.

Ugyanis azóta is mindannyian írunk egymásnak levelet karácsonykor, mert ezek a legfontosabbak mindenkinek szenteste, és az, hogy együtt legyünk. Nem az a lényeg, hogy mit vacsorázunk, milyen ajándékot kapunk. Felnőttek már a gyerekeink, de még mindig ugyanúgy vágynak a levélre, és írnak ők is, mert ezt soha nem tekintették kényszernek. Mindenki leírja az örömét, háláját, bánatát, a megbántás tényét, ha volt ilyen. Van, amit könnyebb írásban megfogalmazni… Ma már a fa alatt olvassuk a leveleket, és a könnyekből, ölelésekből látjuk, mit jelenteknek a ki nem mondott, csak leírt szavak.

Fiam születése előtt soha nem karácsonyozott együtt szenteste a tágabb család, csak másnap találkoztunk. Az ő érkezése, betegsége, az érte való aggódás, az élet és halál mezsgyéjén táncolás olyannyira összekovácsolt bennünket, hogy attól kezdve nem volt kérdés, együtt töltjük-e a szentestét, amely teljesen más jellegű karácsonnyá változott azóta.

A fiammal összesen tíz napot voltunk a kórházban, teljesen meggyógyult, két baktériumot találtak a szervezetében, és K-vitaminhiányt állapítottak meg nála.

Az antibiotikumos kúrának köszönhetően teljesen rendbe jött. Azóta is makkegészséges, és mára már felnőtt férfivá cseperedett.

Nem tudjuk még, hogyan lesz idén, tudunk-e mindannyian együtt karácsonyozni nagyszülőkkel, nagynénivel, gyerekekkel, unokákkal, de rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, mit mondunk el egymásnak, hogyan tudunk egymás szemébe nézni. Levelek biztosan lesznek, és most is nagy várakozással töltjük az adventet, ugyanis karácsony után megint gyermek érkezik a családba, negyedik unokánkat várjuk.”