Mesterkozmetikusból díjnyertes fotóriporter: Kovács Bea
Kovács Bea élettörténete filmbe illő: a jól menő, elismert kozmetikus negyvenévesen úgy döntött, megtanul fotózni – de úgy igazán. Hamar kiderült, mennyire tehetséges: még be sem fejezte tanulmányait, amikor megnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat André Kertész Nagydíját.
Egyik megrendítő cikkünk volt 2018-ban az a riport, amely Sáriról és őt ápoló szüleiről szólt. Sári egy tragikus baleset miatt tizenhat éves kora óta éber kómában fekszik. Kovács Bea fotográfus egy színházi előadás előtt, egy ismerőse révén ismerkedett meg Sári édesapjával. Azonnal feltámadt benne a vágy, hogy ha lehet, szeretne képeket készíteni a család küzdelmes mindennapjairól. Így született meg az Éber kóma című fotóriport, amely a MÚOSZ szerint az idei legjobb emberközpontú pályázati anyag lett. Interjúnkból kiderül, hogy a fotósorozatot nemcsak elkészíteni volt lelkileg megterhelő, hanem az érte járó elismeréseket sem lehet egyértelmű örömmel fogadni.
– Tudott beszélni azóta a családdal, akikről a díjnyertes fotók készültek?
– Igen, folyamatosan átküldöm nekik a megjelent cikkeket. Amikor februárban kiderült, hogy a kategóriában első helyezett lettem, bennem kettős érzés kavargott. Egy adag rossz érzés vegyült az örömömbe, hiszen végül is ezeknek az embereknek a tragédiája által jutottam hozzá ehhez a dicsőséghez.
Nem voltam benne biztos, hogy így szabad-e boldognak lennem a díjtól.
Persze Márti, az anyuka is gratulált a díjhoz, de belőle is kiszakadt, hogy inkább azt kívánná, bárcsak ne kellett volna ezeket a képeket elkészítenem.
– Kozmetikus mesterből lett fotós a negyvenes éveiben. Igazi példája annak, hogy sosincs késő elmenekülni a kiégéstől, új szakmát tanulni, és sikeressé is lehet válni benne. Mikor és miért kezdett el a fotózással is foglalkozni?
– 2012-ben már 21 éve dolgoztam kozmetikusként, amit ezen a pályán lehetett, elértem: kozmetikus mester címet szereztem, megkaptam az ipartestület Ezüst koszorús kitüntetését, szakoktató lettem, sőt, még egy világverseny zsűrijében is képviselhettem Magyarországot.
Egy idő után mégis azt éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel az életformával, hogy reggeltől estig be vagyok zárva egy szobába, és szépülni vágyó nők váltakoznak a kezeim között.
Úgy éreztem, ez nem ad elég impulzust. 2012-ben végül a kiégés elől elmenekülve döntöttem: hetente csak három napot fogok a kozmetikában dolgozni, ez a mai napig így megy. Ahogy megérett bennem ez az elhatározás, biztos nem véletlenül, éppen a kezem ügyébe került egy fotós tanfolyam hirdetése. Addig csak nyaralásokon készítettem fényképeket mobillal vagy automata géppel, gondoltam, nem árt, ha egy kis tudatosságot viszek a fotózásomba. Mivel eléggé maximalista vagyok és sok megerősítést is kaptam, egymás után végeztem el a fotós képzéseket, megszereztem az alkalmazott fotográfusi OKJ-s bizonyítványt, majd tavaly beiratkoztam a Magyar Újságíró Szövetség fotóriporteri képzésére is. Jól érzem magam, mert a fotózás megadja azt a teret és szabadságot, amit előtte nagyon hiányoltam a szakmámban. Soha nem a kész képeimmel bíbelődés okozza a legnagyobb örömöt nekem, hanem az villanyoz fel, ami addig történik, amíg az expo gombot lenyomom, ahogy benne vagyok ezekben a történetekben. Ez ad nekem igazi töltést.
