„Teljesen meggyógyulni soha nem fogok” – Éhhaláltól az életveszélyes túlevésig
Bea vagyok, harmincéves, evészavaros. Tünetmentes anorexiás és visszaeső túlevő. Százhatvanöt centi és ötvenkét kiló. Kilókálváriám 2006 februárjában kezdődött. „Bolond, öngyilkosjelölt, jó dolgában nem tudja, mit csinál” – ezeket mind megkaptam a környezetemtől 32 kilósan, és akkor is, amikor falásrohamokkal küzdöttem. Sose vitatkoztam, mert tudtam, hogy kívülállók számára nagyon nehéz lehet megérteni, hogy mi az, ami éveken, évtizedeken át napról napra önsanyargatásra és extrém mértékű habzsolásra késztet valakit.
Huszonkét évesen, 2006 februárjában ötven kilóról indultam, és elhatároztam, hogy annyit fogyok, amennyit csak lehetséges. Pillekönnyű akartam lenni. Szerettem volna eltűnni az emberek, legfőképp a túlféltő-kontrolláló szüleim szeme elől. Makacs voltam, eltökélt, kreatív és – ha evésről volt szó – hazudós. Mindennap kalóriadeficit létrehozására törekedtem, számoltam az ételek tápanyagtartalmát, megszállottan lépcsőztem, gyaloglás közben olvastam, éhgyomorral futottam a közeli parkban, s azt mondogattam magamnak:
„A fájdalom csak átmeneti állapot. A fájdalom a barátom. Amikor a gyomrom korog, a testem többi része tapsol.”
Március közepére teljesen beszűkült az érdeklődésem: az eszem kizárólag az ételeken és azok zsír-szénhidrát összetételén járt. Elszigetelődtem a környezetemtől, kivontam magam minden közös programból. Végre lett egy saját kontrollterületem, ahonnan mindenkit kizárhattam! Boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Amikor nagyon kínzott esténként az éhség, és remegett a kezem, kerestem egy főzőműsort a tévében, és elhitettem magammal, hogy jóllakom azokkal az ételekkel, amiket a műsorban elkészítenek. Négy-öt órákat tudtam csak aludni, azt is altatóval, ha meg sikerült elszenderedni, ételekkel álmodtam. Pontosabban azt álmodtam, hogy tiltott ételeket – habos süteményeket, kakaós csigát, islert, rétest, sós mogyorót – tömök magamba, amitől bűntudat gyötört. Verítékben úszva riadtam fel, beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogy a „bűnözést” csak álmodtam. Ellenőrzésképpen azért megtapogattam a hasam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor éreztem, hogy nem eresztettem pocakot egyetlen éjszaka alatt.
Egy sor illogikus képzetet gyártottam, például hónapokig éltem abban a hitben, hogy csak a szilárd táplálékok hizlalnak, a folyékonyak nem, illetve, hogyha csak szopogatom a csokit, akkor kevesebb kalória kerül belém. Egy kimosott nadrágtól frászt kaptam, azt hittem, azért szűk, mert híztam.
Május elejére negyven kiló lettem; ekkor már minden ismerősöm meg akart menteni, ami nagyon erőteljes dührohamokat váltott ki belőlem, már csak azért is, mert ezek az ismerősök előtte évekig rám se hederítettek.
Tudtam, hogy nem a személyem és nem a gondolataim, a vágyaim, a fájdalmaim érdeklik őket, hanem az a kis bazári majom, akit meg lehet bámulni a zörgő csontjai miatt.
Harminckét kiló voltam, amikor Isten megmutatta nekem az arcát
2006 nyarán 32 kiló lettem, akkor már nehezemre esett a mozgás, gyakorlatilag csak csoszogtam, mosolyogni pedig nemigen bírtam, mert a pergamenszerű sárgás bőröm az arccsontomra tapadt. Csomókban hullott a hajam, rettentően fáztam, mozgott az egyik fogam, de azzal bátorítottam magam, hogy a könnyedség és a hájnélküliség minden kínt megér. Ekkor már kizárólag azonos színű ételeket és italokat voltam hajlandó elfogyasztani, azokból is maximum 2-300 grammot naponta. Reggelente a karjaim segítségével toltam fel magam az ágyról, a lábaimat „lepakoltam” a földre, hogy belebújhassak a papucsomba. Nem kaptam már a méretemben ruhát felnőtt butikokban – kénytelen voltam kínai árusok XXS-es ruháiból válogatni. Egy életveszélyes játékot folytattam, amiből már csak büszkeségből sem akartam kiszállni.
Egészen augusztusig, amikor is egy sétából hazafelé menet több ütemet kihagyott a szívem, irtózatosan megszédültem, fekete pacák táncoltak a szemem előtt, és elment a hallásom. Biztos voltam abban, hogy meghalok. Szinte kúszva mentem haza, fogtam az első ételt, amit otthon találtam, és elkezdtem magamba tömni. Amikor a látásom tisztulni kezdett, kimentem az erkélyre, és – tudom, „giccsesen” hangzik –, de a szemközti ház betonfalára vetülő fénysávban úgy véltem, hogy Isten – vagy valami nálam feljebbvaló – épp nekem akarja megmutatni magát. Vagyis inkább én voltam hajlandó ránézni végre.
Disznóállapotban vegetáltam, kézzel túrtam a somlói galuskába
Segítség nélkül tápláltam fel magam, mert nem akartam, hogy bezárjanak a kórházi szondázók közé. Ami azonban ezután következett, arra nem voltam sem fizikailag, sem pedig mentálisan felkészülve.
