Otthonszülés: a legszebb élményem lett

Szerencsés vagyok. Két teljesen más, csodálatos nagymamám volt. Sokat üldögéltem kislányként a közelükben. Néztem, ahogyan varrnak, ruhát igazítanak, főznek, sütnek. Halat pucolnak, kacsát tömnek, kora reggel misére és piacra szaladnak, tiszta ágyat húznak, és mindig várnak valakit ebéddel, jó szóval. Hatalmas erejük volt, a sok munka mellett cipelték nem könnyű sorsukat; méltósággal, erős tartással. Sosem láttam összeomlani őket. Minden nap szépen felöltöztek. A soha munkába nem járó nagyanyám is illatosan, frizurával jött ki reggelente a fürdőszobából, hogy aztán végigrobotolja a napot. Szerettem a közelükben lenni, és igyekeztem magamba szívni minél többet a lényükből. Felnőtt fejjel látom, hogy mennyi mindent tanultam tőlük.

De egyvalamit sajnos elfelejtettem: megkérdezni, hogyan, miként szültek. Annyira sajnálom! Talán ezért is kellett olyan hosszú utat bejárnom a saját szüléseimmel.

Csak annyit tudok, hogy a szüleim mindketten otthon születtek. Tehát a nagyanyáim 1948-ban Szentesen, illetve Veszprémben nem mentek kórházba, amikor elérkezett az órájuk, hanem hívták a közeli bábát. Megszülték szerencsésen a gyermeküket, és maradtak az otthonukban. Arról, hogy ez pontosan hogyan és miért történt, nem esett szó a gyerekkoromban, a nyolcvanas-kilencvenes években. Elgondolkodom, hogy vajon miért. Talán mert annyira természetes és magától értetődő volt? Vagy nem illett erről beszélni? Esetleg a kórházi, technikai fejlődés miatt érezték úgy az öregek, hogy az ő tapasztalatuk már felesleges, lejárt? Nem tudom pontosan, de úgy tűnik, hogy a XX. században a női lét egyik legfontosabb tudásának átadása – az én családomban – megszakadt.

Anyukám, aki kórházban szülte mindhárom gyermekét, már sokat mesélt a szüléseiről.

Ezekben a történetekben engem két dolog ragadott meg: hogy mennyire keservesen egyedül volt, amikor vajúdott, és hogy a szülések után, bár határtalan nagy örömet érzett, mennyire fájt neki, hogy azonnal elvitték tőle a kisbabáját. Ez volt a szokás, a nővérek látták el és etették az újszülötteket. Minden alkalommal: 1973-ban, ’75-ben és ’81-ben is. Több óra vagy akár egy nap elteltével láthatott bennünket újra, egy rövidke időre.

Első, második, harmadik… és a negyedik

2001-ben, első gyermekemet várva teljes meggyőződéssel mentem az egyik patinás klinikára szülni. Erős intézmény, nagy tudású orvos, műtő – azt gondoltam, ezek kellenek a szüléshez. Akkor még – 25 évesen – igazi jókislányos, tanárnak, orvosnak megfelelni akaró fiatal nő voltam. Így aztán fel sem tűnt, hogy milyen keserves protokoll nehezítette meg a vajúdás-szülés amúgy is embert próbáló idejét: a beöntés, a borotválás, a vénába szúrás, infúzió, ágyhoz kötöttség, hanyattfekvés.

Utáltam ezeket, nagyon is, de valahogy elhittem, hogy a szüléshez tartoznak. Ahogyan szinte azt is, hogy a gyermekem a várandósság alatt attól nő, fejlődik, hogy orvoshoz járok.

A szülésnél pedig az egészség garanciája a fehér köpenyes jelenlét. Ami természetesen (nagyon sok) pénzbe kerül. De ez így van jól. Eszembe se jutott bármit vagy bárkit kérdőre vonni. Elfogadtam a kereteket és nagyon boldog voltam a kisbabámmal. Igaz, mellettem ott lehetett a férjem, ami nagy biztonságot adott.

Még háromszor történt velem minden ugyanígy: menő orvos, klinika, benyelt protokoll, a végén hálálkodás. Vagyis nem teljesen. A negyedik gyermekemet már közel a 40-hez vártam. A kor nagy ajándékai: az érett nőiesség és a magabiztosság kezdte megkérdőjelezni bennem a megfelelést.

Hideg téli éjszaka volt, az esztendő utolsó éjjele. Nagyon szép emlék: sokáig vajúdtunk a férjemmel kettesben, a kórház parkolójában. Az volt a tervünk, hogy csak a legvégére megyünk be, hogy megússzuk a kötelező köröket. Így is lett. Az oxitocininfúzió bekötésénél is megvívtam a csatát a szülésznővel. (Vagyis nem kötötték be.) Egészen más volt minden. Amíg meg nem jött a – 12 éve fizetett – orvosom. Fáradt volt, türelmetlen. Többször rám szólt, hogy „ne ilyen hangosan!”

Mármint, arra gondolt a doktor úr, hogy vajúdjak diszkrétebben.

