„Nem érdem, hanem kegyelem” – Ünnepi interjú a 105. születésnapját ünneplő Patay Pál régésszel

– Hogyan jött az ötlet, hogy bronzkoros, rézkoros régészként, az ötvenes években a harangokkal foglalkozzon?
– 1951-ben a balassagyarmati múzeum kapott egy értesítést, hogy valami nagy csontot találtak Nógrádszakál településen. Gyakorlatilag ketten voltunk, az igazgató és jómagam, a múzeumból tehát nekem kellett kiszállnom. A reggeli vonattal ki is mentem Szakálba: egy kútásásnál az Ipoly rétjén kb. három méter mélyből egy mamutfogat hoztak elő. A mamut a zápfogait időnként kiköpte és újat növesztett. Mivel hordalékföldben volt, a jó ég tudja, mikor és hol köpte ki egy mamut, az Ipoly honnan hozta oda – jelentősége nem volt. A munkások kérdezték, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy régiségekkel. Mire az egyik munkás megszólalt, jó palócosan: „Hát, há volomi igen régit akór látni, akkór menjen föl a toronybá!” Vonat csak este ment vissza Gyarmatra, hát mit csináljak? Fölkapaszkodtam a kis dombra, ahol a templom állt a falu mellett (utáltam a hegymászást!), jött a harangozó, fölkapaszkodtam vele a toronyba, és ahogy fölmásztunk a felső szintre, a szemben lévő harangon ujjnyi nagyságú számjegyeket láttam: 1523. Tehát három évvel Mohács előtt... ez már valami!

Legközelebbi pesti utam alkalmával bementem a Nemzeti Múzeum akkori főigazgató-helyetteséhez, Mihalik Sándorhoz, aki kiváló művészettörténész volt: „Sándor, ki, melyik ipartörténész foglalkozik Magyarországon harangokkal?” „Azzal senki. Nem is jó azzal foglalkozni, azok templomtoronyban vannak!” (1951-et írtunk.) Hát, gondoltam magamban, ha senki nem foglalkozik, akkor érdemes ezzel foglalkozni. Mert ez egy speciális, nem mindennapi kézműipar, és ennek a magyarországi történetével foglalkozni érdemes. Ezután Nógrádban, miután elég sokat kellett nekem vidékre kiszállnom, ha volt időm, elmentem a plébániára, parókiára, és két kérdéssel fordultam a lelkészhez: 1. Engedjen föl a toronyba. 2. Ha megvan az egyházlátogatási jegyzőkönyv, azt átnézhessem, kiírhassam a harangok adatait. Ebből kifolyólag aztán Nógrádban az összes községet bejártam. Amikor fölkerültem Pestre, a Nemzeti Múzeumba, szintén rengeteget kellett a beosztásom miatt vidékre járnom. Ha volt időm, akkor a templomtorony szintén az aznapi munkáim közé tartozott.

 – Mikor mászott fel utoljára Pali bácsi harangtoronyba?
– 2000-ben infarktust kaptam, a feleségemnek megígértem, hogy toronyba már nem mászom, viszont Baranya megyét még bejártam. Az egyik pécsi kápolnában lévő harang egy olyan pécsi harangöntő műve volt 1687-ből, egy évvel Pécsnek a törököktől való visszafoglalása után, akinek a nevével addig nem találkoztunk. Ennek elolvasására felmásztam, de csak egy emelet magas volt, ez 2001-ben volt.

Kép

Patay Pál

– Van-e legkedvesebb harangja?
– Hát a nógrádszakáli.

– Az első?
– Természetesen. Mert az vitt rá erre az útra.

– Létezik egy legenda, miszerint ezüstöt kell tenni a harang anyagához, hogy szépen szóljon.
– Ez egy általános és Európa-szerte elterjedt legenda része, amelynek különböző változatai vannak. A kiindulási alap, hogy a község régi harangját egy sertés túrta ki a mocsárból, forrásból. Másik: a község számára öntöttek egy harangot, amit vízen át hoztak volna, de a csónak felborult, vagy a harang kiesett a csónakból, és még most is a tóban lappang. Vagy egy mocsárban, kútban el van rejtve a község régi harangja, és kinccsel, pénzzel van tele. További: már megtalálták, ki akarták húzni, már majdnem a föld felszínén volt, de akkor az ökrök vagy lovak, akik húzták, megijedtek, a harang visszaesett, és azóta sem találják. A Jeges-tengertől az Adriáig, a Rajnától a Keleti-Kárpátokig vannak erről adataim.

