Nincs élet verseny nélkül, de…

Az eufórikus hangulatban hidegzuhanyként ért ez az írás. Tudom én is, hogy veszélyben a Föld, tapasztalom, hogy az állandó versengés milyen káros is tud lenni, hallom, hogy mennyi lelkileg sérült fiatal kerül ki az ún. elitgimnáziumokból (nem véletlen, hogy nem ezek egyikébe felvételizett a fiunk), mégsem sikerült a cikkbeli világvége-hangulatot átérezni. Bár a szerző sok kijelentésével egyet tudok érteni, néhánnyal nem, és a negatív, néhol cinikus stílus kifejezetten zavart. Ráadásul a sítáborban is tapasztaltam: a verseny lehet jó, fejlesztő, ösztönző, csapatépítő is, és nem csak „megoszt, butít és nyomorba dönt”, ahogy a cikk szerzője állítja. De mivel én csak egy laikus szülő vagyok, megkérdeztem szakértőket is, vajon ők mit gondolnak erről.

Ösztönösen bennünk van

Pólus Enikő mentálhigiénés szakember, a MESEKŐ Alapítvány alapító-ügyvezetője szerint a verseny és a versengés ösztönös, de a kettő nem azonos jelenség. A verseny egy adott komfortzónán kívüli keret, amely lehetőséget ad önmagunk kipróbálására: megismerhetjük, mi lakozik bennünk és rájöhetünk arra, miben érdemes még fejlődnünk. Sőt, van, amiben csak így vagyunk képesek fejlődni. Ha ezekbe nem merünk belelépni, akkor életünk kríziseivel is nehéz lesz megbirkóznunk. Megismerjük azt is, miként hat ránk egy másik közeg: fejlődési lehetőség-e vagy szorongást megerősítő állapot. Ez önmagában nem gond – állítja, annak a jelzése: az illetőnek szüksége lehet támaszokra, megküzdési stratégiákra. „A frusztráció addig megmarad, amíg meg nem teszem a kellő lépéseket önmagamért, s akkor önként távozik. Amelyik érzéstől félünk és kerüljük, sokszor épp annak megélése segíthet, hogy jó irányba változzunk.”

Ezzel szemben a versengés egy „társas-játszma”, amelyben hatalmi viszonyokat, kapcsolódási formákat alakítunk ki. Ez egy stádium a személyiségfejlődésben, amin gyermekkorban mindenki keresztülmegy, de sokan megmaradnak ezen a szinten felnőttkorra is.

Ha valaki állandóan verseng, manipulátorrá válik, a szükségesnél jóval több energiát használ el erre, ami a pszichés és fizikai állapotára nincs jó hatással, hiszen folyamatosan „méreganyagot” termel.

„Ő nem rossz ember, csak a lelki fejlődése megakadt, és érdemes lenne segítséget kérnie a továbblépéshez. A gyermekvállalás és a családi háttér képes ebben segíteni.”

Léder László pszichológus, az Apa Akadémia alapítója megerősíti a verseny létjogosultságát és fontosságát. Szerinte sokfajta versenyhelyzet van, a barátságos vetélkedőtől a csoportos találós kérdésekig. Egy vetélkedő lehet játékos, örömteli, agresszió- és szorongásmentes. „A versengők kiszorítása tulajdonképpen verseny a versengőkkel. Ha a szülő vagy az iskola kis »Micimackókat« képez, akkor lehet, hogy felnőttkorukra szorongóvá váló embereket állít elő, akik minden megmérettetéstől megfutamodnak majd, akár egy állásinterjútól is.”

Vesztes nincs, csak úton lévő

Versenyezni tehát szabad, sőt érdemes, de fontos, hogy ne kötődjünk hozzá túlságosan, mert az versengő személyiség kialakításához vezet – figyelmeztet Pólus Enikő. „Gondoljunk az atlétára, aki elsőként futna be az olimpián, de a mellette eleső társához visszamegy, felsegíti, és utolsóként bemennek együtt. Számomra ő a győztes. Ez egy verseny önmagammal is, mások megsegítése érdekében, amihez alázat és hit szükséges, és amit tanítani kéne vagy legalább átgondolni azoknak, akik versenyekre készítenek fel. Ha valaki becsülettel, erejéhez mérten végigcsinált egy versenyt, ő már győztes. Vesztes nincs. Csak úton lévő.”

Kép: Designed by Freepik 

A verseny tehát attól lesz jó, ha megfelelő az ún. „versenyszellem”: van tisztelet, egymás elismerése és értéklelése, méltóságteljes, tisztességes és jogszerű attitűd.

Léder László hozzáteszi: Az a verseny, ami a másikban érzelmi károkat okozhat, nem verseny, hanem emberkísérlet. A gyerekek versenyeztetésénél a felnőtt felelős azért, hogy a verseny tisztességes legyen, s ne legyenek érzelmileg legyőzöttek a végén.” A mentálhigiénés szakember kiegészíti: „Jogunk van kiszállni útközben a versenyből; ez nem szégyen, hanem bátor és őszinte döntés. Hatalmas dolog elismerni azt a pontot: ez most nekem nem megy.”

