Neked elmesélem – Úgy gondolod, mindent tudsz az életről?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy copfos, barna hajú kislány, aki magányában Csöpi nevű kutyájával járta az erdőt, mezőt, patakpartot és a könyvek világát. Aki ötvenegy évesen ismerte meg azt a hivatást, aminél először érezte: erre születtem. Barcza Katalin meseterápiás szakember meséli el történetét.
Egyke vagyok. Ez sok mindent meghatározott. Egyke kislányként nekem a világon csak a szüleim voltak. Édesanyám, aki tanítónő és édesapám, aki villanyszerelő, egy igazi ezermester. Falun éltünk, Heves megyében, Tarnaleleszen, ahol anyukám volt A tanító néni. Nagy köztiszteletnek örvendett, szerették és becsülték. Az a típus volt, aki követelt, de nagyon figyelt mindegyik kicsi lélekre. Ebben a közegben mindig úgy éreztem, hogy kivételezett vagyok. Én voltam a Barna bácsiék végtelenül megfelelni vágyó kislánya. Sokáig éltem úgy, hogy azt hittem, mindig olyannak kell lennem, amilyennek mások látni szeretnének. Magányos voltam. De azt hiszem, mind magányosak vagyunk, ha nem lehetünk önmagunk.
Egy idilli, de szűk, buborékszerű világban éltem. A legfőbb barátaim az állatok voltak. Különösképpen Csöpi, a kutyánk, aki egy keverék kutya volt és nagyon agresszív. Testőrként védelmezett, bárhová mentem, ő követett. A szüleim hamar rájöttek, nyugodtan elengedhetnek, mert ha a kutya velem van, semmi bajom nem eshet. Ugyanis bárki is állt szóba velem, Csöpi elém ugrott, vicsorított, morgott, és mindenkit eltántorított. A faluvégi ház, amelyben éltünk, maga volt a mesebeli kapu nekem: erdőre, mezőre, patakpartra, ahova egymagam indultam útnak, egy hű kísérővel, a kutyámmal.
Csak hat hetes voltam, amikor anyukámnak vissza kellett mennie tanítani az iskolába, ezért én különböző dajkák mellett cseperedtem fel. Édesapám a születésem előtt TBC-s volt, akit az elsők között kezeltek ezzel a betegséggel – és amiről én sokáig semmit sem tudtam. Mielőtt megszülettem, azt mondták neki, hogy talán egy éve van hátra, de ez nem volt igaz. Szerencsére. A betegsége miatt a gyerekkoromat átjárta egyfajta megmagyarázhatatlan, rejtélyes félelem. Láttam, hogy az édesapám megállíthatatlanul köhög, hogy varratokat köhög fel a tüdejéből, hogy az oldalán van egy irtózatosan nagy heg, de nem értettem, miért, hogyan került az oda. Nem tudtam, mi történt és történik vele, és gyermeki fantáziával találgatni kezdtem. Kellett egy valóság nekem is.
Kislánykoromban anyukám nagyon sokat mesélt nekem, együtt lapozgattuk a könyveket. Meg is tanultam egyedül olvasni, mert beazonosítottam a betűket. Gyakran előfordult, hogy amikor nem tudott rám vigyázni a dajka, anya bevitt magával az iskolába, és én ötévesen ott ültem az elsősök között. Leporellókat szerettem nézegetni, és az olvasás terén folyamatos mindenevő voltam. Egyetértek Péterfy Gergely író szavaival: „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben.”
Szerettem a könyvek által adott más világokban lenni, olyankor enyhült a magányom.
Apukám nagy adomázó mester volt. Ő az élete történetét mesélte el nekem a nagy öblös kanapéján ülve, vagy épp villanykörtét beszerelve. Minden történetéből önálló világot kerekített, amit öröm volt hallgatni. A mesélés és a történetek szeretetét tőle kaptam.
Egyébként naplóíró kislány voltam, kamaszként pedig verseket írtam arról, hogy mennyire fáj a szerelem. (mosolyog) Később álnéven romantikus regényeket adtam ki, majd krimiket. De ha arról kérdezel, hogy mi szerettem volna lenni, egyértelmű válaszom van rá. Amikor anyukámnak el kellett szaladnia valahova ügyet intézni, akkor én boldogan vettem át tőle a gyerekek korrepetálását. Teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy én is tanítani fogok. Bírom a kamaszokat. Szeretem, hogy kóstolgatnak, hogy kihívás elé állítanak. Anyu persze le akart beszélni: „Kislányom, csak ezt ne!” De akkor visszakérdeztem: „Miért, ha újrakezdhetnéd, mást választanál?” És erre mindig az volt a válasz: „Nem, csakis tanítanék!” Ma már több mint harminc éve oktatok magyart. Szeretek tanítani, sőt az iskolát is szeretem, ahol tanítok, a kollégáimat, a kopott falakat, a jól ismert folyosókat. Mégis, minden hivatásban éreztem: visznek valahová, úton vagyok.
