Neked elmesélem – Ugye holnap is jössz mesélni?

Margit nagymama mesélt nekem sokat. Leültetett a fűbe egy pokrócra, csombolyított rongyocskákból egy bubát nekem, én pedig játszottam. Ő közben kötött és mesélt az életéről, a világról. Most is hallom a hangját: „Szendike, lelkem, gyermekem...!”

Gazdag gyermekkorom volt. Minden vakációt egy ősi székely faluban, Dálnokon töltöttem. Mesebeli egy falusi élet volt ez, íze volt mindennek, ételnek - életnek, sónak - szónak, életet tanultam ott.

Nagytatával s nagymamával együtt jártam dolgozni, segíteni az erdőre, mezőre. Szekérrel hoztuk a szénát haza, és otthon a ház körüli munkába is bésegítettem. A munka után pedig a falubeli pajtásokkal játszottam a tornácon, az udvaron, az utcán. De egyedül is szerettem játszani. Tudtam egyedül lenni.

Ebben a székely Tündérországban nőttem fel, s éltem meg a természet szabadságát. Körülöttem lélegzett az élet, amiben én egységben léteztem a természettel, hisz ugyanabból a forrásból ittam, amiből az őzikék. (mosolyog)

Harmadik kislányként születtem a családba. A legkisebb lány szerepét kaptam, mint a mesékben. Szerettem rácsodálkozni a világra, cserfes, de érzelmes, barátkozós, ragaszkodó, makacs és bátor – egy göndör fürtös barna kislány voltam, aki szerette a meséket. Ahogy cseperedtem, egyre több minden érdekelt. A sepregető nénitől a színésznőig minden szerettem volna lenni. Két-három éves lehettem, amikor megkaptam az első babámat, innentől kezdve 14 éves koromig csak babákkal játszottam. (mosolyog). De ha meg kell fogalmaznom, hogy mi volt a legerősebb belső vágyam, hogy mi vagy ki akartam lenni: édesanya.

Édesanyám sok meséskönyvet vett nekünk, s amikor még a betűket nem ismertem, a rajzokat nézegettem, lapozgattam, és rajtuk keresztül képzeltem el a történetet. Amint megtanultam olvasni, bújtam és faltam a mesekönyveket. A népmesék tetszettek a legjobban, közülük pedig „A kiskakas gyémánt félkrajcárja” a leginkább. A képeket a lelkemmel értettem meg. Ez az a mese, ami máig útravaló nekem. Mert hol találja meg a kiskakas a félkrajcárt? Na, hol? A szemétdombon! A krajcár lehet a lelkünk, s minden, ami benne van – amit akkor is megtalálunk, mert meg kell, hogy találjuk, amikor a legnehezebb. Így, a kitartásunkkal nyerjük el a szerencsénket, kincses kamrára lelünk, lényegében az életünkre.

Kép

Csernik Pál Szende 

A szüleimmel városban éltem, Sepsiszentgyörgyön. Édesanyám sok szép, intő szava most is kísér: Rend a lelke mindennek! Aki korán kel, aranyat lel! Apukámnak pedig a természet iránti szeretete ültetődött belém, ő rengeteget vitt minket kirándulni. „Ha nem hallgattok reám, csúf világ lesz” – ez volt a jellegzetes szava járása. Sepsiszentgyörgy a szülővárosom, ami olyan volt nekem, mint egy főváros, mint a világ közepe, ami tele van kulturális értékekkel, ahova mindig szeretek hazajárni. Személyiségem mondhatni két részes, falusi és városi, egyszerre nyitott és ragaszkodó.

Emlékszem, amikor érettségiztünk, már sokan tudták, hogy milyen pályát válasszanak. Én viszont nem, mert a sok minden közül – irodalom, képzőművészet, színház, hittanoktatás, szociális munka, idősek ápolása, árvák támogatása – nem tudtam, melyikben teljesedhetnék ki a leginkább. Mindegyik ugyanúgy érdekelt, mindegyikből volt belőlem egy darabka.

