„A jóindulat és az igazságosság nem kategória a nemzetközi politikában” – Interjú Demkó Attila biztonságpolitikai szakértővel – Trianon 100

– Sok elmélet létezik a Trianonhoz vezető útról. Mit jelent Trianon mint geopolitikai konfliktus?
– Nagyon fontos azt látnunk, hogy az ország ekkora mértékű megcsonkítása alapvetően geopolitikai indíttatású volt.

Tehát Trianon nem a magyar nemzetiségpolitika miatti büntetés (ez egy baloldali mítosz), és nem is árulás eredménye (ez egy jobboldali mítosz).

Csak aki nem érti a nacionalizmus logikáját, az gondolhatja, hogy bármilyen nagylelkű nemzetiségpolitikával elkerülhettük volna, hogy a románok ne akarjanak „egyesülni” Romániával, a szerbek Szerbiával, vagy hogy előbb utóbb kialakuljon egy független létezést kívánó szlovák nemzet. Nem csak magyar nacionalizmus volt, és a szomszédaink hatalmas étvággyal rendelkeztek. Éppenséggel még visszafogták őket Párizsban. A Monarchia helyén működőképes és a Nyugathoz lojális államokat akartak létrehozni, vasútvonalakat, mezőgazdasági területeket és a kisebbségek méretét számolgatták Trianonban – a magyarság kárára.

Azt gondolták, bár nem mindenki (például Lloyd George brit miniszterelnök), hogy a kisebbséggé váló magyarság „emészthető” lesz Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam számára. Nem lett az. Ma, lassan száz év elteltével is konfliktus van, és tekintettel a Nyugat és Oroszország közötti feszültségekre, ez akár geopolitikai szintű is lehet.

– A már évtizedek óta tartó kisebbség(eltipró) politikának semmi következménye nincs a nemzetközi színtéren…
– Miért is lenne? A mai rendezés a Nyugat „terméke”. Azt, hogy mi a jogtipró és mi nem az, még ma is elsősorban a nyugati hatalmak határozzák meg, de túl sok szimpátiára a felemelkedő hatalmaktól sem számíthatunk. Ez csak a mi ügyünk.

A jóindulat és az igazságosság nem kategória a nemzetközi politikában. Az ilyen jellegű illúziókat, a vágyvezérelt gondolkodást el kellene már felejteni. Washingtonban és Berlinben csendet akarnak a térségben.

– Hol van a Nyugat ingerküszöbe a Kárpát-medencei magyar kisebbségeket érő, folyamatos jogsértésekkel kapcsolatban?
– Nagyjából annál a pontnál, amikor a jogtiprások kilépnek a lokális súrlódás szintjéről. Azért 1990-ben a marosvásárhelyi pogrom után rászóltak Romániára. Az elérné az ingerküszöböt, ha erőszakos etnikai tisztogatással „oldaná” meg egy szomszédunk az ügyet. Az is felkelti a figyelmet, ha egy külső nagyhatalom mozgolódását látják a kérdésben. A NATO és az EU egy magyar–román nemzetiségi konfliktussal megbontható kívülről, nem kell hozzá nagy erőfeszítés, mert a gyúanyag megvan. A Máglyatűz* című könyvet és a napokban megjelent angol változatát, a The Fury of the Tsart azért is írtam, hogy felhívjam a figyelmet erre. Sajnos ma az mehet, ha az iskolarendszer, a kulturális élet és a sajtó korlátozásával, megfélemlítéssel, felőrléssel asszimilálják vagy ösztökélik távozásra a magyarokat. Ukrajna új oktatási törvényét és nyelvtörvényét simán elfogadták volna, ha nincs Magyarország ellenállása a NATO-ban. Nem öröm, de ez az egy út van. Ha a Nyugat nem érti meg a mi problémáinkat, akkor problémákat kell a nyugati hatalmaknak okozni. Az ukrán ügyben ezt tesszük.

– A Máglyatűzben többek között azt vázolja fel, hogy előbb-utóbb terroristához hasonló módszerekhez folyamodnak az erdélyi magyarok. A cinikusan gondolkodók erre azt mondhatnák, hogy pont azért nem érdekli a kisebbségi kérdés okozta feszültség a nagyhatalmakat, mert közösségeink tagjai nem folyamodnak erőszakhoz figyelemfelkeltés (és eredmények elérése…) érdekében.
– A Máglyatűzben az erőszakot nem az erdélyi magyarság kezdi, hanem egy román csoport. De igen, lehet ilyen vagy olyan típusú, a politikán túlmutató ellenállás a dolog vége! Az látható, hogy fogynak az illúziók és fogy a türelem, elsősorban Erdélyben. Egy véletlenen is múlhat a dolog. Az erőszak rendkívül szerencsétlen fejlemény lenne mindenki számára, és a figyelem felkeltéséhez egyébként nem is kell ilyen módszerekhez fordulni. A passzív ellenállásnak is lehetnek nagyon is látványos és hatásos formái. Nézzük csak meg, hogy bénult le most Franciaország! De ez is csak egy végső eszköz lehet, az erőszakot pedig mindenképpen kerülni kell.