Ötvennégy évesen éreztem először, hogy minden a helyére kerül, hogy megtaláltam, amire születtem. A kedvenc mesém egy Grimm-mese: a Bátyácska és húgocska. Durva történet. Életem mélypontján, ötvenegy évesen olvastam először cikket a meseterápiáról, ahol feltették azt a kérdést, hogy melyik kép marad meg benned a legerősebben egy meséből. Kíváncsivá tettek. Az én rajzomon egy lány volt, hosszú, gubancos hajú, rongyokba öltözött lány, aki egy fatörzs odvában él, bent az erdőben, elrejtőzve. Akkoriban nem voltam kiegyensúlyozott, sőt… Nem szerettem magamat, se az életemet. Más akartam lenni, mint amilyen vagyok, de nem tudtam olyan lenni, amilyen szeretnék. Látszólag mindenem megvolt, bennem, odabent mégis hatalmas űr tombolt.
Sophie Marceau mondta egy filmben: „Nem éri meg úgy élni, ha az ember halottnak érzi magát.”
Egy barátomnál voltam, akinek elmondtam a legbensőbb félelmeimet, kételyeimet, hogy nem látom értelmét a létemnek, és az élet nem jó. Majd egy nagy kerten keresztül elindultunk hazafelé. Nyár volt. Illatos nyár, meleg és holdfényes éjszaka. Útközben megállított. „Kati, csukd be a szemed! Szippants egy nagyot a levegőbe! Érzel valamilyen illatot?” „Igen! De jó, mi ez?” „Nem ismered fel, hogy minek az illata ez? Nahát! Akkor nyisd ki a szemed!” És a kezembe nyomott egy még éretlen zöld diót! „Úgy gondolod, hogy mindent tudsz az életről? És hogy nem érdemes megvárni a holnapot? Amikor még a zöld dió illatát sem ismered?” Nagy tanulság volt. Nem tudhatom, mi lesz holnap, mi vár rám, hogy milyen lesz az időskori arcom. Ma már nagyon is érdekel.
A kíváncsiság tart meg. Megmaradni kíváncsinak isteni ajándék.
A Lelki Egészségvédő Alapítvány (LEA) és a Semmelweis Egyetem közös szervezésében Dr. Antalfai Márta pszichológus módszerét tanultuk hét-nyolc fős kis csoportokban: a Kincskereső Meseterápiás Módszert, amelynek alapja Jung pszichológiai rendszere. Abból indulunk ki, hogy a mesék ősképeket, archetípusokat, szimbólumokat tartalmaznak. A mese egy kódolt történet, amely bármelyikünkkel, életünk bármelyik pontján előfordulhat. Külföldi és magyar népmesékkel egyaránt dolgozunk, amelyek már az évszázadok során átrostálódtak az embereken, és e mesékben lévő ősképek a közös emberi tudattalan termékei. Ebben a meseterápiás módszerben mi a szimbólumokat és az ősképeket figyeljük, és azt, hogy akivel dolgozunk, annak milyen szimbólumokra lesz majd szüksége ahhoz, hogy a tudattalanjához kapcsolódhasson. A tudattalannal dolgozunk. A mese után relaxálunk, és relaxálva újra végigmondom a mese fontosabb állomásait, szimbólumait, helyszíneit. A relaxált állapotban ezek a képek a tudattalanhoz kapcsolódnak, amiből az egy saját képet hoz létre, amit mindenki papírra vet az előtte levő asztalon heverő színes porpasztellel. És a tudattalanunk ezen egyénileg megszületett rajzok útján beszél hozzánk.
A végzést igazoló tanúsítványnak az volt az egyik feltétele, hogy legyen egy végigvitt csoportunk. Nekem ekkoriban volt egy női olvasóköröm, illetve egy kreatív írás kurzusom kamaszoknak és felnőtteknek – őket kérdeztem meg először, hogy van-e kedvük meseterápiás csoportba jönni: „Nem tudjuk mi azt Kati, de ha te tartod, jövünk.” Így alakult ki az első csoportom, majd elindultak az egyéni terápiák is. Csodálatos felfedezéseket tettünk az önismeret útján. Nemrég jött egy hölgy, akinek szüléskor meghalt a kisbabája. Mondta nekem, hogy tudja, még nem dolgozta fel a vele történteket, sőt, az emlék egy kerülendő, fájó, érzékeny aknamezővé változott benne. Neki minden egyes mese erről szólt.
A mesék szimbólumai mindig megtalálják benned azt a pontot, amihez kapcsolódni tudnak.