Verseny otthon

Két fiam nagyon különböző természetű: míg a nagyobbik állandóan versengene, és néha vissza kell fogni, hogy ne „nyomja le” öccsét az általa kitalált házi versenyekben, a kisebbet időnként ösztönözni kell, hogy gyakrabban lépjen ki a komfortzónájából. „Mindig is voltak olyanok, akiknek az idegrendszerük máshogy szerveződött, és nem voltak képesek a komfortzónán kívül teljesíteni. Nem gond, ők a komfortzónán belüli »láng-őrzők«, nekik más lesz az életfeladatuk” – állítja Pólus Enikő, hozzátéve: a testvérféltékenység az előbb említett „társas-játszma”. „Kinőhetik vagy megmaradnak gyermeki szinten. A gyerekeknek tapasztalniuk kellene, hogy milyen a lemondás, fájdalom, szegénység, árvaság, mert akkor jobban értékelnék azt, amijük van.”

Legősibb versenyprogramunk a verseny a szeretetért és a figyelemért. Mégis, ha a szülő jól végzi dolgát, a gyerekek egymást szerető testvérekké válnak. Ezért az ebből eredő problémákat nem érdemes csak a külső tényezőkre, például az iskolarendszerre fogni – állítja Léder László.

„A modern család legfőbb problémája éppen a szülői túlterheltség és a közöny – ebben az értelemben teljesen mindegy, milyen iskolába járatjuk a gyereket”. Az Apa Akadémia gyakori kérdése: egy apa mennyire tanítsa meg versenyezni a gyermekeit, s ő maga legyőzheti-e őket? Véleménye: a gyerekeket sikerélményeken keresztül kell megtanítani versenyezni és együttműködni. Egy apa csak annyira győzze le gyermekeit, hogy a játék megőrizze az izgalmát. A társasjátékban sem győzhet mindig mindenki, a gyerekek – pozitív és kiegyensúlyozott nevelés esetén – ezt teljes mértékben elfogadják. Ugyanakkor a kisgyerekek sem szeretik a „mindenki győztes” vetélkedőket. Fontos a verseny megbeszélése és feloldása (mint minden konfliktusé).

Verseny az „istállókban”

Pólus Enikő szerint óvodában és kisiskolában a versenynek mindenképpen játékosnak kell lennie, csapatmunkáról szólnia és ne legyenek helyezettek sem. Mindenkit, aki aktívan részt vett, értékelni kellene díjazással. Beépíthető lenne egy csapatmediátor, egy olyan gyermek, akinek csak a bátorítás lenne a dolga. A nem jól teljesítőket pedig soha ne rekesszük ki. A nagyobbak már versenyezhetnek egyénileg is, de differenciáltan: mindenkinek „saját magához való” versenyre lenne szüksége, vagyis ne csak matematika- és versmondó versenyek legyenek, hanem például projektalkotók, kísérletezők, termékbemutatók, kommunikációs vagy állatszeretők platformjára alkotott versenyek. 

Léder László úgy látja: a magyar iskolarendszerben kevés az együttműködésre tanítás, és aránytalanul magas a versengés, maga a Nemzeti Alaptanterv is „verseny az idővel és az emberi kapacitással”. A NAT kb. 30 százalékos azonnali tartalmi és órakeret csökkentése lenne indokolt.

Ezt hívják „rejtett tantervnek”: ha a tanár is stresszes, mert nem halad az előírtak szerint, akkor a gyerekek már ettől szoronghatnak. Szerinte a „jó verseny” összefügg a jó pedagógia alapkérdésével, ez pedig a személyiség kibontakoztatása. „A gyerekek között nagy különbségek vannak, ezt figyelembe kell venni, szülőként és pedagógusként is. Mindenki tehetséges, mégpedig egyszerre több dologban. Ha ezekben megerősítjük őket, akkor sokszor stresszmentesen lehet nyertes, és elfogadja, hogy más területeken mások esetleg jobbak nála. Éppen ez az egyensúly az egészséges stressztűrés és önismeret alapja. A diákokat embereknek kell tekinteni, és tudni kell, hogy a nagyon tehetséges gyereknek is szüksége van sok érzelmi edukációra, pszichés segítségre és lazítós dolgokra.” Javasolja: meg kell tanulniuk nem agyalni, néha a gondolkodás mellett „csak” megérezni sok haszontalannak tűnő dolgot.

Verseny a munkahelyen

Felnőttkorban minden munkahelyen van verseny. Ez motiváló erővel látja el a munkatársakat, kivéve, ha valaki versengő személyiség és mások lenyomásával, rosszindulattal és egyéb eszközökkel dolgozik. De Pólus Enikőtől már tudjuk: őt sem a gyermekkori versenyek tették ilyenné, hanem beszorult egy fejlődési szintre, ami rányomhatja az egész életére és a kapcsolataira a bélyegét.

Vagyis: bizony nincs versenymentes élet, akárhogy csűrjük-csavarjuk is.

A szemlélet(váltás) és a felkészülés a legfontosabb – értenek egyet a megkérdezett szakértők, és míg a mentálhigiénés szakember szerint az érzelmi intelligencia fejlesztésével, a pszichológus szerint a túlfeszített NAT átalakításával érdemes a gyerekeknél kezdeni.