„Nem híresség akartam lenni, hanem alkotó színész” - interjú Szabó Emíliával
Ha Szabó Emília, a Tatabányai Jászai Mari Színház fiatal művésze ma visszatekint az életére, csodák sorozatának látja mindazt, ami vele eddig történt. Mi mégis gyötrődésekről, külső-belső küzdelmekről, siker és kudarc kéz-a-kézben járásáról beszélgettünk.
– A pályakezdésed kívülről nézve „unalmasan” egyszerűnek látszik. Milyen élmények vittek a színművészeti felé?
– Az első tanítási napon óvodai barátnőmmel beültünk az első padsor utolsó padjába, a tanító néni felírta a táblára az A betűt, mondta, hogy „ez az A betű” – és én ott ültem, és azt mondtam magamban: hát nekem ez nem fog menni…
– Mi nem fog menni?
– Nem tudom… az olvasás, az egész… az iskola. Megijedtem. Ez nálunk családi vonás, a nagymamám is „idegeskedős” volt, és édesanyám is az.
– Ami a színészetben még hasznos is lehet, a „civil” életben komoly teher.
– Ez így igaz. Amennyire áldásos az érzékeny idegrendszer a színpadon, annyira teher tud lenni a magánéletben. A tanulás nem ment valami jól, kevés sikerélmény és sok stressz ért. Viszont már alsós koromban balettoztam, néptáncoltam, kórusban énekeltem, zongorázni tanultam, és másodikos koromban elindultam egy prózamondó versenyen – amit megnyertem. Ez óriási sikerélmény volt, és fordulópont is lett az életemben. Ettől kezdve rendszeresen mentem versenyekre és mindig benne voltam az első háromban. Végre valamiben én voltam a legügyesebb!
Ekkor kezdtem színházba is járni édesanyámmal, és én minden szünetben lementem és megsimogattam a színpadot. Szerelmes lettem! A színház „szagát”, a ruhák suhogásának hangját még mindig fel tudom idézni magamban. Az egyik versenyen, amit a későbbi gimnáziumomban rendeztek, mentem fel a lépcsőn, megfordultam és azt mondtam: „Anya, én színésznő leszek." Aztán a Miskolci Nemzeti Színházban is meghallgatást írtak ki: a „Legyetek jók, ha tudtok" című darabhoz kerestek gyerekszereplőket, persze rohantam, be is válogattak, aztán következett a Hamlet, Müller Péter Sziámi rendezésében. A Hamlet után a Gary L. Briggle rendezte Egy kis éji zene, ekkor 13 éves voltam – az nagy szerep volt, gyönyörű zenével, zenekarral, hatalmas élmény. Aztán játszottam az Ágacskában, 16 éves koromban.
– … ekkor már gimnazista voltál. Nem lettél beképzelt a sok siker miatt?
– Egyáltalán nem! A sikerek tartottak „balanszban”, hogy az önértékelésem legalább a „0” pontra kerüljön. Én nem híresség akartam lenni, hanem alkotó színész. Drámatagozatos gimibe jártam, ahol már jobban éreztem magam, hiszen tudtam, mit akarok. Egyedüli mumus a matek maradt az utolsó pillanatig! Az érettségivel párhuzamosan folyt a Színművészeti Egyetemen a felvételim, és amikor kiderült, hogy sikerült, teljesült az álmom, még nem tudtam, hogy megvan-e a matek írásbelim. Vártam, és rettegtem, végül – igaz, csak épphogy – átengedtek.
