A testvériség törékenysége
Késő este érkeztem vissza szállásadómhoz. Benke Paulina azonban még ébren volt, frissen főtt „somoskai pennével” várt – így neveztem el magamban az ízletes, zöldséges-füstölt húsos raguval borított főtt tésztát. „Kell érkezzen a férjem, azért nem alszok – mondta aggódó tekintettel. – Gyalog mentek a búcsúba, hétfőn indultak. De Úzvölgyében ma nagy bajok voltak, pont akkor voltak ott véletlenül ők is, arra visz a gyalogút Somlyóra”.
Már alváshoz készülődtem, amikor megérkezett Benke Pál. Sáros bakancsa az asztal mellett, kimerülten szürcsöli a levest a tornácon. Hétfőn indultak egy csoporttal a Bákóhoz közeli Somoskáról Csíksomlyóra, és a mintegy 120 kilométeres út során áthaladtak Dormánfalván (Dormanesti) is. A településen fokozott volt a rendőri jelenlét, és Úzvölgye felé a csendőrség is folyamatosan ellenőrizte az utat.
„Nagyon kedvesen megkértek a rendőrök, hogy a keresztemről a kicsike magyar zászlót vegyem le, saját biztonságunk érdekében” – meséli Pál a történteket vacsora közben.
Az úzvölgyi katonatemetőhöz az esti órákban értek fel, akkorra már vége volt az emlékezetes temetőfoglalásnak. A somoskaiak meg sem álltak a temetőnél, inkább folytatták útjukat Csíksomlyó felé. Benke Pálért egy mikrobusz érkezett, másnap ugyanis magyarországi turistákat vártak Somoskára, ezért megszakítva a zarándoklatot hazautazott segíteni feleségének a vendéglátásban. „Visszafele jövet Hargita megyében a székelyek szóltak be a buszunkba, hogy most nem igazán jó ötlet bákói rendszámtáblával közlekedni errefelé” – meséli Pál. Csángó magyarként „két tűz közé” került maroknyi zarándokcsapatuk az úzvölgyi konfliktus napján.
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március óta példátlan etnikai villongás felkorbácsolta a romániai és magyarországi közéletet, és félő volt, hogy Ferenc pápa somlyói nyeregben hozzánk intézett szavait sokan félreteszik. Homíliájában ugyanis így szólt: „Ha a galileai Kánában Mária közbenjárt Jézusnál, hogy megtegye első csodáját, akkor minden kegyhelyen ő virraszt és ő jár közben.
Nemcsak Szent Fiánál, hanem mindannyiunknál, hogy ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől. Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.”
Az úzvölgyi incidens sok erdélyi, innen elszármazott vagy éppen moldvai magyarban hívta elő azt az ismerős gyomorszorító élményt, amit a marosvásárhelyi pogrom, korábban pedig a Ceauşescu-rendszer idejében élhettek át. A félelmet, ami sokakat akkoriban arra késztetett, hogy elmeneküljenek a szülőföldjükről. A bizalmatlanságot, ami elnyomhatja a testvériség törékeny érzését.
A csángóföldi Somoskára eredetileg azért utaztam, hogy meglátogassam Mimit. Tavaly nyáron a kapolcsi Kapolcska fesztiválon ismertem meg a somoskai kislányt, Michaela Pruteanut, aki több nehéz sorsú gyimesi és moldvai csángó gyerekkel együtt Kecskés Karina színésznő segítségével töltött el egy élménygazdag hetet Magyarországon. Nem volt hozzá elérhetőségem, viszont Karina Benke Paulina hagyományőrzőhöz, a somoskai magyar oktatás szervezőjéhez irányított. Paulina délutánonként népes gyereksereget tanít magyarul olvasni, énekelni, Mimi is hozzá jár évek óta.
Kiderült, hogy érkezésem napján van a ballagás a helyi iskolában, Mimi mellett Paulina egyik lánya is idén végzi a 8. osztályt. A délben kezdődő ünnepségen a végzős diákok és tanáraik mellett csak néhány szülő vett részt az iskola dísztermében. „Biztosan sokan dolgoznak ilyenkor, de azért én is csodálkozok, hogy ilyen kevesen jöttünk el” – jegyezte meg Paulina. Somoskát körülbelül 1500-an lakják, mind magyarok és katolikusok. Az iskolában jelenleg 64 diák tanul, ebből most elballagott 16.
Az oktatás teljesen román nyelvű, s bár az összes gyerek tud magyarul, egymás között gyakran inkább a románt használják. A magyar nyelvet Paulináék házában tudják gyakorolni.
Az ünnepi beszédeket lezáró koccintás után rohannak haza a lányok, hogy a hamarosan kezdődő bulira megszépülve térjenek vissza. Este hatkor érek vissza az iskolához, már Somoska központjában hallatszik a hangos zene. A díszterem ablakait alufóliával sötétítették el, a világítást két hordozható partilámpa adja. Táncolnak, éneklik az igazgatóval és osztályfőnökükkel a legújabb román slágereket. A buli tetőfokán előkerülnek a partirakéták, ezek füstje beindítja a füstjelzőszirénát, diáknak és riporternek öröm nézni, hogy rohan az igazgatónő kikapcsolni. Csoportkép pezsgőbontással. A végén megható pillanatok az udvaron: tűzgömbökkel és könnyes szemmel búcsúztatják egymást, a tanítókat és a somoskai gyerekkort a fiatalok.
Könnyű lenne azt gondolni, hogy a csángó fiataloknál hamar elhal a magyar nyelv, mégis felelőtlenség elhamarkodottan ítélkezni. Ezek a gyerekek és apróbb társaik ugyanis délutánonként szép magyarsággal énekelnek, és szavalják nagy költőink verseit Benke Paulináék házában.
És ne felejtsük, a csángók több mint 240 éve élnek a magyar nyelvterületektől 150 kilométerre, mégis megőrizték mai napig nyelvüket, vallásukat és hagyományukat, teljesen idegen nyelvi környezetben.
Eszembe jutnak pár nappal korábbról a pusztinai Nyisztor Tinka néprajzkutató szavai: „Egyszer Pérsisset pápai nuncius azt mondta nekem, hogy értsem meg, az asszimiláció egy normális folyamat. Értem én, uram, két óra alatt is lejátszódhat, de mi már kétszáz éve nyűglődünk vele. Normális-normális, de nem a miénk, mert ez erőszakolt, és még sincs vége.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>