Kertecskében nevelnek vadvirágot, avagy van élet a magyar oktatásban

Amíg a hagyományos utakon járunk a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, nem várható áttörés. Új utakat akkor találhatunk, ha létrejön a fenntartó, az iskola és a pedagógus hármasában a rugalmasságon alapuló és elfogadó, kölcsönös támogatással aládúcolt viszony. Egy jó pedagógus képes meglátni a különbséget a hiszti és a valós frusztráltság, az agresszió és a kikényszerített válasz, a valós bánat és a kamasz világfájdalom között, de jól kezelni egyiket vagy másikat csak akkor lesz képes, ha tudja, belátása szerint cselekedhet. 

Ha kap elegendő autonómiát az igazgatótól, az igazgató pedig a felettesétől, akkor a pedagógus nyugodtan, a következményektől nem tartva mer majd eltérni a sablonoktól, és mer valóban egyedi megoldási stratégiát választani. 

Mindehhez szükséges egy stabil tanári közösség is, ahol nem a következő havi állásban maradás a tét. Továbbá kell egy olyan iskola is, ahol a tető nem készül rájuk omlani – akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Van ilyen hely? Ahol a szeretet az alap, és a feltételek is adottak, hogy ezt a szeretetet a gyermekek javára fordítsák?  

Nem tudom, mennyi ilyen iskola van a mai Magyarországon, remélem több, mint amennyire tippelnék. Mindenesetre én nemrég a saját szememmel láttam egy ilyen megmentő-felkaroló-szeretve nevelő iskolát Zichyújfalun. Költőként vettem részt a Zichyújfalui Református Általános Iskola költészet napi rendezvényén, ahol díszvendégi minőségemben egy kényelmes székben foglalhattam helyet.  

Egy kisfiú, bár fura fintorral, mégis tizedszerre is rám köszönt, és megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok. Az elsőstől a nyolcadikosig mindenféle korosztály képviseltette magát, és több pedagógus is részt vett a rendezvényen. Nagy tömeg volt, mégsem ricsaj és nem csatazaj, csupán némi zsibongás hallatszott. Így nem volt szükség csitító, utasító, helyre zavaró tanári felszólításokra sem. Az egyik fiatal férfi tanár az engem szólongató fiú vállára tette a kezét, ott pihentette, míg a gyermek teste picit ellazult. Megértettem, hogy kölcsönös bizalmon alapuló jelbeszédet látok. 

A nehezebben kezelhető gyerekek mellé tanár vagy tanársegéd ült le, míg mások csak egy biztató fejbiccentést vagy egy enyhe fejcsóválást kaptak visszajelzésül.  

A közös versmondás és a József Attila életét fotómontázzsal bemutató műsor után interaktív versközpontú irodalmi foglalkozást tartottam a 3–6. évfolyamnak. Már épp hazaindultam volna, amikor Rideg Judit, az esemény szervezője, a könyvtári olvasóvá nevelő projekt szülőanyja elcsípett a folyosón. Elárulta, hogy a nagyobbaknak rosszulesett, hogy csak a kisebbek találkoztak velem. Így a végzősök is vendégül láttak egy rögtönzött drámafoglalkozáson. 

Kíváncsi voltam, ki lehet a motorja ennek a jó hangulatnak és érdeklődő figyelemnek. Táskámat az igazgatói irodában hagytam, így nem kellett különösebb indítékot keresnem arra, hogy belépjek. Az igazgatónő irodájában egy élénk, huncut mosolyú kisfiú ült, akit felismertem, hiszen igencsak aktív volt a foglalkozásomon. Az irodában azonban nem a büntetését töltötte. Az igazgatónő rám kacsintva ennyit mondott: „Épp segít karbantartani a laptopom, mert nagyon lelassult.” 

S míg a gép rendszere frissült, „IT-szakemberünk” is visszatért az osztályához. Én pedig megtudtam, hogy amit láttam, elterelő manőver volt, a fiatalurat ezzel a módszerrel védték meg saját dühétől. Verekedésbe keveredett, a pedagógusok jogosan helyretették, a kapott feladattal viszont most fontosnak és hasznosnak érezhette magát, önbizalma is picit felépült. Nagyné Valicsek Anikó, az iskola igazgatónője ugyanis abban a szigorban hisz, amely szavaival élve: nem rombol, hanem épít.  

Vajon a sok verset szavaló, könyvtári pecsétet gyűjtő iskolás, a csendes, nyugodt légkör, a melegszívűség és az őszinte tenni akarás mire lesz elég? 

A vadvirágok itt kertecskében nőnek, de ha innen majd átültetik őket, kapnak-e elég vizet, árnyékot és fényt? Rajtunk is múlik. 

Előítéleteket táplálunk-e feléjük, vagy befogadjuk-e őket? Az ilyen iskolákra pedig legyintünk-e, hogy van ilyen is, vagy levonjuk a tanulságot, és ihletet merítünk belőlük? Hagyjuk-e a pedagógusainkat dolgozni, vagy inkább elnézzük, hogy az oktatatásra szakosodott gépezet ledarálja őket?  

Az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.