Állandóan így volt: siker és kudarc együtt. Visszagondolva: számomra az egyetemig mindig óriási volt a tét, hogy melyik élet lesz az enyém, a botorkálós vagy az a másik, a szabadsággal teli. Egy-két tanárom – hiszem, hogy jó szándékból, motiválásként – többször is megszégyenített, az egész osztály előtt. Nem egyszer fordult elő hogy a 45 perc arról szólt, hogy mennyire, de mennyire nem lesz belőlem semmi. Tudom, hogy csak ki akartak mozdítani, fel akartak rázni, mert azt hitték lusta vagyok, pedig nem ez volt a gond. Az egyetemen értettem meg, hogy nincs velem baj, csak finiselő típus vagyok. Kell a határidő szorítása, látni a célszalagot és nagyon kell szeretnem, amit csinálok. Az egyetem első évében rettenően frusztrált, hogy öt-hat jelenetet vettünk hónapokig és nem volt megszabva, hogy mikorra kell elkészülni vele. Én meg akkor tudom jól beosztani az energiámat és kihozni magamból mindent, ha tudom, mikorra kell elkészülni.
– Volt benned riadalom, amikor Pestre kerültél?
– Hogyne! 18 éves voltam, életemben először kerültem el otthonról, a szüleimtől. Kinyílt a világ, tudtam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, felnőtté kell válnom. Az dübörgött bennem, hogy most már biztosan színésznő leszek, hogy innen nincs visszaút! Csodás volt. És egyszer csak borzasztó egyedül lettem Pesten. Úgy képzeld el, hogy elsőben nem mozdultam ki az egyetemről. Próba – kollégium – próba – kollégium, próba, próba, vasárnap is. Hibátlanul akartam teljesíteni, de pont az ellenkezőjét értem el. Év végén mondták meg, hogy félévkor a „veszélyzónában” voltam. Ha év végére nem javult volna a helyzet és nem nyílok meg, akkor…
Lassan kezdtem megtanulni, hogy mi az a figyelem és erő, ami hasznos és segít nekem, meg hát rájöttem, hogy igazából alig ismerem magam. Tudod a zártság és a megfelelni akarás együtt rémes. Első év első félévében annyira befeszültem, hogy a tanáraim a szorongásomon kívül nem nagyon láttak mást belőlem, azt viszont jól megmutattam nekik, minden irányból.
– És tudtad, hogy ez mekkora korlát?
– Képzeld, nem. Fogalmam sem volt, mi a baj velem. Az egyetemen, a legeslegelső mesterségórán a legeslegelső mondat, ami elhagyta a számat, az volt: mikor lesz a rostavizsga? A többiek rettenetesen röhögtek – pont, mint most te –, én meg csak néztem: hát tegyük tisztába a dolgokat, legyen világos minden, nem? Teljesült a legeslegnagyobb álmom, és azt akartam, hogy ne csússzon semmi porszem a gépezetbe.
– Nagy energiákkal dolgozol és rettentő precíz vagy. És a precizitást számon kéred a környezeteden is, amivel az őrületbe kergetsz mindenkit.
– Hát az a ciki, hogy én ezt nem érzem. Én a kellékesnek, a fodrásznak, öltöztetőnek ki vagyok szolgáltatva, csak úgy tudok jól dolgozni, ha minden körülmény adott.
– Mert ha nem, akkor mi történik?
– Ha az ugródeszka nincsen rendesen megépítve, akkor nem lehet róla jól elugrani. Nekem ez kell ahhoz, hogy a fontos pillanatok megszülessenek. És ha azon kell gondolkodnom, hogy az a kellék be van-e készítve, és jó helyen van-e, az engem befékez. És itt jön a képbe a bizalom. A színház az csapatmunka! Nem megy egyedül semmi, hanem csakis együtt, és egymásért. Tehát mindannyian külön-külön fontos kis részei vagyunk a nagy egésznek. Jelentős pillanatok akkor születnek, amikor kialakul egy összeszokott csapat, egy társulat. Ha nincs bent egy kellék az olyan, mintha nem jött volna be a partner, ha nem sikerül a frizura, nem lesz teljes a karakter... Számomra azért is ajándék minden előadás, mert lehetőséget kapok arra, hogy legyőzzem a félelmemet. Nagyon izgulós vagyok…
– Az önbizalomhiányt ilyen fénytörésben még nem láttam…
– Nekem a színészi létforma, a szerepek, a próbák segítenek a belső növekedésben. Az egyetemen mindig azt vetették a szememre, hogy nagyon meg akarok felelni. Nem vettem észre, hogy a nagy akarással pont azt ölöm meg, ami lényeg. Mint amikor az ember nagyon szeret valamit-valakit, és a túlzott ölelésben megfojtja. Ettől a nagy akarástól zuhantam össze az első év végén. A szüleim életében ekkortájt jött egy erős Isten-keresés, ami elég furcsa volt számomra, mert azelőtt nem voltunk vallásosak. De nagyon örültem neki.
