„Kirázott tőle a hideg, és magával ragadott ez a varázslat” – Sándor Csaba operaénekes mesél „kettős életéről”
Sándor Csaba operaénekes csodálatos basszbariton hangja és igényes színpadi játéka az operakedvelő közönség büszkesége. A Kolozsvári Magyar Opera szólistája és a Magyar Állami Operaház rendszeresen meghívott énekese családjából hozta a népdalok, az éneklés szeretetét. Barátságos, igényes és elhatározásaiban kitartó egyéniségét máig meghatározza gyermekkorának erdélyi, sokszínű kulturális és természeti környezete.
– 1989-ben Csíkszeredában született, majd Csíkszentsimonban nőtt fel. Hogyan élték meg a családjával a kisebbségi magyar létet?
– Szerintem nincs kisebbségi lét, csak kisebbségi érzés. A kisebbségi lét a fejekben van. Egy nemzet addig tart, amíg beszélik a nyelvét, a kultúrának pedig nincsenek határai. Mi egy nemzet része vagyunk, külhoni magyarok. A nyelvi különbség önmagában nem okoz viszályt ember és ember között, a románok, magyarok, szászok és cigányok Erdélyben évszázadok óta élnek együtt és jó viszonyban egymással, ha pedig a politika miatt mégis feszült helyzet alakul ki, akkor arra a párbeszéd nyújthat megoldást. A közös összhang megtalálása, akárcsak a zenében. Erdélyben felnőni különleges érzés.
Rendkívül sokszínű volt a gyerekkorom: olyan kulturális és természeti közeg vett körül, ami egy életre biztosított erőforrást számomra.
Minden vasárnap az erdőbe jártunk kirándulni, édesanyámtól tanultam a népdalokat, a szülőfalumban ismerkedtem meg a színjátszással és a néptánccal is.
– Ma már „kettős életet” él, hiszen a Kolozsvári Magyar Opera szólistája és a Magyar Állami Operaházban is énekel. Hogyan hatott önre, amikor először Magyarországra érkezett?
– Nekem Erdély a világ egyik legszebb része, nem is mennék külföldre, ha nem akarnék tanulni és továbbfejlődni. De tudja, hogy van a viccben: a székelyből csak akkor lesz román, ha kimegy Budapestre. Úgyhogy kaptam én már hideget-meleget mindkét oldalon, úgy Bukarestben mint Budapesten. A legfontosabb úgyis az, ahogy Arany János írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” A bukaresti operaházban megkérdezték tőlem, hogy én, aki Erdélyben születtem és kettős állampolgár vagyok, minek érzem magam. Azt válaszoltam: talán egy kicsit ez, és kicsit az, de leginkább székely.
Mivel kisgyerekkorom óta folyamatosan jártunk Budapestre, teljesen természetesen éltem meg, amikor odautaztam. Mindig is az az érzés uralkodott bennem, hogy hiába választ el egy határ minket, mi magyarok vagyunk, összetartozunk. Különleges és meghatározó élmény volt, amikor legelőször énekeltem a Magyar Állami Operaház színpadán. Most pedig ingázom, hol itt vagyok három hetet, hol ott öt hetet.
A zene mindig az az egyetemes nyelv és kapocs, amivel megtaláljuk az utat egymáshoz.
– Találkozott nehézségekkel, amikor huzamosabb időt töltött Magyarországon?
– Olyan érzés volt, mintha otthonról hazamennék. Csak nyelvi és adminisztratív nehézségekkel szembesültem, mert ugyan egy nyelvet beszélünk, mégsem mindig ugyanazokat a szavakat használjuk, a bürokrácia pedig másképp működik, mint Erdélyben. Itt nem értik, ha borvizet kérek az üzletben ásványvíz helyett, vagy ha azt mondom, hogy „ejsze csak odaérek időben”, vagy ha a barátnőmtől, aki budapesti származású, „laskasiritőt” vagy „lapítót” kérek a konyhában.
