„Nem loptak ők, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből” – Tarnazsadányból a Zeneakadémiára
Egy Heves megyei településen, Tarnazsadányban jártam a Közös Hang projekt zenekari próbáján nemrég. Nem azért utaztam oda, hogy újabb cikket írjak nyomorúságról, drogokról, áldott állapotban lévő iskolás lányokról, a hiábavaló kitörési kísérletekről. A kollégák már sok omladozó falról csináltak borzongató svenkeket, és éppen elég könnycseppet követtek le az arcokon ahhoz, hogy egy hátrányos helyzetű települést mindenki maga elé tudjon képzelni. Az ott élő gyerekek boldog pillanatait, szorgalmát, megragadott esélyeit, a község szebbik arcát már sokkal kevesebben látják, és végre van lehetőségem most ezt is megmutatni.
Kilencvenhét egész három tized kilométer, egy óra hét perc. Mindössze ekkora út választja el a Danubia Zenekar irodáját Tarnazsadánytól, a kisbuszból szemlélve a Tarna töltését mégis úgy tűnik, mintha fényévekben lehetne méri a távolságot Óbudától. A Heves megyei zsákfalu több mint ezer lelket számlál, többségük roma nemzetiségű ember.
Örömzene Tarnazsadányban
Erős szél tépázza a házakra feszített lepedőket, az épületek színes foltokként suhannak el a szemem előtt, ahogy kinézek a kisbusz ablakán. Fiatal pár sétál az út szélén, ügyet sem vetnek ránk, csak a kutyák ugatnak.
Zenész útitársaim, két csellista és egy hegedűművész érdeklődve figyelik a környéket, miközben én a hátsó ülésen Tarnazsadány nevét írom a keresőbe.
„Újabb áldozatot szedett a bika drog”, „Megfenyegették a vendéglátóst”, „Komplex bűnmegelőzési programot indítanak”, „hátrányos helyzetű”, „sok problémás”, „szegénység” – olvasom az elmúlt néhány év híreinek szenzációhajhász címeit, kulcsszavait.
Ahogy pörgetem a cikkeket, eszembe jut egy régi emlék Danilóról, aki mindig a Martim Moniz környékén verte atabaque dobját Lisszabonban, egy megállóra az albérletemtől. Danilo még a kivándorlása előtt Rio de Janeiro egyik szegénynegyedébe járt árut pakolni. Elmesélte, hogy olykor feltűnt az úton egy busz, amelyben izgatott turisták tapadtak az ablakra, akik arra fizettek be, hogy nyomort lássanak. Nyugati férfiak, nők és kisgyerekek mutogattak a sarokban mókoló öreg, fekete maniókaárusra, mintha nem is ember lenne, hanem gyümölcsökkel bíbelődő főemlős a majomházban. Danilót kezdetben bosszantották a katasztrófaturisták, aztán megtanult szórakozni rajtuk. Olykor úgy csinált, mintha fegyvert venne elő az övéből, „hadd kapják meg, amiért idejöttek a keselyűk”, mire a bámészkodók hátrahőköltek, ő pedig csak nevetve csóválta a fejét, és pakolt tovább.
A kisbusz fékezése visszaránt az emlékeimből, megállunk az iskola előtt. Kiszállunk és kinyújtóztatjuk a tagjainkat, a zenészek magukhoz veszik hangszereiket, kottatartóval a kezemben loholok át velük az udvaron.
A bejárathoz közeledve egyre erősödő dobolás, gitárhang, vonók sercegése és lelkes dalolás üti meg a fülemet. Cigány ritmusok és vibrátó. Nagy a tülekedés az ajtóban, mindenki megáll a küszöbnél, mert látni akarja a zenészeket. Az izmaim már nem bírnak sokáig ellenállni a ritmusnak, a lüktetés magával ragadó, önkéntelenül billegetni kezdem magam az ütemre, miközben pipiskedve próbálom meglesni, mi folyik odabent. Végül a cimbalomhoz préselődve találok helyet a nézelődéshez. Felismerem Hámori Mátét, aki legutóbb egy hallássérülteknek szóló koncertsorozaton mesélt nekem arról, hogy a „zene mindenkié”, így nem csodálkozom, hogy ebben a szociális programban is vezető szerepet tölt be.
A karmester nem veszi észre a próbára érkező újabb fővárosi különítményt, a kottába merül, bólogat a zenére, vezeti a zenekart. Az énekesek kieresztik vibráló hangjukat, a vonósok a hangjegyekre koncentrálnak, a gitáros fiúk csibészesen összemosolyognak, miközben pengetik a húrokat.
A zenészek zöme Tarnazsadányból, Tarnabodról, Tiszaburáról, Erkről és a Nyírségből származó általános iskolás gyerek, egyikük fiatal kora ellenére már most úgy üti a cajont, hogy mindenkit ámulatba ejt. A gyerekek nagy koncertre készülnek, hamarosan Budapestre mennek, hogy a Zeneakadémián lépjenek színpadra a Danubia Zenekar Közös Hang projektjében.