– A fotózásnak sok változata van, miért éppen a riport műfaja áll legközelebb önhöz?
– Eleinte főként a saját magam által sminkelt hölgyeket fotóztam műteremben, de azt éreztem, ez sem igazán én vagyok. Sopronyi Gyula fotográfus workshopjain, illetve a drégelypalánki Fotófalu dokumentarista kurzusán, amit Bácsi Róbert László fotográfus vezetett, nagyon megtetszett a dokumentarista irányzat. Ők vezettek be a fotós történetmesélés világába. Alapvetően nehezen nyíló ember vagyok, így eleinte csak teleobjektívet használva, azaz jó távolról fotóztam az embereket. Sopronyi Gyula egyik nap kezembe nyomott egy fix 28-as objektívet, kiküldött a Városligetbe, hogy így készítsek egy sorozatot a ligetvédőkről. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a többiek már vadul fotóznak, de én nem tudtam elképzelni, hogyan „emeljem bele” egy ismeretlen ember arcába a fényképezőgépemet, mivel az adott objektívvel nagyon közelről lehet csak fotózni.
Hamar rájöttem, hogy vagy veszem a bátorságot, és legrosszabb esetben elzavarnak, vagy egy képet sem tudok felmutatni.
Öt perc sem telt bele, és azon vettem észre magam, hogy ott kávézgatok idegen emberekkel a sátruk előtt. Jó pedagógia volt, mert megtanultam, hogy az emberek nem feltétlenül harapnak, és ahhoz, amit én meg szeretnék a világból mutatni, jó közel kell menni.
– Nehéz elképzelni, hogy valaha gondja volt a közelséggel, hiszen a nyertes képei elkészítésénél egy család részévé kellett válnia. Ennyi együtt töltött idő alatt jelen volt számos intim élethelyzetben is. Milyen nehéz kezelni lelkileg ezeket a drámai helyzeteket, sorsokat?
– Nem jöttem rá eddig, hogy melyik is az én taktikám: befogadom és feldolgozom, amit látok, vagy képes vagyok fotósként kicsit kívülálló maradni.
Szerintem sokat segít, hogy korábban tanultam mediációt is, coachingot is, mert mindkettőnél alapvetés, hogy nem vonódhatunk be egy-egy esetbe, rendkívül tárgyilagosan, tényszerűen kell elfogadnunk a másik problémáját.
Az általam megörökített, sokszor valóban torokszorítóan nehéz élethelyzetekben úgy tudok leginkább segíteni, ha észnél vagyok és a munkára koncentrálok, higgadt maradok és elfogadó. Egyszerűen én nem tehetem meg, hogy összeomoljak, mert nem irányíthatom magamra a figyelmet.
– A díj kapcsán készült riportfilmben említette, hogy amikor Sárit fotózta, szerencsére éppen önismereti terápiára járt, mert ott legalább ki tudta beszélni magából a nehezebb pillanatokat. Fontos a fotózáshoz is, hogy az ember rendben legyen magával?
– Abszolút! Azáltal, hogy már nem magammal vagy az időről időre előjövő sérelmeimmel vagyok elfoglalva, hanem kiegyensúlyozott vagyok, van energiám és tudok másokra figyelni. A dokumentarista fotózásban akkor tudsz valakiről jó képeket készíteni, ha be tudod fogadni a mélységet: meglátod, hogyan élnek, észreveszed az apró jeleket, milyen a fotóidon szereplő emberek közössége és egymáshoz való viszonya. Véleményem szerint jobb képek születnek, ha a fotós ezeket az információkat felismeri. Gondolkoztam már sokat rajta, hogy miért csak nemrég kezdtem el a fotózással foglalkozni, és arra jutottam, hogy a személyiségemben most jutottam el arra a pontra, hogy türelemmel, teljes odaadással és nyitottsággal tudok másokra figyelni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>