Csepp a tengerben – Magyar doktornő Afrikában

– A jó válasz a „miért ne?”. Már húszévesen se nyughattam, amikor elutaztam Párizsba egy évre, utcazenésznek.

A személyiségem egyformán fontos része az itthon maradó „dr. Fodor Réka” és az utazós „Afréka”.

Ha bezártnak érzem magam, akkor az itthoni hivatásaimban se leszek jó. Az elvágyódás nem egy depresszív élmény számomra, hanem az az erőfeszítés, hogy az itthoni létemet is teljesnek érezzem. A családommal is utazom, alig várom a nyári szabadságot. Ha pedig az utazásaimnak van egy karitatív része, akkor még büszke is lehetek rá. Én ezt a cselekvő szeretetet élem. Nem biztos, hogy mindig jó felé haladok, de az biztos, hogy mindig úton vagyok.

Kép

Vízhordó asszonyok, Uganda – Kép: Profimedia - Red Dot

– Mi az, ami lenyűgözött téged Afrikában annyira, hogy már másodszor utazol oda? Úgy érzed, van ott még dolgod?

– Hajaj, amikor az első utamról hazajöttem, el voltam keseredve, hogy a sok munkánknak nincs értelme. Negyven napig voltam kint negyedmagammal, heti egy szabadnappal, és naponta 100 és 160 közötti beteget láttunk el. 38 millió ember lakik Ugandában, közülük rengeteg él nyomorban, ehhez képest a kemény munkánk értelmetlen, ha nem folytatódhat. Azért írtam meg – író férjem segítségével – az „Afréka” című könyvet az utam élményeiből, hogy a bevételéből visszamehessek.

Ha nem viszem Afrikába a megoldást, a terápiát, akkor csak turista vagyok, nem missziós orvos. Ha az orvos nem viszi magával az eszközöket és gyógyszereket, és azokat nem adja oda ingyen a betegeinek, akkor nem tud gyógyítani, hiszen nincs társadalombiztosítás, és kevesen tudnak a gyógyításért fizetni.

Ott helyben az orvosságok jóval olcsóbbak, mint Európában, egy háromnapos maláriaterápia például mindössze 15 dollár, 3750 forint – annyi, mint egy Afréka-könyv ára –, de ha nem jut hozzá egy fertőzött, akkor meghal.

És nekik még erre sincs pénzük, hiszen vizük sincs, mi meg itt rögtön nyávogunk, ha például nincs net.

Ha a munkámnak nem lesznek követői, ha nem adok álmot másoknak azzal, amit teszek, akkor szintén nem sok értelme van, akkora nagy az aránytalanság a meggyógyított emberek száma és a nyomorgó milliók között. Kétségeimben Teréz anya szavai adtak nekem hitet, hogy jó úton haladok: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.” Én is egy csepp vagyok.

Kép

A St. Mary kórház udvara, Lacor, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Most nem Ugandába, hanem Nigériába utazol.

– 2018 januárjában elmentem Csókay András idegsebész előadására, aki négy nappal később indult Nigériába, egy katolikus kórházba. Odamentem hozzá az előadás után, elmondtam neki, hogy egy belgyógyászati misszióra készülök Afrikába. Neki köszönhetem, hogy eljuthatok ugyanabba a nigériai kórházba, ahol ő dolgozott. Így az infrastruktúra és az emberi segítség, ami nélkül odakint mozdulni se tudnék, jobban a rendelkezésemre áll majd. Nigériában is minden kapható a patikában, és a mi nézőpontunkból minden nagyon olcsó, de nincs társadalombiztosítás. Ott még a sima penicillin is hat egy tályogos mandulára, ami az európaiakra sokszor már hatástalan, de hiába kerül átszámítva csak háromszáz forintba, ha azt sem tudják megfizetni. Egy missziós orvosnak nagyban kell gondolkodnia ahhoz, hogy a kint töltött ideje hatásos legyen, vagyis annyi pénzt kell gyűjtenie, hogy ott helyben megvásárolhassa a betegeinek a szükséges gyógyszereket.

Mindig jó érzés tölt el, ha a sok-sok adakozó emberre gondolok, mert ők bizonyítják, hogy a világ jó. Amióta az afrikai misszióval foglalkozom, rengeteg jó szándékú, értelmes embert ismertem meg.

