Műanyagzacskó helyett: újra cekker!

A városi ember a piacra járt a friss élelemért, és vitte magával a kosarát, újabb időkben a „cekkert”, a hálósra horgolt szatyrot, aminek a füle úgy vágta az ember tenyerét, hogy nyomot hagyott benne. De ez még a gyalogos világban volt. Kamra viszont nem épült a panellakáshoz, így napi bevásárlásra kényszerült az ember.

Aztán a buszon a kosárral már baj volt, mert beakadt a tömegben az utastárs harisnyájába, hát lassan kiment a divatból. A cekker meg nevetséges. Úgyis adnak a boltban nejlontáskát, örülnek, ha veszel tőlük valamit. De kimosni megint csak körülményes, meg ott az újabb adag egy hét múlva. Aztán csak gyűlik, és mostanában egyre vékonyabb, könnyebben szakad, tényleg csak egy használatot bír ki, rutinból kettőt húz egymásba az ember. De mire beérünk a lakásba, már kiszakad a sarka, mehet egyből a szemétbe, tíz-húsz perc volt tehát az élettartama.

De majd elviszi a kukásautó a lerakóba, és ott még pár száz évig lapít, vagy viszi a szél, lenyelik a madarak, eltömi a vízelvezetőket, belegabalyodnak a halak meg a békák. 

Egy pár grammos zacskó még a szelektív gyűjtőig se jut el, hiszen mit számít ennyi súly. De közben mennyi GDP-t megmozgatott! 

Kőolajat bányásztak hozzá, feldolgozták, legyártották, rányomták a reklámot, dolgozott vele kereskedő, pénztáros, igaz, hogy végül a szelek szárnyán végzi, de mennyi munkahelyet „teremt” a fejlett világban, és a tárgyak egyre gyorsuló iramú vándorlását sem fékezi többé az otthon maradt cekker.

A biopiacon tehát néhány éve kötelezővé tették a kukoricakeményítőből készülő, biológiai úton lebomló bevásárlótáskák használatát. Merthogy ezek aztán komposztálva lebomlanak, sőt szerves anyaggal dúsítják újra a talajt. Huszonöt forint a lebomló zacskó, másmilyen nincs.

Először ment a zsörtölődés, megint a termelő jár rosszul, kénytelen megvenni a zacskót előre, benne áll a pénze, és minden darab után lenyeli a megjegyzéseket is a lassan visszacsordogáló forintokkal együtt. Meg aztán igaz, hogy ehhez nem kell kőolaj, de a kukoricakeményítő se azért van, hogy csomagolóanyagként végezze, lehetne abból takarmány, vagy éppen puliszka. Élénk társadalmi diskurzus folyt heteken át a probléma körül, de az ingyenesség megszűnése végül elég erős ingernek bizonyult a probléma tudatosítására. Előkerülnek újra a cekkerek…

A kör tehát szépen zárulni látszik. Csak a világtengereken úszó hulladékszigetek tanúskodnak még pár száz évig a fogyasztói társadalom röpke kalandjáról a több milliárdnyi olajbuborékkal.