A várva várt nap – benyomások az „Egy nap” című filmről

Egy nagyon ismerős történet

Anna olasztanár, egy bölcsődés, egy óvodás és egy kisiskolás gyermek édesanyja. Ez a négy élettér, no meg a különórák helyszínei és a lakásuk közötti mindennapos, folyamatos ingázás nehézsége mellett anyagi gondok gyötrik: „ami bejön, az ki is megy” – mondja Csaba, a férj.

Mindemellett házasságuk válságának terhe is nyomasztja: férjével csak legfeljebb a napi rutinról beszélgetnek, kerülik a komolyabb témákat, nincs köztük intimitás, és felbukkan egy másik nő is.

Anna fásultan, szinte közömbösen végzi napi tennivalóit, délelőtt dolgozik, délután ide-oda fuvarozza gyermekeit; láthatóan nincs ideje gondolkodni, sem ereje tenni bármit is ezeken kívül. Férje reggelente és esténként – ugyanolyan fásultsággal – segít, de a napi logisztika alapvetően Anna feladata, aki szép lassan belerokkanni látszik mindebbe.

Gondolatai a hétköznapi tennivalóiról folyamatosan elkalandoznak, hiszen előző este találkozott Gabi nevű barátnőjével, akiről kiderül: veszélyt jelent a házasságára. Anna ebben a tudatban tölti a nap második részét. Tesz ugyan egy-két bátortalan gesztust (telefonhívást), hogy lebeszélje férjét egy újabb találkáról Gabival, de nem jár sikerrel. Onnantól kezdve Annával együtt tehetetlenül várjuk, hogyan ér véget ez a nap kettejük (és családjuk) számára.  

Adja magát az egyértelmű üzenet: a három gyermek körüli fárasztó napi rutin és az állandó anyagi gondok nem teszik lehetővé sem a házasság megmentését, sem az élet örömteli megélését, hiszen néhány önfeledt pillanat kivételével – beszélgetés a nagyfiúval, éneklés a lányokkal az autóban, összebújós nevetés a legkisebbel – állandóan férjén járnak gondolatai.

A házaspárok közötti kommunikáció hiánya és a közös örömök elszalasztott pillanatai sorsszerűen vezetnek vagy vezethetnek családi drámához.

Számomra legalábbis ez volt a film fő üzenete mindaddig, amíg részt nem vettem a filmet követő beszélgetésen.

Az együttérzéstől a csalódásig

Addig azt gondoltam: hú, de nagyon ismerős számomra ez a helyzet, hiszen nekünk is három gyermekünk van, és volt olyan év, amikor ugyanígy három különböző intézménybe jártak, és a délutánjainkat gyakorlatilag az autóban töltöttük. Ráadásul mi épp arra lakunk, ahol a filmbéli történet zajlik, így olyan érzésem volt, mintha magamat figyelném kívülről.

Tisztán láttam, Anna mit tesz jól és hol hibázik, ezért aztán ösztönösen is szerettem volna praktikus tanácsokkal ellátni, amelyek közül a legfontosabb: több humorral szemlélni az életet, több időt szánni magára és különösen egymásra a férjével.

A filmbéli anyós is épp ezt javasolta, sőt, felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg Anna és Csaba kettesben elutaznak. Ők viszont mintha nem éreznék annak fontosságát, így ez is a halogatott dolgok listájára kerül, a komolyabb beszélgetések mellé. Engem viszont egyre jobban zavart a sok halogatás, és egyre többször gondoltam arra: a házaspár egyik tagja sem tesz meg mindent a házasságuk megmentéséért, próbálkozásaik túl gyengék, és így nem csoda, hogy nem érnek célt. Az utolsó jelenet számomra azt sugallta: Anna inkább elmenekül a valóság elől, mintsem küzdene a férjéért, házasságáért. A családos élet értelmének pozitív üzenete, a katarzis így elmaradt.