Nála többször is eljutottunk addig, hogy a rajzában már jól látható volt, hogy miről is van szó, de amíg ő nem állt készen kimondani, én sem tettem meg. Amivel készen állsz szembenézni, az jön ki a meséből, amire nem vagy felkészülve, azt én ugyan látom, hogy ott van, de nem fogom szóvá tenni neked, megvárom, amíg te mondod majd ki magadtól. Az említett hölgy egyértelműen azt a szimbólumot rajzolta le, ami az elvesztett kisbabához köthető. Amikor lerajzolta, és letette a krétát, higgadtan és kedvesen közölte: mindjárt visszajövök. És kiment. Vártam egy kicsit, majd utánamentem. Zokogott. Amikor visszajött a csoportba, bár mindenki látta, hogy sírt, senki nem kezdte el kérdezgetni tőle, hogy mi a baj… Megkérdeztem, hogy beszélhetünk-e a rajzáról. Ő nem hátrált ki, és belekezdett: „Volt egyszer egy terhességem…” A nők odamentek hozzá, átölelték, és vele együtt sírtak. A csoport egy nagyon támogató közeg tud lenni. A rajz egy üres vödröt ábrázolt. Az edények a formájuk miatt a női méhet is jelképezhetik, amelyben felcseperedik az élet. Az üres edény ekkor egy kiürült, eredményétől megfosztott termékenységi állapotot szimbolizált.
A Világszép Ilonka című mesének is nagyon érdekes szimbólumai vannak. Főszereplője egy lány, aki világszép. Ezen kívül csak annyit tudunk meg róla, hogy van egy apja. A király hírét veszi a szépségének, és felkér egy festőt, hogy fesse le neki a lányt. Amikor megkapja a képet és látja, hogy tényleg gyönyörű, elküld érte egy hintót, és feleségül kéri. Itt látszik az éretlenség a történetben. Van egy képem valakiről, akit nem ismerek, de ítélkezem. Az erdőn áthaladó út az élet útjának szimbóluma, az erdő pedig maga az élet sűrűje. A boszorkány lehet az én negatív arcom, mindaz, amit elzárva tartok magamtól, amit nem szeretek, amivel nem vagyok kibékülve, amit nem vállalok fel.
Az én rajzom, amelyet korábban említettem, az odvas fában megbújt lány, egy izolált lelkiállapot, a megmutatkozni nem merő, az önmagát felvállalni képtelen női lét jelképe. Ma már nem ezt rajzolom. (mosolyog)
Én sosem éreztem azt, amire minden nőnek, kislánynak szüksége van: hogy szép vagyok. Viszont nagyon vágytam rá. Aggódtam, hogy ha idősödöm, csak még kevésbé lesz bármiféle viszonyom ehhez a varázslatos szóhoz: szépség. De a mesében ott vannak a bölcs öregasszonyok, akik már őszülnek, és akiket nagyon tudtam szeretni. A történetekben egyre inkább velük azonosultam, inkább voltam a bölcs anyóka, mint a királylány. Szeretem azt, ahogyan öregszem. Már nem aggódom azon, hogy szép vagyok-e. Vagyok, aki vagyok, és végre tényleg az lehetek, aki vagyok. Ma már azt is bátran megmutatom és elfogadom, ami egykor nagyon nagy fájdalmat okozott: a sokízületi gyulladás a kezeimen. Sokat dolgoztam velük, írtam, kertészkedtem, gyerekeket cipeltem, simogattam… (mosolyog)
Sokan jönnek hozzám olyanok meseterápiára, akik úgy érzik magukat, ahogyan egykor én, hogy nem a saját életüket élik. Nem tudják pontosan megfogalmazni, miért nincsenek jól, de él bennük egy megmagyarázhatatlan hiányérzet. Tudod, ha látod magadat a mese tündérszép Ilonkájaként, kiszedett szemmel az árokparton gyöngyöket sírni, akkor ez jelezheti, hogy a gyógyulásod végbemegy. Mert ez a szimbólum, hogy kisírod a gyöngyöket, jelzi, hogy a kínlódásod, fájdalmad értékben fog megnyilvánulni végül. A tudattalanban keletkezett sérülések, az ott élő hiányok elkezdenek feltöltődni, begyógyulni.
Hatéves lehettem: homokvárat építettünk anyuval. Ő az egyik oldalon, én vele szemben a másikon. Elkezdtük ásni az alagutat. Izgalmas volt, bátran túrtam a nyirkos, hideg homokot. Fokozatosan toltam előre a kis kezem, nem tudva, mihez érek… Ahogy ástam, egyszer csak ott volt anyukám keze. Összekulcsoltuk az ujjainkat, és én akkor boldog voltam. A sötét, ismeretlen úton ott van egy puha, meleg kéz, amelyet megfoghatsz, amelybe belekapaszkodhatsz. Összeértünk. Mert végül mindannyian összeérünk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>