Kép

A Nagy Háborúban elesett 40.000 hős 29-esek és 30-asok emlékére

– Az Úz-völgyi temető meggyalázása, Ferenc pápa miseruhájáról leparancsolt magyar felirat, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium visszaállamosítása, a több ezer, évtizedek óta elhúzódó restitúciós per, az ukrán nyelvtörvény, a zombori temetőben ledöntött sírkövek, az átfestett kétnyelvű helységnévtáblák – az elmúlt pár hónap néhány magyarellenes atrocitása. Lehetne még sorolni. Lehet-e megbékélésben reménykedni a mostani tényállás szerint?
– Attól függ, hogy kivel. Szlovéniával, Horvátországgal, Ausztriával nincsen nagyobb probléma –magas szintűek a kisebbségi jogok. Szerbiával indult egy megbékélési folyamat, ami a történelmi bűnök kölcsönös belátásán alapul. Ez akár sikeres is lehet, de nem visszafordíthatatlan. Intő példa Ukrajna. Az ukránokkal 2014-ig úgy tűnt, hogy sikeresen megbékéltünk, jó volt a helyzet. A magyar zászló egyébként még mindig kint van az ukrán mellett Beregszászon, míg Erdélyben nincs ott a román mellett. Ukrajna – az utóbbi hetek békülékenyebb megnyilatkozásaival együtt is – rossz irányba, a homogenizáló nemzetállam felé halad.

Szlovákiával és Romániával pedig még nehezebb a valódi megbékélés, mert az „ezeréves magyar elnyomás” nemzeti alapító mítosz.

A másik dogma az, hogy Trianon az abszolút igazságot hozta el – ráadásul Romániában van egy legenda a sok százezres, azóta asszimilált tiszántúli románságról, arról, hogy a Tisza az igazi magyar-román határ. Semmiféle belátás nincs, hogy ami történt, nem csak „felszabadulás” volt a magyar uralom alól.

– Mik az autonómia reális esélyei a jelenlegi helyzetben?
– A területi és kulturális autonómiák rendszerével, az Európai Unión belüli átjárható határokkal felül lehetne emelkedni a száz évvel ezelőtt történteken. De ehhez Szlovákiának és Romániának saját bebetonozott nemzeti mitológiájával kellene szembenéznie, amit aligha fog megtenni. A valódi megbékélést különösen román esetben látom nehéznek.

Amit megtehetünk, és meg kell tennünk a megbékélés érdekében, akármilyen kevés remény is van egy-két esetben, hogy a magyar időkben elkövetett, a szomszéd nemzetek számára jogosan sértő cselekményekkel szembenézünk. Senki sem csak áldozat, és a belátás erőt ad, nem gyengít.

– Kinek lehet még érdeke fenntartani és kiélezni ezeket az etnikai konfliktusokat térségünkben?
– Az biztos, hogy a magyarságnak nem, bár időnként felmerülnek ilyen vádak, ezért fontos ezekről beszélni. Komolyan senki sem veheti, hogy Magyarország Kárpátalja visszacsatolására törne, és mégis komoly emberek utalgatnak erre Nyugaton. Több más szomszédunk is terjeszti, hogy itt a magyar „revizionizmus” a probléma, és a magyarok növelik a feszültséget. Erről természetesen szó sincs, mindig azt kell nézni, ki változtatja meg negatívan a status quo-t. Ez 2019-ben Románia és Ukrajna. Romániában a magyar kártya szavazatokat tud hozni, lehet belpolitikai logikája egy-egy provokációnak. De ugyanúgy ott van az őszinte hit is, hogy a magyarok betolakodók és elnyomók. A feszültség nem csak belső vagy külső manipuláció eredménye. Ukrajnában a helyzet kezd hasonló lenni. A Krím elvesztése és a kelet-ukrajnai orosz szeparatizmus után sokan őszintén hisznek abban, hogy csak a nyelvi homogenizáció, a kisebbségek felszámolása tudja egyben tartani az országot.

– Az adott ország nacionalistáin túl kinek érdeke még?
– Ahogy már említettem, mindenkinek, akinek vitája van a Nyugattal, érdeke fenntartani és adott esetben kiélezni az etnikai konfliktusokat. A térségünk nagyobbik fele a nyugati integráció része, Magyarország és Románia pedig a régió fontosabb államai között van.

Egyre több jele van, hogy Oroszország használja ezt a kártyát. De akár még egy nyugati állam is megtalálhatja egy-egy pillanatra a magyar ügyet, ha Romániát akarja valamiért fegyelmezni, volt már erre példa.

De ezek csak politikai taktikai eszközök: a magyar megmaradás csak minket, magyarokat érdekel, vagy kellene, hogy érdekeljen.

– Van-e annak realitása, hogy a határon túli kisebbségeink kérdésében összpárti megegyezésre jussanak politikusaink, és mindnyájan egyetértsenek abban, hogy mindenkori támogatásuk nemzeti minimum?
– A mai politikai helyzetben kevés, sajnos inkább bomlani látszik a megegyezés, mint erősödni. Ezért fontos beszélni egymással, még ha vannak is olyan politikai erők, akik vagy nem értik a kérdést, vagy a sajnálatosan még élő kismagyar gazdasági nacionalizmust meglovagolva próbálnak szavazatokat szerezni. Az ügy érdekében mindent meg kell tenni a párbeszéd fenntartásáért vagy újraindításáért.

*David Autere álnéven keresse a kedves Olvasó a könyvesboltokban

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>