– És te is velük mentél? Ez nem jellemző a fiatalokra, a szülői ház „béklyóit” ilyenkor általában inkább lerázni akarjuk…
– Ők voltak nekem az egyedüli biztonság, rengeteget kaptam és kapok tőlük, fontosak a számomra. Hosszas keresés után édesapám szinte pálfordulásszerű megtérése nagy hatást gyakorolt az egész családra. Én is elkezdtem olvasni a Bibliát, és végre lett az életemben egy viszonyítási pont, egy alap, amire bátran építhettem. A második évem már ennek fényében zajlott. Magabiztosabb voltam és sokkal lazább. Aztán harmadikban megtaláltam a páromat, aki most már a férjem.
– Színház, egyetem, szerelem, férj… mint a mesében!
– Igen, még most is beleborzongok. A találkozásunktól kezdve az egyetem a második helyre került, szerelmes voltam, mint a ház. Mondták, hogy hattól próbálunk, én meg mondtam, hogy oké, de én csak nyolcig érek rá, mert randevúm van… Az osztálytársaim nagyon drukkoltak nekünk. És én tíz centivel a föld felett jártam, és onnantól kezdve elkezdtek jönni az egyetemen is a sikerélmények. Amikor végzősök lettünk, nekem lett először szerződésem az osztályból. Egerbe hívtak. Három év Eger, utána 1 év szabadúszás, utána 2 év Bárka, és most Tatabánya.
– Gyötrődős embernek tartod magad?
– Gyötrődős? Ó, igen, tetszik, ez a szó. Lehet, hogy sohasem fog megszűnni, de arra jöttem rá, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most már nem vagyok egyedül a nehézségeimben, a félelmeimben, a gyötrelmeimben. Mindig mondták, „Mojszi, bízz már magadban egy kicsit” – de ez akkora képtelenségnek tűnt nekem, mintha egy fél lábú embernek mondanák, hogy fusson – de hogy? Én tényleg foggal-körömmel próbáltam bízni magamban, de mindhiába, képtelen voltam rá. Végül ez a tehetetlen küzdelem vezetett el engem Jézus Krisztushoz, aki megértette velem, hogy nem a magam erejéből leszek erős, hanem Ő általa, nagy különbség! Szóval visszatérve a kérdésedre, nem megoldást találtam, hanem nézőpontot és irányt változtattam, amitől minden „más lényegű” lett és ezért most már egészen más minőségben élem az életem és végzem a munkám. Nem evangélikus lettem elsősorban, hanem kapcsolatom lett Istennel.
– Evangélikus vagy?
– Igen, az angyalföldi evangélikus gyülekezetben találtam otthonra. Mindig éreztem, hogy vezetve vagyok és most hálát is tudok adni mindazért a sok jóért és nehézségért, amit kaptam. Az Úr nem azt ígéri, hogy minden vágyunkat teljesíti, hanem hogy ha elindulunk, Ő velünk lesz az úton. Amikor szorongok vagy félek, akkor már nem esem kétségbe, mert tudom, hogy Ő jelen van. Nem volt meg lesz, hanem VAN, ebben a pillanatban is, egész életünkben, halálunkban, örökké. Ez a legnagyobb jó, a legnagyobb vigasz, a legnagyobb bátorítás.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>