Nő, irodalomban

Juhász Anna - Kép: Kaiser Ottó

– Juhász Ferenc lányaként beleszülettél az irodalmi környezetbe. Természetes volt, hogy benne is maradsz?

– Jól hangzana, ha azt mondanám, hogy egyértelmű, automatikus választás volt, de nem így történt. Az irodalmi légkör valóban adott volt: nálunk mindig vendégeskedtek írók, állandóan kiállításokra jártunk. Viszont szerintem az, hogy milyen vágyaink vannak, és ezek alapján milyen döntéseket hozunk, már függetlenné tud válni a környezettől. Például a nővérem és én – bár van egy közös parancs a szívünkben – nagyon különbözőek vagyunk, minden szempontból: külső megjelenésben és belső személyiségjegyekben is. Ő vitte tovább édesanyánk orvosi vonalát, én meg az édesapánkét. A róla készülő dokumentumfilm kapcsán mesélte nemrég Mama, hogy Eszter már hároméves korában állandóan orvosost játszott.

– És téged mi foglalkoztatott háromévesen?

– Én folyton babákat sminkeltem és öltöztettem. Nekem a ruha, a stílus, a nőiség már akkor is nagyon fontos volt. Egyszer elcsentem apukám egyik nadrágját, átszabtam magamra, hozzá felvettem anyukám selyemblúzát, és persze apukám nadrágtartóját. A női kép nálunk a családban mindig is nagyon erős volt. A legtöbbet a költő apámról beszélünk, de ő nem lett volna ilyen kiegyensúlyozott, ha nem ilyen erős nők mellett él. Édesanyám például ruhát varratott a Rothschildéknál, nagymamám nagyon karakteres nő volt, a nagynénémnek Szabó Magda volt a legjobb barátnője.

– Milyen az erős nő?  És milyen mellette a férfi? Apukád nem volt „gyenge” férfi, a te párod sem tűnik annak, és – ha már szóba került Szabó Magda – Szobotka Tibor sem volt az.

– Az erős nő nem azt jelenti, hogy mellette gyenge a férfi. A mi családunkban az erős nőnek van egy saját világa, vannak saját elképzelései, amelyek mentén éli az életét és dolgozik, ugyanakkor nagyon szereti a családját, és felnéz a vele élő férfira.

– Visszatérve a stílusra. Láthatóan most is nagyon fontos neked, mindig egyéni stílusban öltözöl. Miért nem lettél divattervező, miért választottad mégis az irodalmat?

– Az egyetemi szakdolgozatomat Olaszországban írtam, és ott teljesen természetes módon mindenkit érdekelnek a divatstílusok, nemcsak a divattervezőket. A katolikus magyar emigrációról és a két ország 1949 és 1990 közötti kapcsolatáról írtam. Tehát irodalommal foglalkoztam, de úgy, hogy közben a külső megélése is fontos maradt.

– Honnan jöttek az irodalmi estek ötletei?

– Gyakran jártam Szőnyi Zsuzsa nénihez, Szőnyi István festőművész lányához, aki a Vatikáni Rádió magyar munkatársa volt, és férjével, Triznya Mátyás festőművésszel öt évtizeden át tartotta fenn Rómában a Triznya Kocsma néven ismert irodalmi szalont. Ott voltam minden szombaton, és nagyon élénken emlékszem, ahogy Zsuzsa néni készíti a rakott krumplit, és közben mesél a vendégeiről: Pilinszkytől Weöres Sándorig, Sebestyén Mártától édesapámig rengetegen fordultak meg nála, de odajártak kint élő magyar papok és ösztöndíjasok is. Volt úgy, hogy akár negyvenen is voltak az asztala körül. Nagyon tetszett, ahogy ő fenntartotta azt a bázist, azt a közösséget.

– Mi fogott meg benne?

– Olyan légkört teremtett, amelyben mindenféle világnézettől függetlenül, közös értékek mentén tudtak beszélgetni az emberek, akik odafigyeltek egymásra. Megéltem ezt korábban otthon is, mégis jó messzire kellett mennem tőle, hogy megértsem az ilyen jellegű közösség fontosságát. Olaszországban az emberek figyelnek egymásra, a férfiak bókolnak a nőknek, de kedvesen és nem bántóan teszik, az emberek könnyebben, természetesebben tudnak egymáshoz közeledni, egy jó szót szólni – én ezt a pozitív kisugárzású, energikus életet nagyra értékelem. Itthon ez kevésbé jellemző, de talán éppen ezért éreztem szükségét annak, hogy a kultúra mentén hasonló közösség jöjjön létre itthon is. Zsuzsa néni sokat mesélt arról, ahogyan Békés Gellért bencés pap elbeszélgetett a Rómában tartózkodó magyar művészekkel hitről, versekről, vidám dolgokról, elmentek kirándulni is együtt, nem volt közöttük kirekesztés. Visszagondoltam a saját gyerekkoromra: a családon kívüli rendezvényeken kívülállónak éreztem magam, mert nem értettem mindent, és ahhoz is tudás és bátorság kell, hogy merjünk kérdezni.

