Neked elmesélem – Vajon tudja, mennyire szeretem?
Egy férfi, aki hamar felnőtt, mert rákényszerült. Aki tizennyolc éves koráig három különböző országban élt, aki egykor majdnem elvesztette a szeretett nőt, a feleségét. Most párterapeutaként, több sikerkönyvvel a háta mögött, szeretni tanít minket. Mihalec Gábor története.
Megszoktam, hogy csak akkor maradok életben, ha teljesítek, ha a maximumot nyújtom. De a teljesítményhez koncentrált figyelem, szorgalom és idő kell. És időből kevés van. Mondd, te mit kezdesz vele? Azokkal töltöd, akiket szeretsz?
Vajdasági magyar szülők gyermekeként születtem Németországban. Az első, meghatározó tíz évemet éltem ott, majd nyolc-kilenc évig az akkori Jugoszláviában, és 1992-től élek Magyarországon. Tizennyolc éves koromig három különböző országban kellett beilleszkednem, otthonra lelnem. Emiatt nekem az otthon nem kötődik helyhez, csakis az emberhez, ahhoz, akihez tartozom.
Köln külvárosában éltünk, egy kétszintes családi ház emeleti szintjének bérlakásában. Egy csendes, nyugodt utcában, ahol napjában csak néhány kocsi gördült el, és ahol lelkesen rohantam az ablakhoz, ha hallottam, hogy érkezik a kukás autó. Tetszett, ahogy a teherautó hátuljáról le-fel ugrálnak a férfiak, és onnan nézik és járják végig az utcákat. Arra gondoltam, milyen mozgalmas életük lehet, és milyen sokfelé járhatnak. Ez volt az első ábrándképem. A szüleim csak legyintettek: „Jól van, fiam, majd elmúlik!” (mosolyog)
Tizenkét éves lehettem, amikor egy karizmatikus biológiatanár, István bácsi megszerettette velem az élővilágot: szakköröket szervezett nekünk, növényeket gyűjtöttünk, bogarakkal foglalkoztunk. Ekkor eldöntöttem: biológus leszek! Már korábban, Németországban belénk nevelték a teremtett világ ápolását, gondozását. Olyannyira, hogy kisgyerekként ha láttam, hogy valaki eldobta a szemetet, felszedtem és utána vittem: „Elnézést, el tetszett hagyni valamit!”
Az első töréspont az életemben tízéves koromban történt, amikor hazaköltöztünk a Vajdaságba. Emlékszem rá, nem volt egyetértés a szüleim között a döntéssel kapcsolatban: anyu nem akart hazaköltözni, apa igen. 1983 Jugoszláviájában még mindig a második világháború szellemei kísértettek, az emberek elméjében össznépi traumaként éltek a történtek, az iskolák pedig rendszeresen testületileg vitték el a gyerekeket a moziba egy második világháborús filmet megnézni, amelyben egyetlen partizán ötszáz náci katonát agyonver, és ő a nemzet hőse. Ebbe a közegbe érkeztem meg tizenegy éves kisfiúként Németországból.
Bántottak. Szóval, tettel. Volt, hogy kékre-zöldre vertek. A túlélésnek azt a formáját kerestem, ami nemcsak beemel a közegbe, hanem fölé emel. Egy módot láttam erre: a teljesítményt.
A szorgalom, a magány és az akarat vitt előre. Megpróbáltam belekapaszkodni valamibe, ami tartást ad, amit nem vehetnek el tőlem, mint a fa a gyökereibe, úgy kapaszkodtam a tudásba és az átmenetiségbe. Edith Eva Eger írta le: „A földi poklot éltem át – de átmenetinek láttam. És ha átmeneti, akkor túl lehet élnem.”
Sokszor mentem haza összeverve, bedagadt szemmel, vérző fejjel. De volt, hogy a rúgások és ütések már nem is fájtak. Megismertem a rendszerszintű tehetetlenséget, mert hiába állt mellettem a tanári gárda, az iskolaigazgató, a bántalmazás mégis mindennap megtörtént. Tizenegy évesen szembesültem azzal, hogy csak magamra számíthatok, illetve két emberre, a szüleimre. Apám beszélt a bántalmazóimmal. Ő volt az én hősöm! Ő olyan férfiképként áll előttem, aki egy végigdolgozott nap után, éjszaka fél tizenkettőkor még bicikligumit ragaszt a garázsban, hogy másnap tudjak iskolába menni. Aki akármilyen későn is jött haza, odabújt hozzám az ágyba és átölelt; aki ifjúsági bajnok volt szertornából a Vajdaságban, és aki után érett korában is megfordultak a nők az utcán. Aki úgy játszott velem, hogy kézen állva is képes volt felmenni a lépcsőn, aki mindenkihez tudott jó és kedves lenni, aki az ellenséget is baráttá tudta szelídíteni. Azt hiszem, hozzá hasonlítok.
