Életünk mozija: miért olyan jó a régi családi videókat nézegetni?

Férjem dicsfényben úszó „na ugye” ábrázattal helyezkedik el a fotelben: végre beérett méltánytalanul alul értékelt, kitartó munkájának gyümölcse. Ő volt az, aki a kamerát tartotta az utókor számára, dacolva minden tiszavirágéletű napi tennivalóval. A felvételeken ugyanis visszatérő motívum, hogy a távolból türelmetlen, szemrehányó, segélykérő vagy elhaló kiáltás hallik (én), amire a válasz többnyire: „Most nem tudok menni.” vagy „Én sem szórakozok!” (Eközben a képen tíz perce látható hároméves fiunk, amint hiányos öltözetben fekete karikákat fest egy már teljesen fekete papírra.)

Ezen az estén feltárul előttünk családunk története kiemelt csomópontokban elmesélve: Szentesték, nyaralás, évzáró művészitorna-, néptánc- és zongoraelőadások, családi ebédek. Valamint unokatestvérem – összesen hat alkalommal rögzítve – piros kapucnis lepelben, fehér szakállal, vagyis Mikulás verzióban. Valahogy minden évben eredetinek tűnt az ötlet, hogy felvegyük, holott 15 év távlatából szemlélve egyértelmű, hogy gyerekeinken nem látható sem kitörő öröm, sem izgatott várakozás, amint a nem túl bizalomgerjesztő Vattaköpő Ajándékosztó színe elé járulnak, jólnevelten meghallgatva dicséretet és intelmet, majd gyorsan visszaülnek az ölembe vagy helyhiány miatt szorosan mellém. A jelenet meghittségének az sem használ, hogy Apa közben a kamera mögül szurkol. A ceremónia inkább díjátadóra hasonlít, a jutalmazottaknak illik mondani pár keresetlen szót is, de legalábbis egy Mikulás-verset.

Persze nem minden esemény ilyen protokolláris, az ünnepi ebéd-kockákon például nincs hiány spontaneitásban.

Nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik érkeznek nagy csomagokkal, amelyekben egészen biztosan lapul egy migrénkeltő trombita vagy elektromos szintetizátor, egy-két vízipisztoly és azonnal kipróbálandó festékspriccelő.

A férfiak koccintgatnak, a nők szabadkoznak a késés miatt, senki sincs, aki a virágoknak vázát, az érkezett süteményeknek tálcát keressen, a gyerekeket időben megpisiltesse vagy elvegye tőlük a festékspriccelőt, miután az összes nagyapa fehér ingén tesztelték. A vendégvárás feszültsége a kiskorúak őrjöngő ámokfutásában tör ki, apukám leül zongorázni, én pedig „Kihűl az ebéd!” felkiáltásokkal rohangálok épp csak megszáradt hajjal. (Lányom meg is jegyzi a kanapén: „Anya, te mindig ugyanabban a pólóban voltál? És miért vagy itt strandszoknyában?” „Miért, miért? Nyilván elcsúsztam a frissen kapott buborékfújó nyomain, magamra borítottam a meggylevest, és mivel a szekrény előtt a gyerekek kuckót építettek, ezt találtam a szárítón. Egyébként is épp nyár van, ahogy az az időközben felfújt úszógumikból és csónakokból is látható.”) Az ebéd balladai homályban marad – az operatőrnek is jár a gasztronómiai élvezet –, de a maradékok látványából is nyilvánvaló, hogy szakács- és cukrásztudásom hihetetlen evolúción ment keresztül az évek során. A torták behozatalakor vehetjük föl újra az események szálait, amelyet (nem szándékosan) többszólamú éneklés kísér. A második rész képi kompozíciójának állandó elemei: bóbiskoló vagy politizáló férfiak (alkalmanként egyszerre a kettő, apukám a szunyókáló apósomnak magyarázza az örmény-azeri konfliktust), gyerekszáj-sztorikat mesélő nagymamák, pusmogó sógornők és a játékhalomban elmerülő gyerekek.

Férjem kamerakezelése néhol kissé darabosan doku-realista (valójában kétszeresen is mozgókép), és emlékszem, minden alkalommal az utolsó pillanatban rohant el filmért, amikor én épp valami más sürgős ügyben számítottam volna rá.

Mégis fölvettük a hatodik Mikulás-érkezést is, és most mélyreható következtetéseket vonhattunk le belőle, és hihetetlenül jól szórakoztunk rajta.

Mióta minden percben készíthetünk videókat a telefonnal, valójában semmi ilyesmit nem őrzünk meg. Pedig egyszer az unokáinknak is lesz egy ilyen nehéz nap utáni estéjük, amikor szívesen megnéznének pár kockát a mából.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>