Ezért arra gondoltam, hogy össze kellene hozni az olaszokban meglévő szeretetet, Zsuzsa néni természetességét és azt a bölcsességet, amit otthon láttam édesapám körül, és ebből létrehozni egy olyan közösséget, ahol természetesen beszélgethetünk.

Amikor beköltöztem a nagymamám lakásába, a Hadikkal szemben, akkor már azt is tudtam, mi lesz ennek helyszíne. Viszont amíg oda beléptem, még nagyon sokat ért bennem ez a gondolat.

– Mi kellett még az ötlet megvalósulásához?

– Szerintem ahhoz, hogy a mindennapi életünket valamilyen globális viszonylatba tudjuk helyezni, mindenképpen kell egy belső fejlődés. És természetesen kell a megerősítés is, hogy jó úton haladunk. Mire én beléptem a Hadikba, már megírtam a szakdolgozatomat, és dolgoztam pár helyen, nagy könyvvásárok szervezésében vettem részt hét évig. Ezek hatalmas tömeget megmozgató rendezvények, ahol rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, sokat utazhattam, számtalan könyvkiadóval, szerzővel találkozhattam, kapcsolatokat építethettem. Nagyon élveztem azt a munkát, de közben egyre jobban megerősödött bennem, hogy az ottani tömeg nem az a kis közösség, amire én vágyom. Nagy váltás volt, de nem bántam meg.

– Azóta – idén 10 éve – szervezel önálló irodalmi, művészeti esteket. Szemléleted abban különleges, hogy nem mű-, hanem személyközpontú. Miért alakult ez így?

– A mi családunkban fontos a személyesség, az odafigyelés, az egymás iránti tisztelet és szeretet. A „közös parancs a szívünkben”, amit említettem a nővérem kapcsán, mindent áthat.

Az sem véletlen, hogy az első estem édesapámról szólt. Később is visszatértek a családi vonalak: először családunk baráti társaságából, majd saját kapcsolataimból hívtam meg művészeket, csak később beszélgettem számomra „ismeretlenekkel”. De az otthon megélt tisztelet és érdeklődés megmaradt bennem az estek későbbi résztvevői iránt is.

– Most már nagyon gyakorlottnak tűnsz, aki szívesen és kötetlenül elbeszélget bárkivel, de így volt ez mindig? Milyen érzés volt a szüleiddel nyilvánosan beszélgetni?

– Nagyon különleges volt, rettenetesen izgultam. Ez még a Hadik előtt történt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az első irodalmi estemen, 2008-ban. Ott rengeteg szerzőt köszöntenek kerek születésnapokon, de azokat az alkalmakat különböző intézmények szervezik. Amikor megkerestek minket ezzel, rögtön szóltam, hogy én – segítséggel ugyan, de magam szeretném megszervezni. Sokan gondolhatják, hogy könnyű lehet a szüleinkkel nyilvánosan beszélgetni egy színpadon, de egyáltalán nem az. Megfelelni magamnak, megfelelni nekik, felfogni, hogy milyen nagyságok között élek – anélkül, hogy magamat is közéjük helyezném –, biztosítani, hogy mindketten valóban jól érezzék magukat – édesapám ünnepeltként, édesanyám pedig olyan emberként, aki nem szeret szerepelni… Misztikus este volt, kissé hosszú programmal, de fantasztikus sikerrel.

Juhász Anna édesapjával, Juhász Ferenc költővel

– És a későbbiek? Van kedvenc ested, közösségi élményed?

– Sok megható történetem van. Természetesen volt római est is, ahol Zsuzsa néni annyira jól érezte magát, hogy azt írta az emlékkönyvünkbe: úgy érzi magát, mintha a budapesti Triznya Kocsmában lenne. Ma már nem kell magyaráznom a meghívottaknak és a közönségnek, hogy ki vagyok, és mit miért csinálok. Nagy boldogság ezt megélni.

Az ember csak ilyen mikrodolgokat tud hozzáadni a világhoz, de ha ennyi embernek fontos az irodalom – havonta kb. ezer fő jön el a három helyszínen zajló estjeinkre, a Hadik és New York kávéházakba, valamint a Várkert Bazárba –, akkor szerintem annak kell és érdemes örülni.

 

Szőnyi Zsuzsanna üzenete Juhász Annának

– Milyen a közönség, és milyenek a visszajelzéseik? Örömteli és némileg meglepő, hogy ennyire sok fiatal jár az irodalmi estjeidre.

