Hogyan tanulható a szerelem? – interjú Guba Imre és Guba Judit családterapeutákkal

– Ezek szerint Judit nem fogadta meg öccse tanácsát…

Imre: Még most is pontosan emlékszem, hogy nézett ki akkor, milyen ruha volt rajta és milyen erősen vonzott. Három évig voltam kispap, addig dolgozott bennem a kérdés. Juditnak barátja volt, nekem pedig komoly terveim a papi hivatással. Három év múlva fogyatékos gyerekeket táboroztattunk közösen Bodrogolasziban. Ezek a gyerekek elég érzékenyek ahhoz, hogy pontosan „levegyék” a kapcsolódásokat – gyorsan össze is párosítottak minket. Egyik este elmentünk sétálni és kiderült: három éve szerelmesek vagyunk egymásba.

Arra gondoltam: arra sincs ráhatásom, kibe legyek szerelmes, de arra még kevésbé, ki legyen belém szerelmes. Isten üzenetének vettem, és arra jutottam: szolgálhatom Őt egyedül is, de párban is, Judittal. Így aztán nem mentem el a noviciátusba...

Judit: A tábor után Imre elment Svájcba, én pedig Taizébe, egy-egy hónapra, gondolkodni. Nekem nyilván egyszerűbb dolgom volt, nem kellett feladnom korábbi elképzeléseimet, viszont tanulnom kellett a várakozást és az „előre elengedést” – elfogadni azt, ha Imrét esetleg az Isten mégis a papságra hívja. Tudtam békében imádkozni érte, de azért pár kilót lefogytam a várakozásban…

Imre: Bennem az egy hónap alatt megerősödött a ketten együtt gondolata. Ugyanakkor a jezsuita „vonal” is megerősödött: nagyon tetszett az a fajta istenkereső szolgálat és szabadság, amit láttam náluk, bennük. Ez a párhuzam a párkapcsolati dinamikánkban is jelen van, hiszen sokszor együtt szolgálunk, de amikor nehezebb szakaszban vagyunk, én nem azt kérdezem Judittól: „Miért is nem a Hufnágel Pistihez mentél feleségül?”, hanem magamtól azt: „Miért is nem lettem jezsuita?”

– Gyakran kérdezed ezt magadtól?

Imre: Nem, de azért előfordul. Attól, hogy mindketten családterapeuták vagyunk, a kapcsolatunk egyáltalán nem mentes a problémáktól. Sőt, amikor korábban terapeutaként párban dolgoztunk, mások házassági problémái gyakran megterhelték a saját kapcsolatunkat. Olykor már este az ágyban is csak mások gondjairól beszélgettünk, ezért úgy döntöttünk: abbahagyjuk a közös terápiás munkát. Most is dolgozunk együtt, vezetünk különböző csoportokat együtt is, de elsősorban nem terápiában.

– Hogyan jött a vidékre költözés ötlete? Nagy váltás volt?

Judit: Abból a bizonyos táborból mindkettőnknek korábban haza kellett jönnünk; az emlékezetes vonatúton pedig alaposan átbeszéltük, mit várnánk az élettől, ha együtt folytatnánk, s kitaláltunk egy közös missziót valahol vidéken. Én a Zugligeti Plébánián nőttem fel, Imre is budapesti, és szerettünk volna ebből a közegből kilépve evangelizálni. Amikor egy év múlva összeházasodtunk és Mányra költöztünk, gyorsan kiderült a terv romantikus volta. Egy nagyon élő közösségből kikerülni egy olyan faluba, ahol két regnumi házaspáron kívül senkit sem ismerünk… Nehéz volt.

Szokták mondani: egyszerre ne változtass sok mindent – hát, mi nem tartottuk be: lakóhelyet, munkahelyet, életállapotot, sőt, családi állapotot is változtattunk, hiszen kilenc hónap múlva megszületett első gyermekünk, és aztán kétévente érkezett a többi három. Imre élete nem változott annyit, mint az enyém, hiszen dolgozni járt, nekem viszont abba kellett hagyni a tanítást.

Az „együtt szolgálni” egy csecsemővel már nem működött, és én eléggé egyedül maradtam. Később viszont egyre több regnumi család költözött Mányra, nőtt a helyi közösség, és a harmadik gyermek mellett elkezdtem továbbképzésekre járni – ez segített.

– Miért kezdtetek el családterápiával foglalkozni?

Judit: Úgy tűnt, Imrét jobban elfogadják a faluban az egyházközségi pozícióban, a nőnek ott más volt a szerepe, én nem találtam a helyem. Aztán egyre több család kezdett meginogni körülöttünk, és mi segíteni akartunk rajtuk. És magunkon. Rájöttünk: az erős katolikus háttér sem elég ahhoz, hogy egy házasság egyben maradjon.

Imre: Csak a mi családjainkban több válás történt, és ez a saját sérülékenységünkre is figyelmeztetett. Mi nem ezt az utat választottuk, hanem azt, hogy dolgozunk a házasságunkon. Ez azt is jelentette: szakmailag nyitottak voltunk új terápiás lehetőségek irányába. Hagyományos házasságot végigélni hűségesen ma már nagyon sok akadályba ütközik, ezért mi kerestük azokat az eszközöket, amik abban segíthetnek: a közös életet ne végigszenvedjük, hanem egyre mélyebb kapcsolatba kerüljünk egymással. Így kerültünk az Érzelem Fókuszú Terápia (EFT) és az „Ölelj át!” program közelébe.

