„Nekünk ez az életünk!” – Jubileumi interjú a Söndörgő zenekar frontemberével, Eredics Áronnal

– Hihetetlen, hogy milyen fiatalok vagytok, mégis már 25 éves jubileumot ünnepeltek a zenekarral! Szinte még beszélni sem tudtatok, de már zenéltetek?
– Ez a szám minket is megüt, tényleg nagyon fiatalok voltunk, én konkrétan 11 éves, amikor megalakult a zenekar. Minden egy iskolai zenéléssel kezdődött: az unokatestvérem, Dávid kitalálta barátjával, Buzás Attilával (a zenekar későbbi bőgőse – a szerk.), hogy ha már lehet választani, tánc helyett ők inkább zenélnének az osztálybulin. Kézenfekvő ötlet volt ez, mivel minket egész gyerekkorunkban a zene vett körül, édesapám, Eredics Kálmán a Vujicsics együttesben zenél, a nagybátyám, Eredics Gábor a zenekar vezetője. Mivel mi, tesók és unokatesók gyakorlatilag a Vujicsics koncertjein nőttünk fel, Dávid rögtön ehhez a zenéhez nyúlt, amikor hirtelen elő kellett rukkolni egy produkcióval. A jól ismert dallamokat gyorsan megtanította az osztálytársaknak, és össze is állt a banda. Én szintén nagyon fiatalon kezdtem tamburázni tanulni, így Dávid engem is megkért, hogy szálljak be. Emlékszem, az első próbán én, a hozzájuk képest kicsi, nagyon izgultam, de olyan jól sikerült helytállnom, hogy azóta, az alapítástól tagja vagyok a Söndörgőnek.

– Nem sokkal később a két öcséd, Salamon és Benjámin is beszállt a zenekarba.
– Igen, ahogy akkora lett a kezük, hogy a tamburán le tudták fogni a hangokat, bekerültek a Söndörgőbe. Korán kiderült, hogy szeretnénk, ha a zenélés része lenne az életünknek, ezért rögtön komolyan csináltuk. Jelenleg is négy Eredics tagja a zenekarnak. Gimi helyett mindannyian zeneművészetibe mentünk, aztán valamennyien elvégeztük a Zeneakadémiát is.

– Honnan ered a Söndörgő név?
– A történet oda nyúlik vissza, amikor Dávid nem akart táncolni. Az első megbeszélésen valaki bedobta ezt a vicces nevet, és csodák csodájára, rajtunk maradt.

Az első nemzetközi kiadású lemezünknél meg akartuk változtatni a nevünket, de az angol kiadónk kategorikusan közölte, hogy kizárt, mert ez a név jó. Ott végleg eldőlt, többet nem foglalkozunk vele, hogy nemzetközileg ki lehet-e mondani vagy sem.

– Sok zenésznek folyamatosan tanítania kell a koncertezés mellett, csak így tud megélni. Ti már kizárólag a zenekari bevételekből tartjátok fenn magatokat?
– Nagyon hamar elkezdtük tudatosan építeni a zenekart, magunkat képezve megpróbáltuk a leghatékonyabb embereket magunk köré gyűjteni, hogy ha már ennyi áldozattal jár ez az életforma, biztosítani tudja egyre bővülő családjaink számára a megélhetést. 2010-ben a külföldi karrierünk berobbanása óta tudunk megélni a Söndörgőből. Mellette a Zeneakadémia népzene tanszékén tanítunk mind a négyen, Eredicsek.

– Mivel sikerült kitörnötök a határokon túlra? 
– 2007-ben jelent meg egy közös lemezünk Ferus Mustafov makedón szaxofonossal, és ez az album nagyon jó nemzetközi visszhangot kapott.

Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a londoni Queen Elizabeth Hallban koncertezünk, ezután pedig egymást érték a meghívások, csupa olyan helyszínre utaztunk, ahonnan aztán a szervezők, ügynökök továbbadták egymásnak a zenekart.

– Tőlünk nyugatabbra lelkesebben tódulnak az emberek világzenei koncertekre?
– A világzene egy gyűjtőfogalom, gyakorlatilag minden beleférhet, ami nem kifejezetten popzene, hanem többféle néphagyományból és zenei stílusból tevődik össze. Országonként eltérő, hogy reagál az ilyen zenére a közönség: Franciaországban nagyon kíváncsiak rá, népszerű a műfaj és nagy rajongótábora van, és ugyanez igaz Németországra is, de érdekes módon Hollandiában az utóbbi időben csökkent a népszerűsége. Új jelenség, hogy egyre többször hívnak minket jazzfesztiválokra, ahol a jó minőségű, jó előadású világzenei koncerteket ugyanúgy meghallgatják és szeretik az emberek. De összességében azt látom, hogy a világzenének nevezett műfajnak mostanában nem megy annyira jól, nem érdekli igazán a fiatal közönséget, és az a része, ami egy-két évtizede divat volt, kezd lecsengeni.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Részben ennek következménye, hogy a ti zenétek is folyamatosan változik, egyre bátrabban távolodtok el a világzenei alapoktól?
– Mi délszláv népzenét játszó magyar zenekarként kerültünk bele ebbe a zenei kategóriába, aztán ahogy a feldolgozások jobban átalakultak, a zenekar fejlődésével kialakult a saját hangunk.

Negyed évszázados működésünk után elmondhatom, hogy a Söndőrgőnek kialakult a saját stílusa, amely ugyan köthető a világzenéhez, de mi magunkat nem oda soroljuk.