Az előadásaimon könnyes szemeket látok, megveszik a könyvemet, adakoznak. Ha nem végezném a felkészülés, az alamizsnagyűjtés munkáját, talán én is csak olyan embereket látnék, mint akik itt járnak körülöttünk ebben az üzletközpontban, leszegett fejjel, föl sem nézve.

Kép

Száradó ágyneműk a kórház udvarán
Lacor, Gulu, Uganda, 2007. - Kép: Profimedia - Red Dot

– A gyerekeidnek és a férjednek biztosan hiányzol, amikor hosszabb időre elutazol. Mivel tudod őket meggyőzni, hogy elfogadják?

– Anyukám ellenezte legjobban a 2015-ös utazásomat. Anna lányom tizenkét éves volt akkor, és azt mondta a nagymamájának: „Kati mama, ez Anya gyerekkori álma, hagyni kell, érted?” Ezzel teljesen lecsillapította. Valóban gyerekként olvastam Albert Schweitzer afrikai missziójáról, és akkor formálódott bennem erről egy idealisztikus kép. Anna tudja, hogy az álmaink fontosak. A kisebbik lányom, Kinga, aki akkor hétéves volt, látta a képeket a maláriás gyerekekről, akik meghaltak volna, ha én nem gyógyítom meg őket. Számukra ez a természetes.

– Polgárháborúkról, robbantásokról szólnak az afrikai hírek. Nem éppen megnyugtató annak, aki oda készül, ráadásul ott vannak még a fertőző betegségek is…

– Aki fél, az ne utazzon Afrikába! Ugandában nagyobb bevásárlóközpontot nem láttunk, de a kis üzleteket is fegyveres biztonsági őr védte. Minket is fegyveres kísért mindenhová, különösen, amikor gyógyszert vásároltunk, mert az ott hatalmas érték. Közvetlen veszélyhelyzetet nem tapasztaltam, de vigyáztak is ránk: kocsi és sofőr nélkül nem mehettünk sehová, nem is tudtunk volna egyedül járni az úttalan utakon. Ugandában négyen voltunk magyarok, Nigériában viszont egyedül leszek európai a helyi kollégák között. Mindenki tud angolul, aki járt iskolába, a többieknek meg fordítanak. Figyelnem kell arra, hogy legyen tisztított ivóvizem, hiszen nagy luxus lenne, ha kolerát kapnék, miközben azért utazom oda, hogy én segítsek az ottaniaknak.

Egyébként itthon is el lehet kapni bármiféle betegséget váratlanul. Négyünk közül egyikünk se lett jelentősen beteg Afrikában, ugyanakkor a keresztfiam csak a szomszédos Ausztriába utazott nyáron, és súlyos tüdőgyulladást kapott.

Ha a jó Isten úgy akarja, megőriz. Persze nem mondom, hogy légy vakmerő, de mi nem csináltunk ebből gondot. Ha félsz, ne menj!

Kép

Rendelés a St. Mary kórházban. Lacor, Gulu, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Hogyan találod meg a hangot az ott élő, egészen más kultúrájú emberekkel?

– Kapcsolódó típusú ember vagyok, ha ledobnának ejtőernyővel egy lakatlan szigetre, én ott is találnék valakit, aki útba igazít. Párizsban utcazenészként megtanultam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Meg kell szólítanod a másik embernek azt a részét, amivel azonosulni tudsz, és akkor máris lesz közös pontotok. Egyébként tényleg elképesztően más a mentalitásuk. Ott mindenki boldog, mindenki mosolyog. Szeretik az életet, mindennek örülnek.

– Nem lehet, hogy ez a nagy jókedv egyfajta tudatlanság számlájára írható, vagyis nem fogják fel a rosszat, ami velük történik?

– Nem. Volt Ugandában egy helybéli születésű barátunk, aki az Egyesült Államokban két diplomát szerzett, és ugyanilyen derűs volt, pedig sok keserűségben volt része. Ha nagy veszteség éri őket – hatalmas például a gyerekhalandóság –, akkor ugyanúgy megsiratják, meggyászolják, mint mi, de nem süppednek bele a gyászba. Hiába halt meg három gyerekük, örülnek a még élő ötnek. Nem járnak pszichiáterhez olyan szorongásokkal, amelyek évtizedekkel azelőtti okokra vezethetők vissza, és szorongáscsökkentő gyógyszerekre sincs szükségük. Nem mellesleg a mi dédanyáink ugyanígy gondolkodtak, és nem azért, mert primitívek voltak, hanem mert természetesebben viszonyultak az életkörülményeikhez.