Aztán megelégelte a sétálgatásomat, az ágyra parancsolt, hogy megvizsgáljon, és többet nem kelhettem fel. „Most már maradhat, mindjárt megvan a baba.” Emlékszem, láttam magamat kívülről: „Ez most velem történik? Újra, még mindig ugyanígy???” Dühöt és csalódottságot éreztem, és tudtam, hogy valami nagyon nincsen itt rendjén. Az egészséges kisbabánkon túl, akinek nagyon örültünk, keserű dac született bennem.

Az ötödik

Amikor várandós lettem az ötödik gyermekünkkel, már negyvenen túl, tudtam, hogy szívem mélyéből vágyakozom egy olyan szülésre, amelyet senki nem ront el. Ahol minden mehet a maga biztos útján: Isten kezében. Ahol az angyalok vigyáznak ránk. Amit majd boldogan, büszkén mesélhetek a gyerekeimnek és az unokáimnak.

Először eszembe se jutott az otthonszülés. Azt hittem, hogy alternatív, hippi anyáknak való.

Nem vettem észre, hogy idővel én is hippi anya lettem: nem akarok már udvariaskodni; tudom, mert megtapasztaltam, hogy van saját erőm, és nagyon büszke vagyok arra, amit elértem. Ahogyan elmondtam a csalódásaimat és vágyaimat, a védőnőm tette fel a kérdést: „Miért nem szülsz itthon? Remek törvény van, amely védi a mamát is, babát is, és szuper bábák, nézz körül!”.

„Életfa.” Ez a neve a bábakörnek, akiket választottam. Az első találkozás után tudtam: célba értem. Szeretetteljes női figyelem, törődés, szakmai profizmus, precíz felkészítés, és a törvény nagyon alapos betartása.

Megértettem, hogy kórházban szülni csak akkor biztonságosabb, ha bármilyen kockázat áll fenn. És ezek döntő többsége előre látható.

A szülés közbeni helyzetekre pontosan tudják a bábák a megoldást. Ha nem, kórházba szállítanak. Ez általában először szülőkkel fordul elő, és a kifáradás a fő oka. Minden tekintetben megnyugodtam.

Mivel negyvenéves elmúltam, orvoshoz kellett járnom a várandósság alatt. (Aki fiatalabb, bábához is járhat.) Remek új nőgyógyászt találtam, talán négyszer voltam nála. Semmilyen extra vizsgálatot nem kértem. Ha az ember kicsit utánanéz, rádöbben, hogy mennyi minden nem kötelező. Azt is biztosan tudtam, hogy a gyermekemet mindenképpen megtartom, tehát sok vizsgálat ezért vált feleslegessé.

Szép, boldog időszak volt, nagyon élveztem minden percét. Egy kicsit sem féltem. Inkább izgalmas volt arra gondolni, hogy ha elindul a szülés, nem kell majd sehova se mennem, csak várnom kell itthon a kisbabám érkezését.

Kép: Udvarhelyi Zsuzsanna

A világ legtermészetesebb dolga

Lujza Erzsébet egy fagyos, januári délutánon született a nappalinkban, a hófehér, forró cserépkályha ajtajánál. A nap szikrázóan sütött, beragyogta a házat. A bábáim, akiket én választottam, Ági és Móni, reggel óta ültek nálunk, szinte észrevétlenül. Móni három-négy alkalommal meghallgatta a baba szívhangját; mindig rendben volt. Nem volt semmilyen más vizsgálat, kérdezősködés. Mégis pontosan tudták, hogy hol tartunk. A tűzhelyen lassan forrt a húsleves, amelyet a férjemmel együtt tettünk fel. Néha lehajtottam a fejem a konyhapultra, vártam, hogy elmúljon egy-egy fájás. Mert a szülés otthon is fáj, otthon is végig kell járni a lépcsőfokokat, hogy eljussunk a kijárathoz.

Ami hihetetlenül más, az pont az, hogy lehet csak erre a befelé történő útra figyelni: nem zökkent ki semmi és senki. Teljes a védettség.

Az intenzív szakaszban Ági csodálatosan masszírozta a hátamat. A végén mindketten négykézláb álltak mellettem, hogy elkapják a kisbabát. Ahogyan néhány perccel később már a kanapén feküdtem a kisbabámmal a karomban, eszünkbe jutott, hogy meg se néztük: fiú-e vagy lány. Ezen nevettünk, aztán azt vettem észre, hogy Ági elmorzsolt egy könnycseppet. Bár tudom, hogy ők is sokat dolgoznak, de nekik nem futószalag-élmény a születés. Velünk együtt élték meg a csodát. Ott voltak késő estig. Aztán jött a gyermekorvos, megvizsgálta a gyereket, majd ő is elment.

Egyedül maradtunk. Az otthonszülés megkoronázása az a pillanat volt, amikor befeküdtem a saját ágyamba. Ott volt velem az összes gyerekem, a férjem és – senki más. Együtt nézegettük az új kisbabát. Nagyon hálás vagyok érte, hogy drága nagyanyáim nyomdokaiban járva mindezt megélhettem. Közel 70 év telt el az ő otthonszülésük és az enyém között. Biztosan nagyon drukkoltak nekem odafönt. Így most nekik is köszönöm, hogy megtapasztalhattam azt, ami a világ legtermészetesebb dolga: gyermekünk születik, mérhetetlenül örülünk, és az élet szépen megy tovább…