Neked elmesélem – Szerelem Szeminárium

1989 őszén egy fiatalember elkezdte keresni Istent, és nemcsak őt találta meg, hanem a társát is, akivel ma már 22 éves házasok. Nyolc évnyi barátság után meg is ijedtek a gondolattól: „Lehetséges? Szerethetem őt a korkülönbség ellenére?” A választ megkapták. Ma már rendíthetetlenül hisznek a visszavonhatatlan elköteleződésben és a „szeretet-mindent-megold” erejében.

Mitka és Attila
Mitka és Attila

Mitka és Attila

Mitka: Gary Chapman párkapcsolati szakértő alapvető öt szeretetnyelvét – az elismerő szavakat, a minőségi időt, az ajándékozást, a szívességeket és a testi érintést – kiegészítettük, ezért mi nyolcféle szeretetnyelvről beszélünk. A hatodik szeretetnyelv szerintünk a befogadás. A befogadás azért fontos, mert amikor társat választunk, nemcsak mi ketten, hanem a családjaink is találkoznak, és rengeteg konfliktust hoz magával, ha valamelyik család nem befogadó. A hetedik szeretetnyelvünk a melléállás, ami abban nyilvánul meg például, ha a társunk kellemetlen helyzetbe kerül, nem hátrálunk ki mellőle, hanem kimutatjuk, hogy ott vagyunk, hogy számíthat ránk. Vagy ha elveszíti az állását, nem hibáztatjuk, nem ítéljük el, hanem odaállunk mellé és éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, mert nemcsak a jót, a rosszat is együtt vállaltuk.

Attila: A nyolcadik szeretetnyelvünk pedig a tisztelet. Ez alapvetően egy távolságtartó, elég hideg fogalom, mégis sok köze van a szeretethez. Folyamatosan változunk, fejlődünk, új és új helyzetekbe kerülünk – ha mindeközben elfelejtjük tisztelni a másik személyiségét, feladatkörét, vagy azt, ahol éppen tart, akkor nem segítjük őt, sőt, gátolhatjuk is.

Mitka: Gyülekezeti lelkész voltam már, amikor megismertem Attilát. Könnyebben szót értettem a fiúkkal mindig, mert kilenc testvérem van, s közvetlenül előttem három fiú született, így elég fiúsan nevelkedtem. Édesapám is lelkész volt, és láttam ennek a családi nehézségeit. Emiatt úgy döntöttem, hogy ha én Isten szolgálatába állok, kizárólagosan ez lesz az életem. Ha én feleség meg anya is lennék, nem tudnék úgy szolgálni, mint ahogyan szeretnék. Emiatt eszembe sem volt férjhez menni… de Istennek más tervei voltak velem.

Attila: Én rendíthetetlen ateista voltam egészen 17 éves koromig. Gimnazistaként mégis szükségét éreztem, hogy Isten jelen legyen az életemben. Hirtelen végtelenül egyedül találtam magam, a baráti kapcsolataim meggyengültek, és féltem.

Engem mindig egy kezelhetetlen, laza, menő srácnak gondoltak, úgyhogy eleinte igencsak tartottam attól, hogy mit fognak szólni a többiek, ha meglátnak bemenni a templomba.

De aztán nemcsak oda, hanem még az ifjúsági órákra is elmentem. Mitkát is ott láttam meg először, ő volt akkor az ifjúsági lelkész.

Mitka: Nyolc évig „csak" jó barátok voltunk. Emlékszem, hogy Attila egy nagyon érzékeny lelkű fiú volt, aki hamar megszerette a közösséget, akikkel rendszeresen jártunk különböző programokra: betegeket látogattunk a kórházban, vállaltunk templomi szolgálatot, és sok ifis programot szerveztünk.