Mi nem okosabbak, hanem elégedetlenebbek vagyunk. Folyamatosan arról beszélünk, mi az, ami nincs. A derű, életigenlés nem anyagi kérdés, hanem lelki irányultság. Az európai emberek anyagi jólétre és célra törekvése jó dolog, de csak akkor, ha nem folyton a nincsre koncentrálunk.

Ez egyben önkritika is: a hozzám hasonlóan folyton új célokat kitűzőknek arra kell vigyázniuk, hogy ne legyenek elégedetlenek. Ha itthon eltölt az aggodalom valami miatt, elég, ha bevillan egy ottani kép, és máris visszaránt a szorongásból.

Ha megkérdezed egy ugandaitól, „te miért örülsz?”, visszakérdez: „te miért nem?”

Kép

Dr. Fodor Réka – Kép: Páczai Tamás

– Okozott a helybéliek életszemélete nehézséget is?

– Egyfajta időtlenségben élnek. Az afrikai időmérés azt jelenti, hogy a három-négy órás késés teljesen megszokott. A „mikor” szót nem is értik, legfeljebb napszakokban gondolkodnak. Minket ez nagyon bosszant, de ők ráérnek – lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy mindig mosolyogni tudjanak.  

„Az első szabadnapunkra terveztük a St. Kizito árvaház meglátogatását. Olyan gyerekek élnek itt, akiket magukra hagytak, vagy AIDS-ben meghaltak a szüleik. Többen születésük óta HIV-pozitívak. Egyik sem volt idősebb háromévesnél. (…) A dolgozók először meglepődtek, hogy ruhákat adományozunk, és nem gyógyszereket. Akkor derült ki, hogy a látogatás valójában: munka. Elkezdték elénk hordani a gyerekeket. (…) Szörnyű volt. Malária, tüdőgyulladás, bőrtályog, agyhártyagyulladás. És AIDS. Csak néztem ezeket a kicsiket, akik nem tapasztaltak még semmit a világból, azt se tudták, hogyan kell bánni a játékokkal, amiket kaptak tőlünk. Mire végeztünk a kicsikkel, jöttek a gondozók… A gyerekek és a személyzet ellátása után átmentünk az árvaház melletti templomba. Örültem, hogy mise van éppen, más volt, mint amihez szoktam, énekeltek és táncoltak. Felemelte lelkünket a sötét világból. Megmutatott egy helyet a létezésben, ahol nincs betegség, nincs nyomor, csak az egész afrikai tartózkodásunkat végigkísérő felhőtlen mosoly.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Kép

Gyerekek a St. Kizito Árvaházban. Uganda, 2013 – Kép: Profimedia - Red Dot

„Fektető, infúziók, továbbra is rengeteg kiszáradásos beteg. A munkánk egyre monotonabbá válik, robot üzemmódba kapcsolunk. Ebből rántott ki az az esemény, amitől váratlanul belecsöppentem a középkorba. Egyszer csak ott állt előttem egy 14 év körüli kislány, mutatta a lábát, amelyet hónapok óta gombaellenes szerrel kezeltek, de nem múlt el a panasza. Néztem, aztán hirtelen belém nyilallt a válasz: ez lepra! Áthívtam a többieket, megmutattam a gyerek lábait, ők is ugyanerre a következtetésre jutottak. Kérdeztem, hogy egyedül jött-e. Igen. Hol van az édesanyja? Ás. (Földet művel.) És hol lakik? Kb. nyolc kilométerre. Paff… Kampalában van egy központ, ahol leprásokat gyógyítanak. Oda kéne eljutnia. (…) Mennyire veszélyeztetettek az otthoniak? Nyolc testvére van odahaza. Ők is betegek? Milyen lesz a helyzetük az ottani közösségben, ha megtudják róluk, hogy leprás van a családban? Szegény, gyönyörű, kicsi lány. Eljött hozzánk, mert azt hitte, meggyógyítjuk, de csak arra döbbentett rá, hogy mennyire végesek a lehetőségeink.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka afrikai orvosi misszióját:
Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Felveheti vele a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.