A tavaly megjelent albumunkkal már egészen addig merészkedtünk, hogy saját szerzemények is szerepelnek rajta, és ezzel inkább a klasszikus zene és a jazz irányába indult el a zenekar.

– Édesapátok is délszláv népzenét játszik, ti is onnan indultatok. Vannak szerb felmenőitek, vagy honnan ered ez a vonzalom?
– A családi kötődés nem olyan szoros, hogy okot adjon az elmélyült foglalkozásra a szerb zenével. Inkább a lakóhely volt meghatározó ebből a szempontból: apukámék Pomázon nőttek fel, ahova évszázadokkal ezelőtt sok szerb költözött, akik a törökök elől menekültek. Ezek a szerb közösségek példaértékűen ápolták a délszláv zenei hagyományokat. Vujicsics Tihamér Pomáz szülötte, és rendszeresen visszajárt a nagyobb szerb ünnepeken, apáméknak volt lehetősége többször találkozni vele és hallani őt játszani. A Vujicsics együttes nemsokára 47 éves lesz, ennek a zenei hagyománynak az ápolására és tanítására tették fel az életüket, és ez hatott ránk is, a zenei gondolkodásunkat ez határozta meg legerősebben.

– Nekem ennyi nem elég. Biztos nem csak a jó szülői minta miatt játszotok évtizedeken át szerb zenét. Mi fogott meg a hangulatában, ha úgy tetszik, miben más, miben több, mint a magyar népzene?
– Nincsen jobb és rosszabb. Minden népzenében ott van, hogy milyen nép sajátja, benne vannak az emberek és az érzéseik. Ha elmegyünk a Balkánra, érezhető, hogy az ottaniak máshogyan élnek, mint a magyar emberek, más a temperamentumuk, és ez átjön a zenéjükben is, lehet benne érezni a térség sajátosságait. A népzenét nem kotta alapján, hanem hallás után tanulták meg a régiek, ezért a népi dallamokban erősen jelen van a személyes hang. Miközben továbbadódik másnak, az előadóból is belekerül valami.

– Gazdag zenei hangzásotok a különleges hangszerparkotoknak is köszönhető. Hány hangszert visztek magatokkal egy-egy fellépésre?
– Általában fejenként három hangszert szólaltatunk meg minden koncerten. Egyszer Benjámin öcsém összeszámolta, hogy az alapfelállásunkban 17 hangszer utazik velünk, de volt egy olyan időszak, amikor ez a szám 22-re emelkedett – de ez hosszútávon nem volt fenntartható. Mindenki játszik valamilyen tamburán, és amikor mélyebbre megyünk a Balkánon, akkor jönnek a makedón, bolgár, törökös hangzások és ezekhez a klarinét, szaxofon, kaval, dobok, derbuka, tapan, saz és a harmonika.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Egy családi vállalkozás sosem egyszerű műfaj. Ti hogy jutottak dűlőre, ha néha felütötte a fejét a „testvérharc”?
– Nem mindig könnyű helyzet, már csak azért sem, mert időközben mindenkinek családja lett, sok minden változott az elmúlt két és fél évtizedben az életünkben, de a zenekar az állandóságot képviseli benne. Rengeteg előnye mellett ennek hátránya is van. Fél évvel ezelőtt a zenekar életében egy váratlan esemény történt: kiszállt Buzás Attila, az egyik alapító tag.

A zenélés árnyoldala, hogy vannak időszakok, amikor a családtagjaink nem sokat látnak minket, ezenkívül a folyamatos készenlét, a sok utazás és éjszakázás sokat kivesz az emberből, és rengeteg lemondással jár ez az életforma a család részéről is.

Attila úgy döntött, hogy másik utat szeretne járni, és mi kénytelenek voltunk ezt tudomásul venni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz a helyére bárkit is találni, de szerencsére decemberben megismertük Dénes Ábelt, az új bőgősünket, aki a 25 éves online szülinapi koncertünkön nagy sikerrel debütált. Ábel beépülésére nincs is jobb módszer, mint közösen dolgozni vele egy új albumon, ezt már augusztusban fel szeretnénk venni, és jövő év elején megjelentetni.

Kép

Kép: The Orbital Strangers Project

– Gondolom, egy ilyen jubileumnál számvetés is történt. Mik az új terveitek?
– Szeretnénk továbbra is saját magunk és mindenki örömére zenélni, mert akkor jó egy zenekar, ha mindannyiunknak öröm, amit csinálunk.

Nekünk ez az életünk, a zene a legfontosabb célunk.

Május 11-én indítottunk volna el egy tíz alkalomból álló lakáskoncert sorozatot, és amint lehet, meg is fogjuk tartani. Ezekre az alkalmakra meg szeretnénk hívni olyan vendégzenész-kollégákat, akikkel eddig még nem volt lehetőségünk együtt zenélni, így különleges produkciókra lehet majd számítani. Buzás Attila kilépése miatt nem éreztük szerencsésnek, hogy tartsunk egy születésnapi nagy koncertet például a Müpában, és amikor gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne ezt családiasan megünnepelni, még nem is sejtettük, hogy átmenetileg talán a legműködőképesebb koncertformátumra esett a választásunk. A koncertek előtt és után lehet majd beszélgetni velünk, és azt hiszem, nagyon fogjuk élvezni, hogy végre nem lesz távolság köztünk és a közönség között. Legalábbis nem több, mint másfél méter.