Csodáltam a siketek jelbeszédét, a vakok világát, és érdekelt a fogyatékkal élő emberek élete is.  Milyen szakma az, amiben mindez benne van? Nem tudtam a választ, és nem is akartam siettetni az útkeresést.

Nem hibáztattam magam, de furcsálltam, hogy a világ körülöttem mennyire siet és kapkod: „Menj egyetemre!” „Tanulj tovább!” „Muszáj döntened a jövődről!” Tizenévesen úgy éreztem minden tele van feszültséggel körülöttem. A belső bátorságom mégis megvolt ahhoz, hogy ne kövessem az elvárt utat. A lelkem az súgta: nem kell elsietnem! Nem maradtam tétlenül, munkát kerestem és találtam. Elkezdtem angolt tanítani Szépmezőn, egy kicsi iskolában, majd pár hónapig titkárnőként próbáltam ki magam egy irodában. Később egy nagyobb cégnél dolgoztam mint piackutató és reklámozó, ami azt jelentette, hogy Rex róka jelmezébe bújtam, és úgy kínáltam a mosópor- és mosogatószer-akciót. Ez nagyon működött, egyre több bolt kérte a Rex róka mesélőkéjét. Fiatal felnőttként ekkor éreztem magam először újra közel a mesékhez.

Ebben az időszakban sokat küzdöttem magammal, azzal, hogy milyen vagyok. Miért nincs zöld szemem, miért nem vagyok ilyen vagy olyan? Másokhoz mértem magamat, s azt hittem ezek a külsőségek számítanak. Kamaszkoromban sok téves kódolást kaptam filmekből, magazinok címlapjairól, de az önszeretetem hiányában és a hibás önképem kialakulásában egy régi, múltba visszavezethető családi szál volt a legmeghatározóbb. Édesapám ugyanis fiút szeretett volna, de egy kislány érkezett… – én.

Ma már nem szégyellem, előfordult, hogy a szakadék szélén álltam, megéltem a mélypontját az életnek.

Éreztem, hogy cipelek valamit, ami nehéz, ami lehúz, ami nem enged előre, ami visszatart. Sokáig hordoztam magamban a bűntudatot. Hosszú idő múlva mertem csak külső segítséget kérni, mert sokáig magamnak sem vallottam be, hogy nem elég a saját erőm ahhoz, hogy feloldjam, feloldozzam a saját lelkemet. Ezek a téves kódolások csak évekig tartó nehéz belső munkák után oldódtak bennem és fogalmazódtak újra. Ebben a családállítás segített.

Kép

Csernik Pál Szende – Kép: Tóta Krisztián

Ma sem tudom pontosan, milyen az igazi nő, de ma már tudom élvezni, megélni a nőiséget. Ehhez egy kacskaringós út vezetett, olyan fogalmakkal, mint az elfogadás és a megbocsájtás. Meg kellett bocsátanom magamnak. Az eltévedt rögös utakért, azért, hogy megengedtem magamnak a mélypontot, hogy nem szerettem magam eléggé, minden olyan dologért, amik nem ellenem, hanem értem történtek.

A testem a lelkem háza, amibe pont elférek, amiben pont jó nekem. Ez a vékonyság, ez a nagy homlok, ez a mély barnaság és göndör kuszaság mind én vagyok. Ma már nem veszekszik a szívem az eszemmel, megtanítottam őket békében élni, hidat építeni közéjük. (mosolyog)

Huszonkét éves voltam, amikor férjhez mentem, majd megszületett a lányunk, Csinszka. Amint megtudtam, hogy kisbabát várok, először éreztem azt a fajta harmóniát, amit annak az érzése teremtett meg bennem, hogy jó helyen vagyok, végre megérkeztem! Nagyon erősen éltek bennem az anyai ösztönök. Kikerekedett a világ, a lelkem és a testem is. A szülést is szakrálisan éltem meg, olyan volt mintha mindig is erre készültem volna. Két év múlva egészítette ki a családot a fiunk, Marci. Engem az anyaság nem sokban változtatott meg, számomra ez inkább egyfajta beteljesülés volt, ami a mai napig tanít türelemre, következetességre, és adja és kéri a felelősséget.