A feltáplálási időszakban figyelnem kellett volna arra, hogy a hízás mértéke egyenletes legyen, hiszen egy romjaiban álló szervezetet nem lehet nyakon önteni rögtön szénhidráttal, fehérjével és zsírral.
A szervezet ilyenkor akár a csecsemőké: folyamatosan kell hozzászoknia újra az egyes ételcsoportokhoz. Erről fogalmam sem volt, és rákattantam a gyorséttermi ételekre, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy huszonnégy perc alatt pusztítottam el négy nagy szendvicset és két fagylaltot. Rettentően görcsölt a gyomrom, puffadtam, hányinger gyötört, ödémás lett az arcom, szédültem, izzadtam… úgy éreztem, mintha az ereim szét akarnának pattanni. A súlyom nőtt, ami óriási terhet rótt az idegrendszeremre.
Másfél hónap alatt lettem újra ötven kiló, és bár megmenekültem a haláltól, teljesen elveszítettem a lelki békém. Nem találtam többé önmagamat, nem éreztem, hogy valójában hol húzódnak a testem határai. Kicsit olyan volt, mint valami skizofrén állapot. Szomorú voltam, cinikus, és mint egy drogos, kerestem a napi boldogságadagomat az ételekben, amik persze csak átmeneti kielégülést okoztak. Lepakoltam a konyhapadlóra a csokikat, a péksüteményeket, a pizzát és a chipseket, és szó szerint ájulásig ettem magam. Kézzel túrtam bele a somlói galuskába, belekevertem a sós mogyorót a túrókrémbe, mellé pedig faltam az extra csípős pizzát. Hogy nem mentem be dolgozni? Nem érdekelt. A kezem, a pizsamám és a konyhapadló mocskos, maszatos volt, körülöttem üres ásványvizes flakonok hevertek. Egyszer egy kiló szaloncukrot ettem meg egyetlen óra alatt, amitől annyira rosszul lettem, hogy ki kellett hívnom a háziorvost. Napokig képes voltam disznóállapotban létezni, pedig tudtam, hogy a mértéktelen evés önmagunk vigasztalásának egyik legprimitívebb formája.
A falásokat követően mindig sötétben zuhanyoztam. Undorodtam attól, aki lettem, és fogalmam sem volt, hogyan szállhatnék ki ebből a mókuskerékből.
Aztán egy ismerősöm ajánlott egy fiatal szakembert, akinek a BED (Bing Eating Disorder), azaz a túlevés és az anorexia (illetve a bulimia) volt a szakterülete. Két évig kezelt, olyan volt számomra, mint egy lelkivezető. Biztatott, hogy foglaljam táblázatba az evéssel kapcsolatos gondolataim (Miért most akarok enni? Miért épp azt, amit? Mi történt a falásroham előtt? Mit próbálok pótolni az étellel? Hogy érzem magam evés után és előtt?). A kérdésekre adott válaszok egyfajta önreflexióhoz segítettek hozzá: idővel a saját megfigyeléseimmel sikerült jobban megértenem a működésemet, a falások mögött álló okokat, így közelebb kerültem az arany középúthoz. Az áruházi tükröket viszont a mai napig kerülöm, mert megzavarhatja az önmagamról alkotott képem.
Pengével a bűntudat ellen
Sosem azért csapoltam, vagyis vagdostam a testem pengével a falásrohamok után, mert figyelmet akartam, sőt; mindig titokban csináltam, és ügyeltem arra, hogy senki ne láthassa a vágásokat. Ahogy a vérem kicsordult a bőröm alól, egyfajta megtisztulást éreztem, kiszállt belőlem a feszültség. Nevetséges, tudom, de néha még be is magyaráztam magamnak, hogy így is veszítek a súlyomból pár grammot.
Kollektív felelősségünk van abban, hogy evészavaros embereket nevelünk ki
Hiszem, hogy senki nem lesz evészavaros kizárólag a médiában megjelenő nőképek, a médiában elhangzó állítások miatt. Ehhez számos külső tényező (anya–gyermek, apa–gyermek, csúfolások, másodlagos szocializáció, szexuális abúzus, kiközösítés, túlzott elvárások az óvodában, iskolában) együttállása szükséges.
A legerősebben, a mai napig kihatóan azok a mondatok vittek a betegség felé, amelyeket tiniként a kortársaimtól kaptam. Ne bújjon tehát el a pedagógus, mert a szülők mellett elsősorban neki kell(ene) észrevennie, ha verbálisan bántják valamelyik diákját!
Biztos vagyok benne, hogy sokan megítélnek majd, amiért beszélni mertem erről a kényes témáról. Vállalom.
Azért muszáj megjegyeznem, hogy az evészavar nem az unatkozó emberek betegsége. Segélykiáltás egy labirintusból, és mindannak a múlt- és jelenbéli fájdalomnak a kifejezése, amit szavakkal nem tudsz elmondani. Az evészavar hullámzó intenzitású betegség, amely általában időszakosan tör elő, felerősödik, aztán enyhül bizonyos hatásokra. Pont ezért tünetmentes anorexiásnak és visszaeső túlevőnek nevezem magam, s jól tudom, hogy teljesen meggyógyulni soha nem fogok. A falásrohamaimért a mai napig mélységesen szégyellem magamat, de pozitívumként könyvelem el, hogy már nem blokkolok le, ha kollégákkal, barátokkal vagy a párommal kell együtt ennem.
Szerintem az élet olyan, mint egy gazdagon megrakott svédasztal, aminél, ha nem figyelsz, az ördög könnyen tévútra visz. Megtanultam szeretni és elfogadni minden ízt az édestől a keserűig, de a tányéromra csak módjával szedek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>