Attila: A befogadással mint szeretetnyelvvel akkor találkoztam először, amikor bementem a templomba. Egy bizonyos ének szövege mintha pontosan nekem szólt volna: „Végre, de jó, hogy itt vagy! Már vártalak! Nem érdekel, hogy miket mondtál eddig rólam, most megérkeztél!” – így éreztem magam, amikor először ültem be a padba. El is sírtam magam, és tudtam, ide szeretnék tartozni. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettünk Istennel. Mitka: Attila egy idő után rengeteg embert hozott magával a gyülekezetbe. Közben a Szerelem Szemináriumra is özönlöttek a fiatalok, nagyon klassz, 60–80 fős ifis csapat alakult ki.  

Attila: Amikor Mitka elment továbbképzésre, valamelyikünk mindig megkapta a lakáskulcsát, öntöztük a virágait, ott lehettünk nála. Hatalmas bizalom volt köztünk, az öt-hat fős „kemény magban”, ahol fiúk-lányok vegyesen voltunk, és még az is természetes volt közöttünk, ha megöleltük egymást. Az egyik továbbképzés alkalmával Mitka pont rám bízta a lakáskulcsát… Induláskor kikísértem, elbúcsúztunk, és megöleltem, ahogy már ezerszer, de ez valahogy más volt, mint egy villámcsapás hasított belém egy különös érzés. Innentől kezdve egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből azt az ölelést, nem értettem, hogy mi történt. Amikor hazajött, elmondtam neki, erre mondta, hogy ő szintén ugyanígy érzett.

Attila és Mitka

 

Mitka: Ebben az évben kezdte el Attila a polgári szolgálatos katonaidejét Budapesten, emiatt csak hétvégén találkozhattunk, én pedig észrevettem, hogy hiányzik. Talán ebből a hiányérzetből is alakult ki a szerelem… Először mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy ez nem reális dolog, hiszen nagy közöttünk a korkülönbség. Próbáljunk meg kijönni ebből és elengedni az egészet, mielőtt sérülést okozunk egymásnak. Elhatároztuk, hogy távolságot tartunk. El is kezdtük, de az valami borzalmas volt…

Attila: Minél inkább tartottuk a távolságot, annál inkább vágyakoztunk a másik után. (mosolyog)

Mitka:

Engem közben iszonyúan gyötört a bűntudat a fogadalmam miatt, hogy Istennek szentelem az életem, illetve én egy ifjúsági gyülekezet lelkésze voltam, példát is kellett mutatnom. Ő 24 volt, én 36.

Eldöntöttük, hogy Isten szavát fogjuk figyelni, keresni, halljuk meg, hogy Ő mit mond.  Három hétig nem beszélgettünk, csak figyeltünk, imádkoztunk.

Attila: Én hamar döntöttem, mert már a várakozós időszak elején választ kaptam. Elolvastam az aznapi bibliai részt, ami ezt tartalmazta: „Amit az Isten egybeszerkesztett, azt ember ne válassza szét.” Ez engem felszabadított, és ezzel számomra megszűnt az egyetlen „emberi” ellenérv, a tizenkét év korkülönbség. (mosolyog)

Mitka: Engem is vezetett Isten. Akkoriban az Énekek éneke következett a bibliaolvasás rendjében, ami a szerelemről szól. De én még mindig nem értettem. Tényleg szerethetem őt? „Nézd, mi mindent odaadtunk érted” – mondják a tanítványok Jézusnak, aki így válaszol nekik: „Százszor annyit kaptok vissza, mint amit ti felajánlottatok!” Ez volt a másik. Ekkor jutott eszembe, hogy együtt is szolgálhatnánk, s akkor „százszor annyit” érhetünk el. (mosolyog)

Attila: Elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis csak felvállalnánk ezt a kapcsolatot. Ki, mit szólna hozzá… ezen aztán nagyokat nevettünk.

Mitka: Azt is be kell vallanom, hogy ezekben az években az egyedüllét terhe egyre nehezebbé vált számomra, és Attila utólag elmondta, imádkozott azért, hogy legyen társam, mondván, „az nem lehet, hogy egy ilyen remek ember egyedül maradjon! Miért nem veszik már észre…?”