Caracastól Heves megyéig
A hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes zenetanulását a Máltai Szimfónia Program támogatja, amely a venezuelai El Sistema projekt mintájára vonja be őket a közösségi zenetanulásba. A negyvenegy helyszínen zajló kezdeményezés küldetése az, hogy zenei eszközökkel segítsen a fiatalok szociális problémáin.
Magyarországon 2013-ban indult el a Máltai Szimfónia a monori Tabán cigánytelepen. Az első projekt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának keretében valósult meg, önkéntes zenetanárokkal, a telepen élő gyermekek bevonásával. Miután az első lépések sikeresnek bizonyultak, kiterjesztették a működést.
Mára a programnak köszönhetően számos zenekar alakult országszerte (Budapesten, Győrben, Gyulajon, Kaposváron, Monoron, Szendrőládon, Tarnabodon, Tarnazsadányban, Tiszabőn és Zalakomáron), amelyek rendszeresen fellépnek helyi rendezvényeken, nagyvárosokban és külföldön.
„A program célja a zenélés lényege. A zene lényege pedig az, hogy közösen hozunk létre valamit, amibe mindenki a tudásának legjavát rakja egyénileg, ugyanakkor a többiekhez is alkalmazkodik.
Az összes emberi alapkövet meg tudja tanítani a zenélés, és ha alkalmazkodást, fegyelmet tanulsz, ha szorgalmas vagy, akkor a vége csodálatos zene, valódi flowélmény lesz.
Habár ez nem tehetségkutató, hanem szociális program, van köztük több jó zeneiségű gyerek, aki akár ezt a pályát is választhatja. Ebben a programban mindannyian kilépünk a komfortzónánkból, ami az integráció első aprócska, mégis egyik legfontosabb lépése” – hangsúlyozza Hámori Máté karmester, a Danubia Zenekar művészeti vezetője.
A szünet talán a próbánál is izgalmasabb. A gyerekek csapatokba verődnek, és kötetlenül zenélnek. Az egyik fiút arra kérem, hogy mutassa meg, hogyan kell dobolni a cajonon. Mosolyogva próbálkozik, de nem vagyok őstehetség, inkább továbbállok és két hegedűs lányhoz fordulok. A beszélgetésből kiderül, hogy testvérek, nemrég kezdtek ismerkedni a hangszerrel, de egyből megszerették a zenét. A vállam fölött felbukkan egy tíz év körüli kislány, aki szintén azzal büszkélkedik, hogy bár a mostani koncerten nem vesz részt, ő is a híres Ernő bá’-tól tanul.
Megakad a szemem egy ismerős arcon, már a Belügyminisztériumban rendezett tavalyi zárókoncerten is láttam a lányt zenélni. „Emlékszem rád, már hallottalak játszani. Nagyon ügyes vagy!” – szólítom meg, mire szelíden rám mosolyog. A szemében lelkesedést, elszántságot és a zene iránti alázatot fedezek fel. Kiderül, hogy otthon nincs lehetősége gyakorolni, de rendszeresen bejár a tanodába, és szombatonként is szívesen tölt el órákat a hangszerrel. A társai közben hevesen bólogatnak, ugratják is kicsit azzal kapcsolatban, hogyan rohan suli után hegedülni. Rákérdezek, hogy mit ad az életéhez a zene.
„Amikor hegedülök, elfeledkezem a bajaimról” – mondja. „Milyen bajokról?” – kotnyeleskedem, de erre csak megrándítja a vállát, és nem felel.
Elszégyellem magam, mert a kérdésemmel behoztam a bajokat a buborékba, ami távol tartja a másik valóságot, és amit a kultúra teremtett meg ma itt. Megsértettem a burok falát, amiben most mindenki egytől egyig jól érzi magát. Abba is hagyom a faggatózást, ezek a gyerekek nem akarnak most nehézségekről beszélni, zenélni jöttek és örülni.
„Mi most azt érezzük, hogy milyen fantasztikus és szuper itt, aztán lehet, hogy ők olyan környezetbe mennek vissza, ahol egészen másfajta impulzusokat kapnak. Tartósan szeretnénk mosolyt csalni az arcukra, mert az itt nem feltétlenül alapkellék mindenkinél. Amellett, hogy hihetetlenül energikus és kedves gyerekekről van szó, sok nehézséggel kell szembesülniük már egészen kicsiként. A legfontosabb cél, hogy valami maradandót alkossunk itt, és ezért főleg azok a tanárok dolgoznak, akik napi szinten foglalkoznak velük” – emlékeztet Hámori Máté.
