Nem a szemével lát, de másokat „látni tanít”
Mózes Csaba sikeres sport- és gyógymasszőr. A székelyudvarhelyi születésű, 11 éves kora óta Budapesten élő fiatalember szabadidejében konditerembe jár, sziklát mászik, biciklizik, évszaktól függően síel vagy vitorlázik. Korábban dzsúdózott, gyerekként focizott, görkorcsolyázott is. Próbálta a bungee jumpingot, a siklóernyőzést, a jetski-t, a vitorlázórepülést, az ejtőernyős ugrást. Legextrémebb élménye mégis talán az volt, amikor egy Porsche 911-es sportautóval egy kiszáradt tómederben száguldozott – Kaliforniában. Csaba másképp látja a világot, mint a többség…
– Nagy váltás volt 1991-ben Erdélyből az anyaországba átjönni?
– Kicsi és vékony voltam, majd’ elfújt a szél, de aztán a sport megedzett, miután bekerültem a csörgőlabda-válogatottba. Ez a látássérültek speciális sportja. Széthajtottak, de élveztem, mert szeretem a kihívásokat. És a csajoknál is jó pont a versenysport.
– A dzsúdóban nem akadályozott a látásod hiánya? Miért lett vége?
– A gyorsaság, a testtudat, a mozgáskoordináció bizonyos fokig pótolta a látást. Amikor felvettem a kontaktot az ellenféllel – hol látóval, hol látássérülttel –, a dzsúdótechnika, a leszorítások már jöttek érzésből. Azért kellett befejeznem, mert elszakadtak a térdszalagjaim. Sok sérülésem volt, mert mindig mindenbe százszázalékosan odatettem magam, az sem érdekelt, ha belesérülök. A sok tapasztalat után ma már megfontoltabb vagyok…
– Mi volt a legextrémebb kalandod?
– Sok mindenre, amire 15–20 éve még azt mondtuk, extrém, ma már csak bólintunk. Felgyorsult, ingergazdag lett a világ, a kisebb dolgokat nem értékeljük eléggé. A porschés kalandomhoz hasonlót mondjuk a látók közül sem sokan élhettek át! Az USA-ban élő bátyám esküvőjén voltunk kint, amikor valóra vált ez az álmom. Egy barátom beült mellém, segített kitapasztalni a pályát, ahol amúgy gyorsulási versenyeket rendeznek. Maradt hiányérzetem, az autóvezetésben nem volt teljes a szabadságérzés. Nem tudtam akkor kanyarodni, amikor akartam, mint például az óceánon jetskivel.
– Értékeled azért a kisebb dolgokat is, vagy mindig a határaidat feszegeted?
– A múltkor mondta egy ismerősöm: „Csabikám, egy kicsit le kéne nyugodnod, nagy kanállal eszed az életet.” Addig bennem sem tudatosult, hogy talán azért keresem ezeket az élményeket, mert hiányzik a vizualitás.
Amíg te elmész valahova, és csak azzal, hogy körülnézel, százmillió inger ér; nekem nincs olyan, hogy látvány.
Érnek illatok, ahogy elmegyek egy kávézó előtt, érzem, ha finom a levegő, és az is fontos, kivel vagyok. De keresem azt, ami új. Viszont értékelek egy mély beszélgetést a régi barátaimmal egy ital mellett a törzshelyünkön, vagy ha elolvashatok egy jó könyvet.
– Hogyan és miről szoktál olvasni?
– Telefonfüggő vagyok, mint sokan. Söpröm jobbra-balra az ujjammal a cikkeket, és ami érdekel, azt felolvastatom az iPhone-nal. Érdekelnek a párkapcsolati témák, minden, ami értelmes és érzéseket vált ki. Sok száz könyvem van elektronikusan. Az élet dolgairól, tipikus pasis témákról. Szeretem a világháborús történelmi visszaemlékezéseket is a veteránoktól, aztán például Wilbur Smith, Alistair Maclean köteteit.
– Filmeket is „nézel”?
– Ha van mondanivalójuk. Amelyikben halomra lövik egymást, az talán látványos, de engem nem köt le. Moziba is szoktam járni, s olyankor elmondhatom magamról, hogy ezt vagy azt a filmet „láttam”…
– Mit jelent neked a zene?
– Anélkül nem tudok létezni! Akár otthon vagyok, akár edzem vagy masszírozok. Tóth Vera mondta, hogy a zene sejtszinten regenerál, és ez szerintem maximálisan igaz. Kicsiként nagy kedvencem volt a tangóharmonika, mert volt a szomszédunknak. Kaptam egyet én is ajándékba, megtanultam rajta pár dalt, de nem volt hozzá olyan tehetségem, mint más vakoknak, akik abszolút hallással bírnak.
– Amikor utazol, miben éled meg, hogy új helyen jársz?
– Érzékelem az atmoszférát.
Nem kell feltétlenül látni ahhoz, hogy tapasztald a közeget – nem azt, hogy kék a fal, hanem azt, hogy jó helyen vagy, aminek átragad rád a hangulata. És ehhez még tapogatni sem kell.
Sok sorstársam szeret kiállításra járni, szobrokat tapogatni, de én az ilyesmit – mindenféle régi tárgyak fogdosását – unom.
– Mi a helyzet az illatokkal, ízekkel?
– Azok meghatározók, nagy ínyenc vagyok! Szeretem a különleges borokat is. Nektek, látóknak az ingerek 90 százalékát a szemetek adja, nekünk ezt mással kell pótolni. Ha megyek az úton, s hallom, hogy zörren egy szatyor valaki kezében, vagy roppan a cipője talpa, tudom, hogy utolértem, ki kell kerülnöm. Az emberek sokszor bambák. Néznek, de nem látnak.
– Van azért, aki figyelmes?
– Volt már, hogy megkérdezte egy aranyos lány, segíthet-e. Hát persze, pont neki mondanék nemet? Be is jelöltük egymást Facebookon. Hányszor teremt az élet olyan helyzetet, amiből nem tudod, mi alakulhat! Régen bántam, ha éreztem szimpátiát, de nem mertem lépni. Az élettapasztalat viszont azt mondja: legfeljebb lesz egy kellemetlen fél percem, de ha meg sem adom az esélyt?
– Van önbizalmad ismerkedni?
– Kamaszként sok mindenről azt hittem, azért nem sikerül, mert nem látok. Ma már tudom: nem lehet mindenki az én emberem.
Valaki számára misztikumot jelentek, esetleg könnyebben megnyílik előttem. Társkeresőn soha nem írtam ki, hogy látássérült vagyok, azért, hogy a személyemre legyenek kíváncsiak.
Volt, aki hangoztatta, milyen toleráns, majd amikor megtudta, eltűnt. Mástól kérdeztem, hogy zavarja-e, mire ő: miért, kellene? Rám volt kíváncsi, nem az állapotomra.
– Alapból jót feltételezel, vagy gyanakszol néha?
– Gyanakodva nem lehet élni. Nem gondolhatom, hogy ha lerakok valamit valahova, azt úgyis ellopják. Kell némi nyitottság. Ha nem engedsz közel magadhoz embereket, nem úgy érnek az ingerek sem. A készpénzcímleteket mindig más elhelyezésben teszem be a pénztárcámba – az ezrest például hosszában, a kétezrest félbehajtva –, s el kell hinnem, hogy annyit adnak vissza, amennyit mondanak. Ha kártyával fizetek, elteszem a bizonylatot, de a sok év alatt nem volt még rossz tapasztalatom.
– Kivéve egy támadást – arról olvastam.
– Követtek, ki akartak rabolni, de visszatámadtam és hasba szúrtak. Ha nem kezdem el ütni az embert, talán nem esik bántódásom. Legközelebb már óvatosabb voltam, amikor a Jászai Mari téren akarták elvenni a telefonom, igaz, akkor sem hagytam.
Közben elment mellettünk egy-egy jármű, de az emberek csak utólag kérdezték meg, rendben vagyok-e.
– Lelkizős típus vagy?
– Szeretem mélyen megélni a sportot és a magánéletet is, meghatódni könyvön, filmeken. Ha valaki a fejemhez vág valamit, aminek nincs alapja, megvisel. De én is tudok bolond lenni, mégiscsak székely vérem van. Viszont mindig bocsánatot kérek, mert az is zavar, ha én vagyok igazságtalan.
– Vak közösségekkel tartasz kapcsolatot?
– Van vak informatikus, programozó barátom, ám a sorstársaim közül sokan elég „szűklátókörűek”. Nekem például fontos a jó megjelenés, hogy rám senki se mondhassa, hogy azért vagyok koszos, mert nem látok. Ha igényesen öltözködöm, mindenki jobban értékel. Egy barátommal szoktunk együtt vásárolni, akivel ismerjük egymás stílusát. A fazont, az anyagot én választom, a színvilágban kérek véleményt. A szekrényemből sem találomra veszek ki valamit, hanem tudom, mi mihez illik, s tapintással 99 százalékra eltalálom, amelyiket szeretném.
– A hölgyeket mi teszi számodra vonzóvá?
– Az illatuk, az ápoltságuk. És az emberek nem is tudják, a hangjuk milyen sokat elárulhat. Mondtam már haveromnak a villamoson, hogy „nézd, milyen jó az a baloldali csaj”. Azt mondja: „te nem vagy semmi”. Mert sokszor elég hallani, miről hogyan beszélgetnek, és a mosolygós, pozitív bűbáj egy női hangban euforikus érzést tud belőlem kiváltani.
– Mi az, amit a legjobban sajnálsz, hogy nem lehet részed benne?
– Egy ismerősöm nemrég egy hajókörútról jött haza, és azt mondta: olyan gyönyörű volt a tenger színe, amilyet még sosem látott…
Azt azért sajnálom, hogy nem tudok egy gyönyörű naplementét megélni! De nem ragadok le ennél. Ha holnaptól látnék, ki tudja, mit kezdenék vele, mert látni is meg kell tanulni.
Talán így többet használom az elmém, és sok olyasmit is megélek, amiről más csak álmodozik. Lehet, látóként a mai napig nem mozdultam volna ki otthonról.
– Miben változtál az évek során?
– Régen tartottam attól, hogy ha új helyre megyek, nem találom meg, amit kell, és ciki lesz, ha nekimegyek valaminek vagy felborítok egy széket. De már nincs bennem gátlás, megtanultam improvizálni, figyelni a környezetemre. Mert ha felemelem a fejem, az emberek is fel fogják emelni a fejüket körülöttem, és nyitottabbá válnak. S tán furán hangzik, de a térlátásom is fejlődött. Olyan is volt, hogy egy 75 éves, korábbi élsportoló nénit masszíroztam, aki panaszkodott, hogy elege van mindenből. Megkérdeztem: nincsenek gyerekei, unokái? Egyből lelkes lett. Mondom, csak gondoljon bele, mekkora bánatot okozna nekik, ha feladná! Megfogta a kezem, elhallgatott fél percre, majd megszólalt: „Csaba, ha csak ezért jöttem ma ide, már megérte.” Akkor még nem tudatosan, de sikerült olyat mondanom, amivel segítettem neki. Ma pedig már tudatosan figyelek arra, hogy ha van rá mód, másokat inspiráljak. Így magamat is mindig új oldalról ismerem meg.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>