Amikor megkérte a kezemet, édesapám elővette dédapám karikagyűrűjét, s ezekkel a szavakkal adta át: „Édesanyád félretette neked, ha mégis férjhez mennél!”

Így hát az anyai dédapám gyűrűjéből lettek a mi eljegyzési gyűrűink (mutatják is mindketten). Mindig szeretek ránézni, így Anyu is velünk van, hiába nem lehetett már ott az esküvőnkön.

Mitka és Attila 

 

Attila: Mondják, hogy hétévente jönnek a krízisek egy kapcsolatban. Nekünk a tizedik házassági évfordulónk környékén volt az, hogy nem tudtunk közös nevezőre jutni. Valahogy „szétcsúsztunk”. Ekkor elkezdtünk e-mailezni egymással nap közben, mert sok mindent könnyebb volt úgy megbeszélni. Amikor utána hazamentem, és találkoztunk az előszobában, olyan érzés volt, mintha ismerkednénk. Mintha először találkoznék egy nővel, akivel addig csak leveleztünk. Izgalmas volt. (mosolyog)

Mitka: Igen, Attila konfliktuskerülő, én meg beleállok a helyzetekbe, ezért néha könnyebb írásban megfogalmazni, mit érzünk. Nagyon szeretünk „csak úgy” autózni is, és miközben nyugodtan haladunk a különböző tájakon, hatalmasakat beszélgetünk.

Attila: Később volt olyan életszakaszunk, amikor nem tudtuk, melyikünk szabja meg otthon a határokat a gyereknevelésben. Láttam Mitkán, hogy ő tönkremegy abban, hogy neki kell irányítania otthon, nagy feszültségben él. Én viszont nem vagyok egy irányító típus. Ez így nem volt jó senkinek, az otthoni légkörnek sem tett jót. Megbeszéltük, hogy elkezdünk mást csinálni, mint ami természetesen fakadna az egyéniségünkből: ő kivár, én meg belépek, és amíg én nem lépek, addig ő sem szab határokat. Akkor elkezdtem következetesebb, határozottabb módon viselkedni a fiunkkal, Mitka pedig visszafogta magát, igyekezett nem belépni az irányító szerepbe. Szükségem volt rá, hogy érezzem, enyém a felelősség. A férfiaknak fontos ez, kell a lelki egészségünkhöz.

Mitka: Régebben, amikor még nem volt ennyi dolgunk, nagyon szerettünk együtt olvasni is. Nekünk ez egy közös, esti program volt.

Attila: Nagy élmény volt Gary Chapman könyve, egészen más, mint amit addig tudtam a kapcsolatokról.

Rájöttem, hogy nem mindenkinek ugyanazt kell tölteni a „szeretet-tankjába”. Ez teljesen új gondolat volt, és nagyon sok mindent világossá tett.

Tudatosabb lett a saját szeretetnyelvünk is, az, hogy hogyan szerethetem a másikat úgy, hogy érezze is, ne csak tudja. Rájöttünk, hogy a legfontosabb mindkettőnknek a testi érintés, az ölelés. Mára a századik „szeretetnyelvek”-előadásunkon is túl vagyunk. Szívesen adjuk tovább a könyvből tanultakat és saját tapasztalatainkat. Történeteink sokaknak segítettek megérteni, felismerni, és reméljük, kifejezni is a másik fél számára legérthetőbb formában a szeretetet.

Mitka: Attilának nagyon számítanak a kis gesztusok, a szívességek is. Nekem inkább az elismerés. Évekig, ha húslevest főztem, mindig várta, hogy olyan lesz, mint a nagymamájáé. Én meg vártam, hogy megdicsérje. Egyik születésnapján úgy döntöttem, hogy meglepem, és úgy csinálom a húslevest, ahogyan mindig várta volna: krumplival, zellerrel.

Attila: Az a húsleves nagyon sokat ért, és azóta is sokat ér! Nagyon jólesett! Ezzel fejezte ki, hogy szeret. 

Mitka: Akkor ma este is főzök egyet! (összemosolyognak)

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti