Ki az életünk kapitánya? – A „Holt költők társasága” című filmről pszichológusszemmel

Holt költők társasága

Ezt a problémát veszi górcső alá a Holt költők társasága c. film. Egy csapat fiatal, feltörekvő ifjúnak kell megtalálnia önmagát egy szigorú bentlakásos iskola falai között, ahol szó szerint korlátok közé vannak szorítva. „Hagyomány, becsület, fegyelem, érdem” – hangzik a négy alapelv, ami már kimondva is merev, ünnepélyes pátoszt kelt, amitől az ember rögtön úgy érzi, haptákba kell vágnia magát, és elénekelni a Himnuszt.

A fiúk szülei és a méltán híres tradicionális intézmény tanárai olyan magasztos értékeket, tudást, útravalót próbálnak a diákok fejébe plántálni, ami majd előbbre viszi, s naggyá teszi őket az életben. Sikeresnek, ambiciózusnak, teljesítményorientáltnak nevelik őket, mindeközben azonban nem magyarázza el nekik senki, miért is fontos mindez. Állítólag ezekben az években kell felkészülniük az igazi életre, s megalapozni a jövőjüket, de a legfontosabb dolgot mégsem tanítják meg nekik, hogy milyen is az a bizonyos nagybetűs élet.

Ekkor lép a színre Mr. Keating, az új irodalomtanár, aki karizmatikus személyével, egyéni látásmódjával azonnal belopja magát a fiúk szívébe. Minden diákját egyszeri és megismételhetetlen lénynek látja, s arra biztatja őket, hogy találják meg a saját hangjukat, azt az utat, amelyen emelt fővel képesek járni.

Ő az egyetlen ember az egész tanári karban, aki kellő empátiával és érzékenységgel viseltetik a diákok iránt.

Szüleikkel és tanáraikkal ellentétben, ő nem csupán tehetetlen bábnak tartja a növendékeit, akiknek azt is meg kell mondani, hogy merre nézzenek, akikbe bele kell plántálni a szülők magasztos elképzeléseit, és erőnek erejével kisajtolni belőlük a jó eredményeket, hanem hiszi, hogy a fiatalok képesek a kritikus gondolkodásra, arra, hogy bevonják őket az életükkel kapcsolatos fontos döntések meghozatalába. Mr. Keating igazi apafigura és példakép, ő is ebből az intézményből indult útnak, mégis sikerült megtalálnia a saját számítását.

Az új irodalomtanár olyan ebben a zárt közösségben, mint tóba dobott apró kavics: egyre nagyobb körökben kavarja fel maga körül az állóvizet. Világlátása és nézetei bekúsznak a diákok bőre alá, felnyitva a szemüket, új perspektívát tár eléjük, s mindeközben ellentmondásos figurává válik, aki az erők és ellenerők kereszttüzében találja magát. Mégis azt igyekszik megvalósítani, ami egy nevelő szerepben lévő személy dolga: kibontakoztatni a személyiség mélyén szunnyadó tehetséget, kihozni mindenkiből a legjobbat, egészséges, energikus, a dolgok iránt érdeklődő, innovatív felnőttet nevelni belőlük, aki nem fél önmagát adni.

A felnőttek sokszor megfeledkeznek róla, hogy ők is voltak gyerekek, hogy milyen érzés terveket szőni, s hinni a megvalósításukban.

Lázadás és elveszettség

Bár a filmben szereplő tradicionális iskolarendszer négy alapelve (hagyomány, becsület, fegyelem, érdem) szükséges a nevelés során, ugyanakkor feltétel nélküli szeretet, elfogadás, bátorítás, figyelem, illetve példamutatás nélkül ezek az értékek csupán lázadást váltanak ki a kamaszokból.