– Csíkszentsimonban járt általános iskolába, egy tanára indította el a zenei pályán. Kitől kapta az első biztatást az énekléshez?
– Édesanyám volt az első, aki énekelni tanított, elmagyarázta, mikor és hogyan kell levegőt venni, hogyan kell jól artikulálni. Mondhatni megfertőzött a zene szeretetével, teljesen természetes volt, hogy otthon énekelünk és táncolunk. Erről azt vallom, amit Kodály Zoltán mondott: „A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanárok, mentorok vettek körül vagy állnak mellettem ma is, akik biztatnak és segítenek mindenben. Nagyon sok embernek vagyok hálás, egy cikk nem is lenne elég, hogy felsoroljam. Mindenkit arra biztatok, hogy énekeljen és ismerje meg a saját kultúráját, mert ha az ember énekel, kiénekli az örömét, a bánatát.
– Egyenes út vezetett odáig, hogy operaénekes legyen? Más műfaj nem érdekelte?
– A zenei érdeklődés kialakítása a szülők, főként az édesanya feladata. Én színes palettát kaptam tőlük, a népdalokat személyesen tanultam meg, miközben a marosvásárhelyi rádióból magyarnóták, operettrészletek szóltak, és közben könnyűzenei előadók és együttesek kazettáit és lemezeit is hallgattuk. Ilyen módon hihetetlen csoda, hogy az operát választottam, ugyanis 18 éves koromig nem hallottam és nem is láttam egy darabot sem. Végzős diákként néztem meg a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékát Csíkszeredában, a Rigolettót – amelyben egyébként öt évvel később játszottam is.
Amikor később interneten a Don Giovanni fináléját hallottam, már biztos voltam benne, hogy ez az én utam, mert kirázott tőle a hideg, és magával ragadott ez a varázslat.
Az opera egy összművészeti alkotás, amely sokszor mély és örök érvényű emberi érzéseket jelenít meg. A szerelem, a csalódottság, a düh, a szeretet és a barátság mindig létezni fognak, amíg ember él a földön. Csak vegyük a Bohémélet harmadik felvonásának kvartett-részét: négy ember egyszerre énekel, mindenki a maga fájdalmáról, történetéről, mindenki más szöveget mond, az eredmény mégis csodálatosan és hidegrázósan szép zenévé válik – de említhetném ugyanígy a Rigoletto kvartettjét is.
– Melyik volt az első, nagyon emlékezetes szerepe?
– Több ilyen is volt. A Kolozsvári Magyar Operában a Novák Péter által rendezett Figaro házassága nagy mérföldkövet jelentett számomra. Hiszen Kolozsváron komolyan végig kell járni a ranglétrát, és amikor előénekeltem a főszerepre, akkor még énekkari tag voltam. Az is meghatározó volt, amikor először énekeltem színpadon Budapesten, Jászvásáron vagy Bukarestben.
A Kolozsvári Magyar Opera összefogja az erdélyi magyarságot, musicalt, operát, operettet is játszanak. Színes repertoár sok tehetséges emberrel.
Mindig nagy öröm színpadra állni és játszani, megmutatni az adott darab mondanivalóját, szépségét. Ezért is élem meg nehezen ezt a járványos karanténidőszakot.
– Más érzés az erdélyi, az anyaországi magyar és egy külföldi közönségnek játszani?
– Minden közönség előtt ugyanazzal az intenzitással adom bele magam egy szerepbe. Nincs különbség. Mindenhol arra törekszem, hogy az a zene, amit énekelek, megérintse a hallgatókat, és a bennem feltörő érzéseket át tudjam adni. Arra törekszem, hogy felkészült legyek, és a tőlem telhető legjobbat nyújtsam. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Az a célom, amikor színpadon vagyok, hogy ne csak az énekemmel és a zenével tudjak hatni, hanem a csendnek is ereje legyen.
A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