Judit: Keresztényként családterápiát tanulni akkoriban még újdonságnak számított – ma már nem. Sokan még ma is azt gondolják: a hit elég, azonban a gyakorlat azt mutatja: mélyen hívő házaspárok is elválnak, és közben éppen a hitük miatt hatalmas kudarcot élnek meg.

Mi azt valljuk: a hit nagyon fontos, a terápiás alapeszközökhöz mindig érdemes hozzátenni Isten irgalmas szeretetének a megtapasztalását; de emellett fontosnak tartunk további eszközöket keresni, használni.

– Mi ennek a módszernek a lényege, és hogyan hatott rátok?

Imre: Az EFT a családterápián belül egy viszonylag friss irányzat. Kiindulópontja: az érzelmileg biztonságos kapcsolat a legmélyebb vágyunk. Arra ad választ: hogyan hozható létre és tartható meg a biztonságos kapcsolat, hogyan lehet a szerelmet megtanulni, hogyan lehet érzelmileg közel maradni vagy újra közel kerülni egymáshoz. Az „Ölelj át!” program egy nyolc beszélgetésből álló párkapcsolat-gazdagító tréning, ami az EFT-ra épül. Már családterapeutaként dolgoztunk, amikor részt vehettünk egy külföldi képzők által szervezett „Ölelj át!” csoporton, ahova szakmailag is érintett párokat hívtak meg. Ott olyan közelséget éltünk meg, amit azelőtt soha.

Judit: Olyan pontokat, akadályokat tudtunk akkor átlépni, amit korábban sosem. Például: amikor én otthon voltam egy idegen faluban, egyedül, pici gyerekekkel, volt bennem egy növekvő neheztelés Imre felé, aki ezt nem értette meg, hiszen szerinte ezen nem tudunk változtatni, és egyébként ő is dolgozott. Ezt félretettem magamban, de ezen a tréningen elővettük, és ott először éreztem, hogy Imre meg tudta érteni: nem arra vágytam, hogy ne menjen el otthonról, hanem „csak” arra, hogy megértse és elfogadja, hogy nekem akkor milyen nehéz volt. Fantasztikus érzés volt.

– Imre, neked is volt ilyen élményed?

Imre: Igen; korábban én azért nehezteltem Juditra, mert ő meg azt nem értette meg, milyen nehéz volt az elején számomra az egyházközségi munka, milyen frusztrációkat és visszautasításokat éltem át. Úgy éreztem, nem áll mellettem, nem ért meg vagy ő is kritizál. A tréningen viszont megtapasztaltam a megértését, érzéseim teljes elfogadását. Felszabadító érzés volt.

Judit: A házasságban van egy csomó olyan terület, amit egyszerűen elzárunk, mert a másik nem érti meg, és ezért fáj vele foglalkozni, inkább elkerüljük. Az „Ölelj át!” program során viszont gyakran megszületik az a közelség, ami révén vissza tudunk térni ezekhez a régen elzárt részekhez is, és együttérzéssel tudunk fordulni a másik felé. Ez nagyon gyógyító tud lenni. De ez nem egy egyszeri történet; ez „csak” egy eszköz, amit újra és újra elő kell venni és gyakorolni. Mi például sokszor szombat reggelenként – még az ágyban – fél-egy órát erre szánunk.

– És érzitek hatását a mindennapokban? Esetleg másokra vonatkozóan is?

Judit: Mivel levettük a páncélokat, sokkal sebezhetőbbek vagyunk. Ez az a sérülékenység, ami miatt tartanak tőle az emberek. Nem könnyű, de érdemes vállalni, mert a régi sérelmeket csak így tudjuk feloldani, és később már akár nevetve beszélni róla. Nekem abban nyújtott nagy segítséget, hogy tényleg el tudjam fogadni Imrét, tudjam érzékelni, ami bennem történik, és el is tudjam mondani neki.

Imre: Az érzelmi fókuszú megközelítést a családban és a közösségépítésben is tudjuk használni. Ennek is köszönhetően például a gyerekeinknek extrán fejlett az érzelmi intelligenciájuk; akár ambivalens érzéseket is ki tudnak fejezni. A másik, amit nagyon fontosnak tartok: bár az én szüleim sosem veszekedtek, nekem nem feltétlenül ez a célom, azt viszont fontosnak tartom: ha mégis megtörténik a gyerekeink előtt, akkor azt is lássák, hogy kibékülünk.

Judit: A módszer lényege a másik elérhetősége, jelenléte. Ez nekem az anyaságomban is nagyon fontos: a gyermekeim számára is elérhetőnek lenni. És tudom használni a lelkigondozásban, a betegek kísérésében is: nem tudom megoldani a problémájukat, csak velük tudok lenni a fájdalomban, az úton, amin járnak.

Imre: A családunkat, közösségünket az utóbbi időben ért tragédiákat és betegségeket könnyebb úgy feldolgozni, elfogadni, ha tudjuk: a másik ott van, nem vagyok egyedül, számíthatok rá, fontos vagyok neki. Ha ez megvan, akkor minden más túlélhető. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.