A fejlődéslélektan igen sokszor párhuzamba állítja a három éves kor körül jelentkező „dackorszakot” a kamaszkor konfliktusokkal terhelt időszakával. Ugyanis a tizenéves, bármennyire is szeretne felnőttnek látszani, még nem felnőtt, csupán a felnőttkor felé haladó gyermek, így érzelmileg a kisgyermekhez hasonló szükségletei vannak. Továbbra is igényli a szülői tekintély védelmét, illetve a korlátok nyújtotta biztonságot, ám csak akkor tudja elfogadni ezeket, ha érzi azok szeretetét és elfogadását, akik irányt mutatnak számára.

Ross Campbell pszichiáter szerint szülőként az alábbi tényezőket fontos figyelembe venni a kamasz gyermek nevelése során:

• A szülők által közvetített érzelmi stabilitás, higgadtság és önfegyelem példaértékű a gyermek számára, tiszteletet ébreszt benne, így fontos segítség a határok felállítása valamint a fegyelmezés során, mivel megerősíti a tekintélyt illetve a tizenéves bizalmát a szüleiben.
• A feltétel nélküli szeretet alapvető fontosságú a kamasz gyermek helyes önértékelése, illetve a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából. A szülő szeretete ad a serdülőnek bátorságot és energiát ahhoz, hogy megtalálja az útját, vállalja önmagát és magvalósítsa a céljait. A szeretet szóbeli és viselkedéses kinyilvánítása nem függhet attól, hogy a gyermek hogy néz ki, milyen tulajdonságokkal bír, vagy éppen hogyan viselkedik.
• A kitüntetett figyelem hatalmas erővel bír a kamasz gyermek életében. Osztatlan és maradéktalan figyelmét a szülő leginkább a négyszemközti együttlétek során biztosíthatja gyermeke számára. A tizenévesek gyakran viselkednek szélsőségesen, így sokszor nem könnyű megközelíteni őket. Lehet, hogy a gyermek nem pont akkor lesz közlékeny hangulatban, amikor a szülő zsúfolt napirendjéből feleszmélve kész a meghitt beszélgetésre időt szakítani. Fontos tehát, hogy a serdülő érezze, a szülő bármikor a rendelkezésére áll, bármikor hozzáfordulhat a problémáival és nehézségeivel.
• A kamasz már nem kisgyermek, mégis igényli a testi közelséget és a szülei meleg, óvó tekintetét. Az ölelés, valamint a hát, a kar, a váll megérintése, megsimogatása az irántuk érzett szeretet és törődés egyik legegyszerűbb, mégis rendkívül hatásos kifejezése.
• A függetlenségi törekvés természetes és normális életkori sajátosság, ezért a gyermek önállósodásának, felnőtté válásának folyamatát mindenképp támogatni kell. Ahogy nő a gyermek, a szülői irányítás szerepét fokozatosan átveheti a szülői bizalom és az elengedés, ezáltal is felkészítve a gyermeket az önálló független felnőtt életre, illetve a szülőktől való elszakadásra.

A kamasz gyermekben rejlő értékeket csak úgy tudjuk felszínre hozni, hogy miközben bátorítjuk az önmegvalósítását, valamint egyéni hangjának megtalálását, keretet is szabunk és irányt mutatunk a számára.

A szeretet, az elfogadás és a párbeszéd lehetősége nélkül az útmutatás, illetve a fegyelmezés lázadást szül, míg az önmegvalósítás bátorítása egyértelmű keretek és iránymutatás nélkül az elveszettség érzését vonja magával. A film történéseit alapul véve elgondolkodtató az is, hogy kinek a felelőssége, ha a rosszul megválasztott önmegvalósítási kísérlet a végén kudarcba torkollik? Pedagógusként, segítő szakemberként esetleg segítő szándékú kívülállóként van-e jogunk a serdülőkorú gyermek önmegvalósítását bátorítani, ha a környezet, amiben a mindennapi életét éli, valamint ha a szülők egyáltalán nem támogatják ezeket a törekvéseket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>