Szorongó visszatérés a való világba – az újrakezdés lehetősége megnyílt!

A klienseim korábban is kitüntetett szerepet töltöttek be az életemben. Aki még nem járt pszichológusnál, annak nehéz hasonlatokkal illusztrálni ezt a köteléket. Talán az alkotótársak közötti viszony írja le legjobban. Valójában most látom be igazán, milyen fontossággal bír az a tér, amelyben a terápia zajlik. Biztonságos keretet nyújt, ahol szinte kitapinthatóan jelenik meg az a terápiás kapcsolat, amit a két ember közösen alkot meg.

Belépek a rendelőbe, körbejárok, megnyugszom az ismerős közegben.

Lám, nem csak az én személyem az, ami megtart és meghittséget nyújt. Talán ezért is választották olyan kevesen az online konzultációs formát? Teljesen megértem. Vajon milyen érzéseket kelt majd a valódi találkozás a kliensben?

A depressziós kamaszlány – mint az éppen megszületett kiscsikó – kicsit dülöngélve lépked, óvatosan kémleli a hirtelen minden ingerével rázúduló világot. Nevetgél, viccelődik, tavalyi emlékeit idézi, amelyeket utólag csodálatosan izgalmassá és széppé varázsol a nemrég átélt bezártság: barátok, biciklizés, medencézés. Nem lépte át az otthonuk küszöbét több mint egy hónapja. Szörnyen hiányoznak neki a kortársai, az iskola, a mozgás. Nehezen jutok szóhoz, inkább hagyom, hadd ismerkedjen a saját hangjával, hiszen az ő időszámítása szerint irgalmatlan hosszú ideje nem beszélt már magáról.

Belém nyilall a felismerés: mindent kicsit óvatosabban kell tennem! Most a legfontosabb az aranyfényű figyelem. Tényleg újra kell tanulnunk az egész folyamatot, még azokkal is, akik már elindultak az önfeltárás rögös ösvényén.

A negyvenes férfivel korábban még nem találkoztam. Hűha, ez így elég intenzív lesz! Zavarban van, kicsit oldom a hangulatot, aztán teljesen visszavonulok. Öt percen belül kiderül számomra, hogy a háttérben kell maradnom, és nem a direktív terápiás formát kell választanom. Nem bánom, nekem is hitelesebb így.

Különös érzés fog el, sokkal megfontoltabb vagyok, mint egyébként. Bizonytalannak érzem magam, nem tudom, mennyire veszi észre a másik. Mint amikor hosszú kihagyás után belebújsz a korcsolyádba, és elrugaszkodsz a Balaton jegén. Egy darabig ügyetlenül egyensúlyozol, és csak arra tudsz gondolni, hogy el ne bukj. Remélem, hamar meglesz ismét a ritmus, és átadhatom magam a mozgás örömének. Bár ennek a mostani állapotnak is megvan a maga szépsége: több koncentráció, odaadás és lelkesedés.

A hatéves hiperaktív kisfiú egy darabig nem veszi fel a szemkontaktust. Anyja kissé idegesen tolja be a játékszobába, és sietve távozik, mielőtt a gyerek meggondolhatná magát. Ismerem a fiút, látom rajta az indulatot. Nem akart jönni. Kicsit kérdezgetem, hogyan telik a karantén. Anya otthon dolgozik, a tesója tanul, ő pedig unatkozik. Még ovis. Megkérdezem, szeretne-e ismét együtt játszani velem. Felragyog a tekintete, és gyakorlott mozdulattal nyúl a kedvenc társasunkért. Kíváncsian várom, mikor kerülnek elő a bábok, de nem erőltetem. Végül az orvosi táskát hozza. Vírusosat játszunk. Anyja arca felderül, amikor a rendelőbe lépve ránéz. Látja rajta, maradna még.

Hálát érzek, amikor kilépek az utcára. Ez a pár óra nem csak a páciensek számára bírt terápiás hatással.

Eszembe jutnak a többiek, akik még nem jelentkeztek vissza. Hiányoznak. Vajon miként viselik a szabadságvesztést? Tudnak-e élni az óvatos nyitás esélyével? Elhatározom, értesítem őket az újrakezdés lehetőségéről.