Tizenhét évesen ért utol a délszláv háború és a szerelem. Emlékszem arra a fiatal lányra, aki ma már huszonhat éve a feleségem, és amikor először megláttam, fehér madármintás kék pulóvert viselt, szűk farmerrel. Akinek a haja hullámokban omlott le a vállára, és a tincsei közül kivillant két karikafülbevaló. Azelőtt soha senki nem vonzott úgy, mint ő. De az élet ad és elvesz. Ekkor ugyanis a nálam egy évvel idősebb barátomat már bevitték sorkatonának, és meg is ölték. Láttam, ahogy az életerős édesapja egyik napról a másikra megöregedett, hófehér hajú, ráncos, idős emberré változott.
Ekkor biciklivel menekültem el Magyarországra. Nyolcvan kilométert tekertem egyhuzamban.
Felnőttem, és ismét új életet kezdtem, amelyben már én vigyáztam édesapámra, akit nagyon megviselt az újbóli újrakezdés a semmiből. Tizennyolc évesen már én biztattam őt: „Ne aggódj, apu, meg fogjuk oldani!” Ekkor nekem már erős istenhitem volt, de „nemcsak” Istenben, hanem azóta az emberi jóságban is hiszek. Egy Németországban élő barátunk, akinek a szülei a Vajdaságban éltek, és őket ment meglátogatni, útközben megállt nálunk, és amikor látta, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élünk, belenyúlt a kabátzsebébe, és a kezünkbe adott húszezer márkát: „Béla, ha majd lesz pénzed, visszaadod, ha nem lesz, a barátságunk azt is kibírja!” Így tudtunk elindulni az új életben, és ekkor kaptam meg az első állásomat egy óraboltban eladóként és tolmácsként.
Mivel én nem mehettem Dórihoz, mert katonaszökevényként azonnal elfogtak volna, így ő jött hozzánk két-három hetente. Egy alkalommal teljesen bizonyossá vált bennem, akarom őt. Amikor ugyanis elígérkezett egy összejövetelre, de közben én is elhívtam egy másikba, ő azt felelte: „Szívesebben lennék veled, de nem fogom megtenni, hogy amit korábban megígértem, azt egy új körülmény miatt nem tartom be! Az adott szó kötelez!” Ekkor fogalmazódott meg bennem: igen, ő kell nekem. Az esküvőnk napján még nem voltam huszonegy éves, de azt gondolom, hogy addigra már egy sor olyan érési folyamaton mentem át, amitől férfivá értem.
Amikor a „Megcsalás nélkül” című könyvemet írtam, eszembe jutott egy pillanat az életemből. Kétéves házasok lehettünk, amikor nagytakarítást csináltam a pénztárcámban, és megtaláltam egy régi óvszert. Visszategyem vagy ne tegyem vissza a pénztárcámba? Mi legyen? Akkor gondoltam végig, mit is jelent házasnak lenni. Ha visszateszem, azt mondom, hogy végül is nem én kontrollálom a dolgokat, sosem tudhatom, mikor kerülök olyan helyzetbe… Ha kirakom, azt fogalmazom meg, hogy én döntök arról, kit milyen közel engedek magamhoz. Tudatos óvintézkedéseket teszek, hogy csak a feleségemmel éljem meg az intimitásomat. Hogy miért? Azért, mert eldöntöttem, hogy kizárólag Dórival akarom megélni az intimitás mélységeit, és ebből mindenki mást kizárok.
Négyéves házasok lehettünk, egy évvel a fiunk születése után, amikor mélypontra jutottunk, aminek súlyos egészségügyi következményei is lettek. Én akkor már lelkész voltam, és élt bennem egy nagyon erős hivatástudat, hogy nekem égnem kell a szolgálat oltárán, mind a huszonnégy órában.
Bennem élt egy „meghamisított munkaszerződés”: azt gondoltam, ha én minden képességemet és a teljes figyelmemet odaadom Istennek, akkor ő legyen szíves minden másról gondoskodni az életemben. Csakhogy Isten ezt sosem írta alá.