Négyéves volt Csinszka, amikor átköltöztünk Magyarországra, Szendehelyre. Meglepő, de teljesen véletlenül kerültünk pont ebbe az édes kis faluba – itt találtuk a legolcsóbb albérletet. Mindössze két hónapja éltünk Szendehelyen, amikor édesapám meglátogatott. A jelenléte felébresztette bennem a honvágyat.

Elevenen éreztem magamban a székely tájszólás hiányát, és ez a hiány nem hagyott nyugodni. Több mint két hétig bújtam az ágyat. Kisírtam magamból a honvágyam.

A gyerekek óvodába jártak, amikor a magyar népmese napján, önként, ajándékba vittem felolvasni egy kedves székely mesét a kicsiknek, akiknek nagyon tetszett az előadásmódom. Meglepő volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is örömmel hallgattak. A székely népmesék tele vannak humorral, furfanggal, bátorsággal, kitartással és mélységgel. A természetközeliség pedig alapmotívumként jelenik meg a történeteikben. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a székely mesék gyógyírként hatnak a honvágyamra.

Kép

Csernik Pál Szende – Kép: Tóta Krisztián

Majd egy „tulipános ládikára” leltem egy kedves keramikus pár műhelyében, ahol hét esztendőn át agyagoztam. Ezzel párhuzamosan időseket ápoltam, akiknek gyakran olvastam fel verseket, meséket. S egyszercsak jött a vihar, ami becsukta a házasságom könyvét. Ekkor egy „tisztásra” érkeztem. Tiszta lapot kaptam, az újrakezdés lapját.

Amikor nem volt „semmim”, akkor lett „mindenem”. Ez az érzés meghatározó a számomra.

Az óvoda egyik kis szobájába fogadtak be a két gyerekemmel együtt. Ekkor tárult ki a világ előttem. A harmincadik életévemet töltöttem be, de valójában csak ekkor kezdődött el az életem. Felébredtem. Rájöttem, hogy semmit sem birtoklunk, semmi sem a miénk, valójában semmink sincs – mert bármit el lehet venni tőlünk, csak azt nem, amit magunkban hordozunk. Innentől kezdve úgy tekintettem a tulipános ládikóra, mint a lelkemre, amiben benne van minden, ami számít, ami az enyém.

Az egész élet bennem van. Bennem van a rengeteg, a hegyek, a folyók s tengerek. Isten is bennem van, mint benned. Csak mindannyian más és más ládikót hordozunk. A kérdés az, hogy a tiéd mivel van megtöltve?

15 évvel ezelőtt, egy augusztusi napon gyerekekre mentem vigyázni Berkenye faluba. A vonaton ültem, ami egy gyönyörű erdőn ment keresztül. A szép magyar nyelv szavain gondolkoztam, hogy milyen sokszínű és gazdag, hogy mennyi szóval lehet kifejezni egy érzést, egy cselekvést.

Ez volt az a pont, amikor először fogalmazódott meg bennem a felismerés: tudom, mi az én utam, a mesélés!