– A közönség egy része visszatérő, de a nagyrészüket nem ismerem, hiszen nem én hívom meg őket személyesen. Mindenki fontos, szeretem velük tartani a kapcsolatot. A helyszíneknek és a témáknak más a vonzása: van, aki inkább zenés estekre jár, van, aki egyik vagy másik helyszínt szereti jobban. A Várkert Bazárba jön például a legtöbb fiatal. Az egy egyedülálló helyszín Budapesten, ahol ilyen témájú programot lehet szervezni 700–800 főnek, és maga a miliő is olyan, hogy vonzza a fiatalabb korosztályt. Igyekszem úgy szervezni az estéket, hogy lehetőleg mindig legyen egy fiatal meghívott is – a legutóbbi, Petri-esten például Simon Márton, korábban Szűcs Péter vagy Závada Péter. A nemrég indított Irodalmi szerelmek-sorozatban a Várkert Bazárban közel kortárs klasszikus szerzők szerelmi életét mutatjuk be különböző szempontból: utazás, levelezés. Ezeken is nagyon sok a fiatal, ami azt üzeni, hogy olvasnak és szeretik a beszélgetést. De szervezünk olyan estet is, ahol különböző művészeti ágakat „kombinálunk”, és megnézzük hogyan hatnak egymásra – erre is vevők a fiatalok. Ahogy a New York kávéházban rendezett improvizációs estekre is, ahova zenészeket, írókat, festőket is meghívtam, és nagyon izgalmas volt látni, mi keletkezik a szemünk előtt. Szinte folytatjuk az iskolai, egyetemi irodalomoktatást azzal, hogy irodalmi témákat veszünk elő, de másként, élményközpontúan dolgozzuk fel. Mindez egyébként nekünk is óriási élmény, már maga a felkészülés is. A Nők, Aranyban például a felkészülés alatt született meg.

– A női szereplők maguk írták a balladai hősnők „panaszleveleit” Arany Jánosnak, aki Lackfi János képében és szövegével válaszolt nekik. Zseniális ötlet és megvalósítás. Nehéz volt?

– Az ötlet Ugron Zsolnáé, a Várkert Bazár háziasszonyáé, én pedig nagy örömmel vettem részt benne, hiszen az erős nők az irodalomban és a történelemben érdeklődésünk közös pontja. Élmény és nem kevés izgalom volt figyelemmel követni, ahogy a női szereplők – Berg Judit, Tóth Krisztina, Szabó Bori, Kormos Anett, Szávai Viktória és Ugron Zsolna, tehát nem mind írók és nem mind színésznők – megírták leveleiket, majd Lackfi válaszolt rájuk. Túl sok időnk és lehetőségünk nem volt a próbákra, mégis nagyon szépen összeállt az egész, és mindenki nagyon élvezte. Nemcsak az írást és a szereplést, hanem a ruhákat, ékszereket és kellékeket is, a tőrt, a kést, a koporsót… A szereplők többségével levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Az alapján például Juditot egy nagyon visszafogott, fegyelmezett nőnek véltem, ezért alaposan elcsodálkoztam, ahogy örülni láttam az estélyi ruhának. Az új frizurájával együtt lebilincselően nézett ki, csillogott a színpadon. Szabó Bori már ismerős a „deszkákon”, de ő is sokakat meglepett fesztelen előadásával.  És ne hagyjuk ki Kárász Esztert sem, aki a zenei élményt nyújtotta, méltatlanul rövid ideig. Ezen biztosan fogunk változtatni a következő előadáson.

A „Nők, Aranyban” című előadás a Várkert Bazárban

– Tehát lesz folytatás? A nyilvános visszajelzésekből látni, hogy a közönség nagyon szeretné.

– Tervezzük. Tavasszal egyet, de lehet, hogy kettőt is, aztán ősztől újabbakat, és vidékre is szeretnénk eljutni vele. Sőt, szeretnénk iskolákkal is egyeztetni arról, hogy egész osztályok jöjjenek el – a díszlet miatt mi nem mehetünk ki hozzájuk –, nézzék meg, és dolgozzák fel a témát irodalomórán. Szeretnénk írott formában is megjelentetni, mert a visszajelzések alapján sokan szeretnék el is olvasni.

– És az irodalmi estek mikor folytatódnak? Hiszen nemsokára megszületik a kisbabád…

– Május közepéig dolgozom, a szülésem kiírt dátuma előtt két héttel lesz az utolsó irodalmi est. Nagyon jól bírom a gyermekvárást, nem teher szervezni az esteket vagy kint lenni a színpadon. Nyáron szünet, akkor babázok, csak a füredi Anna-bál háziasszonyi szerepét vállaltam el, illetve tervezgetem a következő évadot, szeptember második felében pedig folytatom a munkát. A babám is az irodalomba fog beleszületni, ahogy annak idején én is.