Székely-Balogh Szilvia: Fürdés

– Nem öntünk ki vizet – mantráztam, miközben a kezembe akadó, feltörlésre alkalmas összes ruhát a földre dobáltam. – Holnaptól zuhany lesz – törölgettem a homlokomról a verejtéket. 

– De én jó leszek! – hangzott az ígéret. 

– Mint a múltkor a szappannal? 

– Annamari mondta, hogy kísérletezzünk. 

– És mi van a csuromvizes plüssökkel? 

– Izzadtak voltak és piszkosak. Anya, holnap is beleülősen szeretnék. 

Néztem az egyszerre dacos, egyszerre könyörgő arcot. Eszembe jutott a kezdet. Ahogyan csorgott a langyos víz. Tudtam, hogy pont jó a hőmérséklete, mégis mindig megnéztem a zsiráfos hőmérőt, hogy megerősítsen. A kezdő anyák bizonytalansága. Aztán a fürdetőkrém következett: mindig egy mogyorónyit mostam bele a vízbe, és jöhetett a kis test. Apa fürdette, ez a rituálé hozzá tartozott. 

A nagy férfikézbe pont beleilleszkedett a csöppnyi hát, nyak és fej. Én nem mertem így fogni, megijesztett a meztelen látvány, az, hogy milyen sebezhető még. 

Vékonyak voltak a karjai és aránytalanul nagy a feje, segíteni kellett neki tartani. Aztán jött a lebegés. A puha közeg úgy vette körül a testét, mint nem sokkal korábban a méhemben a magzatvíz. Figyeltem a csendes ringatózást, amely mosolyt csalt az arcára.  

Az első szülésem után nagyon sokáig a lehető leg­gyorsabban zuhanyoztam le. Nem ismertem még ezt az új énemet, akivé testestől-lelkestől váltam, és féltem találkozni vele. Úgyhogy inkább csak letudtam a mosakodást, és rohantam a teendőimhez. Az első, igazi fürdés olyan volt, mintha én is ott születtem volna meg: letöröltem magamról a „magzatmázat”, és figyeltem a víztől ráncossá aszott ujjbegyeimet. 

Ekkor még nem láttam az eljövendő korszakok fürdéseit. A vitorlásversenyeket, a buborékfújó versenyt, a búvárkodást. És persze a sok sírós hajmosást sem, a samponcsípést, a veszekedéseket és a nevetéseket. 

A nagyobbaknál ma már csak annyi a teendőm, hogy rávegyem őket, hogy induljanak fürdeni végre. Utána pedig, hogy jöjjenek végre kifelé. 

– Anya, mit nézel? – zökkentett ki a kisfiam. – Ugye megengeded, hogy beleülősen fürödjek? 

– Megígéred, hogy nem lesz semmi rosszalkodás? 

– Megígérem. Rakhatok a kádba majd több vizet? 

– Nem lehet, a víz ritka kincs, amelyre vigyázni kell. 

– Én vigyázok majd rá. Uszodásat rendezek. 

– A sok víz igazából a növényeknek meg a földnek kell. 

– Akkor játszom majd locsolósat. 

– Na azt már nem. És most gyere! Ideje kiszállni. Kihűlt a víz.  

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.