– Szép története van Magyarországon a harangöntésnek. Európa első harangöntő műhelye is hazánkban került elő.
– Az első harangöntő műhely, amit ismerünk, Zalavárott működött.

– A Csolnoknál előkerült harang pedig Európa legrégibb harangja?
– Európa megszólaltatható legrégibb harangját 1966-ban egy traktor szántotta ki Csolnok határában. Amikor II. János Pál pápa 1991-ben Magyarországon járt, és Esztergomban a bazilika előtt celebrált egy misét, akkor a javaslatomra egy kis állványon ott volt ez a harang, és amikor a pápa bevonult, ezzel harangoztak.

– A magyarországi harangöntés középkori virágzása után a kora újkorban, a hódoltsági területeken visszaesett a haranggyártás.
– Mohács nem állította meg azonnal a harangöntést. Nógrádban találunk 1532-es harangot is. A nógrádszakáli testvérei között is lehet esetleg Mohács utáni. A törökök által birtokolt terület határához közel nem volt olyan város, ahol harangot öntöttek, viszont a falvaknak szükségük volt harangra. A falusi élet ritmusát az óra előtt a harang adta meg: az ébredést, a déli munkaszünetet és az esti elnyugvást a harangszó jelezte. Ha valami miatt riasztani kellett a falut, a harangszó riasztotta, de ha valaki meghalt, arról is a harang adott hírt. Mindig voltak ezermesterek, nem is feltétlenül tanult emberek, akik vállalkoztak arra, hogy egy kisebb harangot készítenek.

– Nem szándékozott soha tudományos fokozatot szerezni Pali bácsi?
– Tudományos minősítést nem szereztem, mert az 1970-es években, amikor erre pályáztam, negyvenéves szakmai múlttal a hátam mögött, a Nemzetközi Régészeti Unió Állandó Tanácsának tagjaként, az akkori tudományos bizottság se az ideológiai, se a szakmai vizsgát nem engedélyezte…

Kép

Patay Pál 

– Pali bácsi szerint van-e jövője a múzeumnak a 21. században, amikor az ifjabb generációk inkább a virtuális valóságot preferálják?
– Az 1920-as években élt még egy idős nagynéném, aki azt mondta: „Jaj, a múzeum a legunalmasabb hely a világon, mindegyik a kőkorral kezdődik!” Annyiból igaza volt, hogy a 19. század múzeumi anyagbemutatása abból állt, hogy vitrinekbe egymás mellé tették a múzeum egész anyagát, és különösebb magyarázat nélkül bemutatták. A második világháború után a muzeológusok átlátták, hogy nem ez a múzeum feladata, hanem az ismeretterjesztés. A hatvanas években a Nemzeti Múzeum alkalmanként, egy-egy vasárnapon, rendkívüli kiállításokat rendezett. Volt pl. „Aranyvasárnap”: a múzeum kincsanyagát mutatták be egy napra. A jegykiadás fél hatkor megszűnt, de még fél nyolckor is Arany János szobra mellett várakoztak az emberek, és türelmesen várták, hogy bejöhessenek. Egy jól megrendezett kiállításnak van értelme és tanító ereje. Ez a múzeum feladata. De ezt csak megfelelő képzettséggel, gyakorlattal és értelemmel rendelkező muzeológusok állíthatják össze, akik nem állnak meg a saját ismereteikkel az egyetemi szinten, hanem utána is továbbképzik magukat, és kutatómunkát végeznek. De nemcsak bent a múzeumban, hanem a terepen is. A régész helye nem az íróasztal mellett van...

Ez utóbbit Patay Pál életművével is igazolta. Nevéhez fűződik számos rézkori temető feltárása, részt vett a Csörsz árkának nevezett sáncrendszer ásatásában, és a kora középkori várkutatást is fontos eredményekkel gazdagította. Miközben az ünnepelt hosszú pályafutásáról mesélt nekem, amelyet minduntalan átrajzolt a történelem, azon tűnődtem, hogy Patay Pált kivételesen erős és nemes anyagból alkotta meg a Jóisten: mint a harangöntő mester, aki ezüstöt kevert az érchez, hogy a harang szépen szóljon.

Legalábbis így szól a legenda.