Elkezdtem életre kelteni a felismerést. Majd azzal szembesültem, hogy miközben olvasok, foglaltak a kezeim, ezért a lábaimra húztam fel bábokat. Amikor először adtam elő az ötletem, a közönség megtapsolt, és azt mondták, hogy szórakoztató, vicces, sőt, profi az előadás. Nagyon szerényen fogadtam a dicséreteket, mondtam is, hogy „jajj, dehogy, hiszen először csinálom!” De a dicséretekkel berobbantottak. (mosolyog) Elkezdtem mesemondó lábbábosnak nevezni magamat, egy idő után így is mutatkoztam be. Emlékszem, sok embernek hogy kikerekedett a szeme, hogy csodálkoztak, amikor meghallották a bemutatkozásom. Idővel egyre több kihívást láttam ebben az ötletben. Nem akartam, hogy csak két szereplőre korlátozódjon a repertoárom, így hát elkezdtem fejből mondani a meséket, hogy a kezeim is felszabaduljanak. A mese hátteréről is gondoskodtam. Mesebeli szoknyákat készítettem, így több különböző jelenet is életre kelhetett.

Kép

Csernik Pál Szende – Kép: Tóta Krisztán

Mesélés közben azt érzem, hogy teremtek, a beszéd, az élő szó összekapcsol engem és a hallgatóimat. Ezért is szeretem magam előtt félkörívesen leültetni a közönséget, így olyan, mintha átölelné őket a mesém.

Szeretem kiírni magamból azokat a dolgokat, amiket megélek, mert hiszem, hogy a mesével gyógyulnak a belső sebek. Így született meg egy éve az első könyvem „Meselélek” címmel, amelyben megelevenednek a gyerekkorom emlékei, a kapcsolatom a nagyszüleimmel és a szülőföldemmel.

Fokozatosan és lassan alakult ki, hogy ma abból élhetek, amit szeretek csinálni. Sok mindennel foglalkoztam, mielőtt ráleltem a mesére – ott volt a kerámia, az öreg nénik ápolása, de volt, hogy takarítani is eljártam. Minden munkámban megtaláltam azt, amit szeretni lehet. Később még kalapoztam is a Margitszigeten a meséimmel. Aztán egyre többen megismertek, a mese szájról szájra járt, és egyre többször kaptam felkéréseket. Éreztem, jó helyen vagyok, jó az, amit csinálok.

A siker ízét először talán a kapolcsi művészeti fesztiválon éreztem. A bábszínházammal körbejártam a vásárt, s közben gyűltek körém az emberek. Elkezdtem mesélni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már közel százan állnak körülöttem és hallgatják a mesémet. Sőt, még a kis hídon is megálltak az emberek, olyan volt, mintha ők egy páholyból figyelték volna az eseményeket.

A történeteim bejárták Nagy-Magyarországot, Ausztriát, Angliát, Svédországot, Németországot, s egyszer csak minden álmomat felülmúlva az „Óperenciás tengeren” túlra is elrepített a mese, Ausztráliába. Sok helyre elhívtak a külföldön élő magyarok, Amerikába is eljutottam meseturnézni.

Számomra ajándék, hogy ennyi helyen ott lehettem a történeteim által, igazi mesebeli utat jártam be velük: szülőföldem kis patakja mellől egészen a végtelen óceán partjáig jutottam. (mosolyog) Az évek során sok-sok kedves visszajelzést kaptam azoktól, akik meghallgattak. Többet közülük még ma is őrzök a lelkemben. Ilyen volt például, amikor egy fesztiválon odajött hozzám egy 14 éves fiú, és boldog arccal elém állva azt mondta:

„Életemben először a meséd alatt éreztem azt, hogy Isten igazán jelen van a világban.”

De az is sokat jelentett nekem, amikor egy hétéves másképp látó (én így hívom a vakokat) kisgyerek a mesém után napokig mindig azt kérte az édesanyjától, hogy „nézzünk Szendét YouTube-on”. Számtalan kedves emlék, amelyekre jó visszagondolni: a súlyos szívbeteg kislány és a gyászoló apuka első mosolya, a visszahúzódó ember nyitottsága, a morcos ember kacagása és sok-sok csillogó szem, gyermekek szavai most is a fülemben csengenek: Ugye holnap is jössz mesélni?