Megszoktam, csak akkor maradok életben, ha teljesítek. Nem vettem kellően részt a feleségem és a gyerekem életében. Dóri három hónap alatt 60 kg-ról 38 kg-ra fogyott le. A gyógyulási folyamatunk útján neki meg kellett tanulnia kimondani, nekem pedig meghallgatni és megérteni, hogy a teljesítés nemcsak a munkában fontos, sőt…
Ekkor egy neves németországi bibliai régész Magyarországon tartott előadásokat, amelyeket én fordítottam. Megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e részt venni egy ösztöndíjas teológiai mesterképzésen. Így kerültünk ki a családommal ismét Németországba, és így kerültem közel a pszichológiához, a családterápiához, és egyre közelebb Dórihoz. Ebben az új környezetben hirtelen megint sokat voltunk együtt, figyeltünk rá, hogy együtt ebédeljünk, hogy az órák közötti nagyszünetben kimenjünk sétálni az erdőbe. Ahhoz, hogy egy házasság működjön, időt kell egymással töltenünk. Nemcsak operatív megbeszéléseket öt perccel elalvás előtt, hanem tartalmas, meghitt, külső nyomástól mentes időt.
Nem elkapkodott, elrohanás előtti megszokott puszit vagy ölelést váltani, hanem úgy ölelni, ami legalább húsz, és úgy csókolni, ami legalább hat másodpercig eltart – ennyi időre van szükség ahhoz, hogy az agy elkezdje termelni a kötődést erősítő hormonokat: az oxitocint és a vazopresszint.
Amit sokan lángnak, szerelemnek értelmeznek, az a limerencia, angolul a crush on somebody kifejezés, ami azt jelenti, hogy majd megőrülsz a másikért – ez egy módosult tudatállapot, és a kutatások szerint maximum három évig tart, de ez nem azt jelenti, hogy utána a nagy semmi vár ránk, hogy nem vágyunk a társunkra. Csak már nem a dopaminé a főszerep, hanem a szerotonin hatása is érvényesül az agyunkban. Azt szoktam mondani: „szívügyekben tilos a szívre hallgatni!” Az érzelmeink összetettek és pillanatnyiak. Ha mindig átengedjük az irányítást az érzelmeinknek – és itt szembemegyek a korszellemmel, mert az pont arról szól, hogy éld ki, a tied, csináld –, akkor könnyen hozhatunk olyan döntéseket, és megengedhetünk magunknak olyan tetteket, amelyeket később nagyon megbánunk.
Aki a legnagyobb hatással volt rám, akinek köszönhetem, hogy párterapeuta lettem, az Andreas Bochmann professzor. Ő tanította Németországban a „bevezetés a pár- és családterápiába” kurzust, és bemutatta, hogy a kapcsolati dinamikák objektíven nyomon követhetők, számokba és grafikonokba foglalhatók. Ez olyan meggyőző erővel bírt számomra, hogy meg akartam tanulni ennek a szakmának minden mélységét. Ő mutatott be David Olsonnak is, aki a világ egyik legismertebb párkapcsolati kutatója, a Kapcsolatleltár megalkotója, akivel a kutatásaim során is együtt dolgozhattam. Később olyan kiválóságoktól tanulhattam személyesen, mint John Gottman, Gary Chapman vagy Scott Whooley.
A több év kutatómunkáit összegyűjtő, 2004-ben megjelent „Gyűrű-kúra” című könyvemben, amely minden idők egyik legnagyobb példányszámban kiadott magyar nyelvű párkapcsolati könyve lett, hatalmat szeretnék adni a pároknak a kapcsolatuk sorsa felett.
A könyvben és a terápiáimon egyaránt csak és kizárólag olyan kutatásokat és gyakorlatokat ajánlok, amiket kipróbáltam, megtapasztaltam, és amikben magam is hiszek.
…Mielőtt kilépne az ajtón, a férfi még egyszer visszanéz alvó feleségére, odalép hozzá, és gyengéden végigsimítja az arcát. Majd becsukja maga mögött az ajtót, és elindul a munkahelyére – mint már eddig annyiszor. Jellegzetes angol házakkal szegélyezett utca járdáján halad táskával a kezében. Az úttest szélén parkoló autók között próbál átmenni a túloldalra, amikor váratlanul befordul egy autó a sarkon, és látszik, hogy már nem lesz ideje megállni. Elsodorja a férfit, aki a földre zuhan. A kamera kimerevíti a képet, az idő megáll, miközben Ronan Keating dalának refrénje szól: „Ha a holnap sosem jön el, vajon tudná-e, mennyire szerettem? Megtettem-e mindent minden napon, hogy tudja: ő az én egyetlenem? És ha az időm a földön lejár, és neki nélkülem kell szembenéznie a világgal, elég lesz-e számára az a szeretet, amit adtam neki?”
A történetet dr. Mihalec Gábor párterapeuta emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.
A szövegben előfordulnak részletek Mihalec Gábor „Gyűrű-kúra” és „Pár-percek” című könyveiből.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>