A zene életre nevel
A program másik kulcsfigurája a számos díjjal kitüntetett, korábban Ernő bá’-ként emlegetett Báder Ernő, aki négyéves kora óta hegedül, nyolcévesen kollégista lett Budapesten és a Rajkó Zenekarban tanult. Tarnabodon és Tarnazsadányban is jól ismerik, nagy tisztelet övezi, a gyerekek őszintén felnéznek rá és szeretik őt.
„A program alapítói között vagyok. Tavaly decemberben ért a megtiszteltetés, hogy Vecsei Miklós kinevezett a Szimfónia Program művészeti vezetőjének. Ez a szívügyem!
Számomra az a legnagyobb öröm, amikor látom a gyerekeimet – mert nekem mind olyanok, mintha a gyerekeim lennének –, hogy nem úgy jönnek szembe velem 18–19 évesen, hogy már van három babájuk, hanem rendesen járnak az iskolába.
Van olyan tarnazsadányi növendékem, aki azt mondta, hogy »Ernő bácsi, elindultam a gimnáziumba, angoltanár szeretnék lenni, mellette zeneiskolába járok«. A régi tanítványaim közül vannak, akik visszajönnek segíteni, és azt látom, hogy egy olyan körforgást indítottunk el, hogy harminc év múlva már azok fognak itt tanítani, akik a programban kezdtek el zenét tanulni” – meséli a zenész, aki Heves megye kulturális nagyköveteként is munkálkodik.
Ernő egy különleges sikertörténetről is beszámol. Elmondja, hogy Burai Lajos, akit harmadikosként kezdett tanítani, már a Bartók Konzervatóriumba jár, és zenész lesz belőle.
A gyerekek képzését olyan elismert művészek is támogatják nagykövetként, mint Szalóki Ági, Kökény Tamás és Novák Péter. Utóbbi a Belügyminisztériumban rendezett zárókoncerten azt mondta nekem, hogy a Szimfónia Program tulajdonképpen a zenén keresztül nevel az életre.
„A zene mindig boldoggá tesz, és azt hiszem, hogy ezt a boldogságot látjuk tükröződni a gyerekek arcán. Hogyha ezt az értékrendet, amit a zenetanulással megtanultak, tovább tudják vinni magukkal, akkor egészen biztosan tetten érhetők lesznek azok a többségi társadalmi ismérvek, amelyeket olyan nagy szeretettel szoktunk számonkérni, aztán mi is rendre megbukunk rajta” – mondta akkor Novák Péter.
Annak, aki élőben szeretné hallani a gyerekeket: február 19-én tartják meg a Közös Hang projekthez kapcsolódó koncertet a Zeneakadémián. A zenét Ott Rezső, Báder Ernő, Vörös Tamás és Nyári Károly hangszerelte és dolgozta át.
Gondolatok a címhez
„Nem loptunk mi, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből” – így szól az úgynevezett cigány himnusz egyik sora. Bolla Zsuzsanna az Evangélikus.hu oldalon így írt az idézethez kapcsolódó történetről: „Ez a vers egy régi ballada, nem is tudom, hogy és miként került feljegyzésre. Azt sem tudom, hogy a szöglopás legendája le van-e valahol írva, én mindenesetre Choli Daróczy József cigány költőtől és fordítótól ismerem a történetet, mely szerint, amikor Jézust keresztre feszítették, és a katonák ütötték épp a szögeket, ott téblábolt egy cigány férfi is. Amikor a katonák Jézus egyik kezét a kereszthez szögezték, és átmentek a másik oldalra, hogy felszögezzék a másikat is, akkor a cigány odasomfordált és kihúzta Jézus tenyeréből a szöget. Nem akarta, hogy a Megváltó tovább szenvedjen. Nem bírta nézni Jézus szenvedését, sírt, de cselekedett.”
FRISSÍTÉS: Tűz ütött ki áprilisban a tarnazsadányi iskola melléképületében, ott, ahol a Szimfónia-programban zenét tanuló gyerekek hangszereit tárolták. A tüzet Vörös Tamás szimfóniás zenetanár és mentor fedezte fel, aki a Roma világnap alkalmából az A38- hajón koncertező zsadányi gyerekek hangszereit vitte éppen vissza – és az előzetes tervek ellenére, belső sugallatra már kora reggel az iskola felé kanyarodott, így ennek a hirtelen áttervezésnek köszönhető, hogy nem lett nagyobb a baj. Az iskola munkatársai és a hamar kiérkező tűzoltók gyorsan eloltották a lángokat, ám a hangszerek egy része így is megsérült, egy cimbalom és egy gitár pedig teljesen elégett, a kár közel egymillió forint. Most a Máltai Szeretetszolgálat oldalán keresztül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a gyerekeknek ne kelljen abbahagyniuk a zenetanulást.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Nagyon kellenek olyan dolgok, amelyek összekötnek és nem elválasztanak” – Hámori Máté és a „Zenegyűlölők”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
