Generációk egy ágyban

Pakolászás közben valamiért belopódzok a hálószobába, ahol 10 hónapos unokám altatása közben a lányom is elaludt. Az elégedetten szuszogó babát kiflibe öleli kamaszos, vékony alakja, de már nem olyan szorosan, ahogy kislányként a kapaszkodót adó alvós babát, hanem mintha egy láthatatlan glóbuszt ölelne körbe, amelynek közepébe kuporodott a kisfia. Lélegzetük lassan felelget egymásnak. Ismerem ezt a semmihez sem fogható nyugalmat.

Ez az ágyunkon fekvő anyuka ugyanilyen törékeny volt kicsinek is, ugyanebben az ágyban feküdtünk ketten negyed évszázada… bőre friss levegőillatú a délelőtti játszótéri küldetéstől, a ruhája kicsit foltos a különböző cselekkel belekunyerált, neki készített babaebédtől, én pedig hihetetlenül álmos a tucatnyi énektől, ami után végre elaludt. Emlékszem, ahogy hallottam az utcai zajokat, azt is, ahogy a szomszéd megnyitja a csapot, hogy a lépcsőházban csoszog a szomszéd néni, mégis végtelen csendnek éltem meg mindezt, ahogy álomba zuhantam. Talán mert felszabadító volt, hogy most egészen biztosan ott vagyok, ahol lennem kell, talán a mellettem szuszogó kis metronóm miatt, aki létezésével egyszerre sajátosan kezdte mérni az időt és az örökkévalóságot.

Most is óvatosan lefekszem az ágy másik oldalára, és eszembe jut, milyen jó érzés volt, amikor ebéd után friss anyukaként a baba mellé dőltem, miközben a konyhából hallottam a poharak óvatos koccanását, az evőeszközök súrlódását a mosogatóvízben, ahogy anyu mosogatott.

Később pedig, ahogy áthullámzik a másik szobából a hangja, miközben a nagyobb tesóknak mesél. A nagyi. Az én anyukám. Úgy, ahogy nekem is mesélt. És félálomban, csukott szemmel is látom, melyik szónál hogyan mosolyodik el. A biztonság zajai, hogy még mindig van, aki vigyázza az álmom, pedig én is anyuka lettem.

Aztán eszembe jut az is, amikor anyu szívbeteg lett, és orvosi utasításra le kellett feküdnie ebéd után. Mindannyian nagyon aggódtunk. A kisiskolás öcsém mellé kucorodott és átölelte. Anyu annyit mondott, „de jó, hogy melegíted a fájós hátamat”. Mi nem ölelgettük egymást ok nélkül. A szüleim is így nőttek fel.

Anyu talán most is épp elaludt a nappaliban, rádióhallgatás közben. Egy dédnagymamának ez már igazán kijár. Talán arról álmodik, milyen volt egyéves korában az óvóhelyen, mielőtt végleg kivették az édesanyja mellől, nehogy elkapja a halálos tüdőbajt. Anyai ölelés nélkül nőtt föl…

Mégis neki köszönhetjük, hogy ölelni tudunk. Hogy ennyien vagyunk most itt ebben a 30 éves, hepehupás, leselejtezésre ítélt franciaágyban.

Közelegnek az ünnepek, és olyan jó lenne átélni az érzést, hogy most pont ott és azokkal vagyok, akikkel lennem kell, hogy nem kell minden percben teljesítenem és adnom, elég csak léteznem a jelenben. És esetleg megengedni még a délutáni alvás luxusát is.