„Az élet nem arról szól, hogy mit termelünk, hanem hogy mit termünk”

Megsemmisítő tapasztalat volt fölismerni, hogy a teljesítmény bűvkörében, az érdemesség érzését hajszolva élek – vagyis nem élek. Munkavállalóként is, de anyaként és keresztényként sajnos még inkább az alábbi kérdés határozta meg a működésemet: „Mit kell még tennem azért, hogy…” A fájdalmas felismerést kisebb-nagyobb életmódbeli igazítások követték, átmenetileg fellélegeztem. Ám a megfelelés és a teljesítmény kényszere előbb-utóbb újra felülkerekedett az életem beteljesítése iránti őszinte szándékomon – a „jó anya” címkére való áhítozásom a kislányommal való kapcsolódás iránti vágyamon, az Istentől való félelmem az Isten iránti bizalmamon, a termelés hajszája a termésre való türelmes nyitottságon.

És megint jött a szembesülés, majd az ideiglenes javulás, aztán a visszaesés, és újra… Mi hiányzott, mi hiányzik ahhoz, hogy az ördögi kör megszakadhasson?

Hol a csúcs?

Püspökszentlászló-alsón botorkálok. Az emelkedő igazán nem meredek, mégis úgy érzem, mintha legalábbis négykézláb másznék. Még a falut sem hagytam el, de már apad az erőm. Legutóbb nyolc éve jártam itt, és bár nagyon vágyom rá, hogy újra a Zengőről szétnézve gyönyörködhessek a Mecsekben, most mégsem a lelkesedés, hanem valamiféle lelkiismeret-furdalás vonszol tovább: „Ritkán van rá mód, hogy fölmenj, ne kényeskedj már! Micsoda mulasztás volna kihagyni!” – korhol a bennem élő Szigorú, aki folyton előrébb jár. 

A végtagjaim nehezek, a mellkasom szorít, a szemem ég – nem tudom az okát, de kimerült vagyok és gyenge. Megyek még egy kicsit, majd egy kis kápolna mellett rozoga padokat pillantok meg. Az égen apró hasíték keletkezik, az egész hegyoldalban csak erre a két padra enged fénysugarakat hullani, a csóvák melegbarnára festik, lágy simításokkal lakkozzák a viseltes deszkákat. Megirigylem ezt az ápolást, de mennem kell tovább, mert az nem lehet, hogy kihagyom a Zengőt, ha már itt vagyok.

A felhők az égen előzékenyen arrébb úsznak, a hasíték kiszélesedik, és fény éri az arcom. „Kizárt, hogy Isten jelez, ő nem ennyire romantikus” – morgok magamban, de már nem csak a mellkasom szorít. Muszáj megállnom, csukott szemmel figyelek, és kénytelen vagyok beismerni, hogy valójában nagyon szeretnék megpihenni és imádságban erőt kérni azokon a padokon. Még hosszú percekbe telik, mire megadom magam. Aztán szóhoz jut a Szelíd is bennem. „Itt van a csúcs” – engedi meg Ő, aki mindig pont ott van, ahol én, még akkor is, ha én nem vagyok ott, ahol vagyok. Kicsordul a könnyem, de már siet is szárogatni a nap. 

Istent a kapcsolat érdekli, nem a teljesítmény. Az életünk csúcspontjai ott vannak, ahol a kapcsolataink – Istennel, más emberekkel, magunkkal – a legvalóságosabbak. 

Ehhez tudni kell figyelni és kitenni magunkat a kapcsolatnak. Képesnek lenni ott maradni a másiknál a figyelmünkkel – nála maradni, nem pedig annál, amit várunk tőle, vagy a képnél, amilyennek szerintünk lennie kellene. Hol a csúcs? Ha ezen néha elmorfondírozunk, az segíthet a mostra figyelni. És akár észrevenni, hogy a csúcspont ott van, ahol együtt lehetünk, békében. 

Eredmény vagy gyümölcs?

Figyelni ugyanúgy erőfeszítés, mint amikor épp tennivalók tucatjait pipáljuk sorra akár az anyaságban, akár a sportban, akár a munkában, akár vallási szolgálatban, valamiféle mennyiségalapú, eredményorientált, tól-ig működésben. Mert félünk, hogy nem felelünk meg a követelményeknek, hogy nem gondoskodunk elég jól, hogy nem javítjuk meg az időnket, vagy nem kétszerezzük meg a talentumainkat. 

Hogy ezek a félelmek mekkora hatalommal bírnak felettünk, az csak attól függ, hogy pusztán az életünk teljesítését vagy inkább a beteljesítését tartjuk szem előtt. Mert az utóbbi nem arról szól, hogy mit termelünk, hanem hogy mit termünk. Teremni pedig nem lehet másként, csak szüntelen kapcsolódásban – lásd még: szőlőtő és szőlővessző –, ráhagyatkozásra, bizalomra, megújulásra épülő élettel. Együttműködő, fenntartható élettel. 

Városban lakom, keveset tudok az igazán fontos dolgokról. Kizárólag gyümölcsökről ismerek meg gyümölcsfákat, rügyező vagy virágzó állapotukban jobbára csak türelmetlenül találgatok. A nagyobb baj az, hogy Istennel, önmagammal és más emberekkel is így vagyok. 

Nem is biztos, hogy mindig jól értem az eredmény, a termék, illetve a gyümölcs közti különbséget. Nem is biztos, hogy tudok én magam teremni, mert teljesítésre, megfelelésre huzaloztak. 

Nagyon oda tudom tenni magam – de iszonyú nehezemre esik kitenni magam és mindazt, amin dolgoztam. Pedig a legtöbb fontos dolog nem azon múlik, mit teszek, hanem hogy mire és hogyan figyelek, mit veszek észre abból, ami van, minek „hagyom magam”.   

„Teremjétek a megtérés méltó gyümölcseit!” – jut eszembe Keresztelő Szent János mondata. Ez valóban nem hasonlít a sokunk fejében futó programra, ami valahogy így hangozhat: „Produkáljatok maximális eredményeket!” Milyen keservesen sok időbe telt megértenem, hogy Isten szeretete nem a jól élt élet fizetsége, hanem az ahhoz szükséges – sőt az anélkül is hozzáférhető – erőforrás, amit nem kiérdemelni kell tepernünk, hanem észrevenni és elfogadni lehetünk szerencsések.

Aki képes arra figyelni, ami ott és akkor van előtte, körülötte, minden pillanatban haraphat egyet ebből a táplálékból, és nem kell rettegnie attól, mi lesz, ha nem tartja kézben a dolgokat. Mert a fegyelem és az állhatatosság mellé odaengedi a figyelmet és a bizalmat. A kitartás mellé a ráhagyatkozást. Az ambíció mellé annak tudatosítását, hogy a termés nem csak, vagy egyáltalán nem rajtunk múlik sem a munkánkban, sem a hitünkben, sem az önmagunkon való dolgozásban, sem a gyermeknevelésben, sem a szeretteinkkel való kapcsolataink alakulásában. 

Mit őrzünk?

A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom. A szervezet időről időre kitüntetéssel ismeri el az elhivatott, példaértékű munkát végző kollégák szolgálatát, akiknek általában én írom a méltatását. Sokszor elmerengek, hogy az az elképesztő odaadás, együttérzésre és tettrekészség, cselekvő remény, ami az életpályájukból sugárzik, mitől ennyire… folyamatos? 

Miként lehetséges így, az önátadásnak ezen a fokán létezni évtizedeken, akár egy egész életen át? Hogyan lehet a jószívűség fenntartható és maradandó? 

Erről még sosem szóltak a laudációk. 

A laudációk persze nem, mert azokat én írom. Jobb döntésnek bizonyult a Szentírást faggatni a kérdésben. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” – kaptam meg a keresőszóra a Példabeszédek könyvének ezt a mondatát, s ezzel egy igen pragmatikus választ is a fenti dilemmára. 

Jószívű egy életen át az lehet, aki… nos, akinek jó a szíve. Aki jó állapotban tartja a szívét – igyekszik fizikailag is –, karbantartja annak szeretetre és örömre való képességét, foglalkozik a sebei gyógyításával, tiszteletben tartja és megélni hagyja érzéseit. Újra meg újra megtisztítja attól, ami mérgezi, bátorságra, kockázat- és felelősségvállalásra edzi, képes lecsendesíteni, bölcsen szűrve engedni, hogy más dolgok (élőlények, történések, gondolatok, képek, hangok…) hassanak rá. És ha Isten is része az életének, akkor meri Istennek mindenestől – salakostól – odabízni.

Ha nem is jutalmazzuk díjakkal, de vajon értékes, értelmes tevékenységnek, számba vehető „teljesítménynek” gondoljuk-e mindazt, amit a szívünk megóvásáért teszünk? A minőségi alvást, az egészséges táplálkozást, a rendszeres testmozgást? Az imádságot, a csendet? A gyásszal, a veszteségekkel, a kimondatlan és kifejezetlen érzésekkel való érdemi foglalkozást? A megbocsátásra, az örömre való képesség szüntelen, ügyetlen élesztgetését? A szégyentől és a függőségektől való kiszabadítására tett lépéseket? A mások sorsa iránti érzékenység, az odaadó lelkület ébren tartásáért tett apró gyakorlatokat? A puszta gyönyörködést? 

Vagy a bátorság növelését, azt, hogy nem csak állagmegóvást végzünk „élet” címszó alatt, hanem kisebb-nagyobb kockázatokat vállalva merjük követni a szívünket? 

A bérlapunkon az ilyesmit nyilván nem számolják el, és a laudációk is hallgatnak a „szívszervizre” szánt órákról. Mégis, hosszú távon egyszerre gyümölcsözően is, örömmel is élni, nem csupán önmagunk körül forogni paradox módon akkor tudunk, ha mindennél jobban óvjuk a szívünket, aminek első és fő eszköze a figyelem, a türelmes időzés. Ha a szívünk állapota az elvárásainknál, a becsvágyunknál, a félelmünknél is fontosabb számunkra – mert csak ezzel a szívvel tudunk gyümölcsöző kapcsolatban lenni másokkal. Ami pedig mindig „majdnem-Zengő” csúcspont.