Neked elmesélem – Na gyere, inkább táncoljunk egyet!
Formáltál, neveltél és hatással voltál rám. Lehet, nem tudod miként, hogyan és mikor, de így volt. Amikor a lábadra tettél, hogy lekövethessem a tánclépéseket, már akkor eldőlt, szeretni fogom! Simon Mariann emlékei alapján levél egy apához és a tánchoz.
Drága Apu!
Mindig este jönnek a gondolatok, amikor a többiek már alszanak. Vigyázom az álmukat, ezért csak csendben, halkan lépkedek, hogy fel ne ébredjenek. Ma már szeretem a késő éjszakákat. Három gyerek mellett ilyenkor érzem azt, hogy egy kicsit magam vagyok. Egyedül. Keresek egy tollat. Annyi van itt az éjjeli szekrény fiókjában, de most épp egyik sem fog. Tipikus. Elhatároztam, írok neked, mert van valami, amit sosem mondtam el.
A kislányod, akit egykor könnyedén felkaptál és rátettél a lábadra, hogy lekövethesse a tánclépéseket, 44 éves lett. Ma több mint 80 gyerek táncolta el a koreográfiát, amit megtanítottam.
A lányok hatalmas, vászonból készült fehér szoknyákban pörögtek, vállukon és karjukon halványkék selyemszalag lobogott utánuk. A szülők figyeltek, de a gyerekeket ez nem zavarta. Még nem.
Ahogy egykor minket sem érdekelt, hogy ki figyel, ki mit szól. Nem számított, hogy mit, hol és hogyan táncolunk. Ha felcsendült egy ismerős dal, mi mozogtunk, ugráltunk, hol ritmusra, hol teljesen esztelenül, és te voltál a legnagyobb partner ebben. A zenének hatalma van felettünk. Mindig úgy éreztem, hogy a hangerő, a dob, a basszus a szívünkkel párhuzamosan dobog. A zene képes valamire. Tekerd teljes hangerőre! Hirtelen erős leszel, és úgy érzed, minden tele van lehetőséggel. Te érted, mire gondolok. Egyszer meg is kérdeztem: miért múlik el ez az érzés, ha elhalkul a dal?
Sosem felejtem, mennyire szerettél táncolni, énekelni. Most is, ha meghallasz egy szót vagy egy kifejezést, rögtön eszedbe jut egy nóta. A kedvenced az Akácos út, ha végig megyek rajtad én... Amit pedig kiskoromban rendszeresen együtt énekeltél velem: Mókuska, mókuska, felmászott a fára... Ugye, emlékszel? A tánc szeretetét már akkor átadtad nekem, amikor egy borús vasárnap délelőtt anyut fakanállal a kezében kérted fel. Máris szebb volt a vasárnap! A slowfox alaplépései mozdulataidnak alapmotívumai, még ma is. Te tanítottál meg követni. Gyors – gyors, lassú – lassú. Már tudom, hogyan simuljak bele a követésbe, hogyan adjam át a kezem védekezés nélkül a te kezedbe.
Tőled kaptam az éneklés és a tánc szeretetét, amit nem tudatosan, de nekem adtál, és ami végigkíséri az életemet.
Néptáncoktatói kiegészítő szakkal szereztem tanító diplomát, majd tánc- és drámapedagógiát tanultam. Tudod miért? Egyszerű az oka. A közös énekléseink miatt. Miattad. A néptáncban derült ki számomra, hogy táncolni és énekelni egyszerre csak úgy lehet, ha jó helyre veszed a levegőt, hasból, rekeszizommal megtartva. Amikor mi énekeltünk fennhangon otthon, még nem gondoltunk ilyesmire.
Na jó, volt még valaki, aki motivált a döntésemben. 16 éves lehettem, amikor megértettem, mit jelent az összhang. Ekkor voltam először szerelmes, és ahogy láttam őt a nővérével együtt táncolni, a teljes harmóniát fedeztem fel köztük. Döntöttem. Ez lesz az életem. Rá két évre, a tanítóképzőben ezért választottam a táncoktatói szakot, ahol volt egy tanár, akire felnéztem, a férfi, akinek a felesége lettem – de ezt a történetet jól ismered…
Két dolog van az életemben, amik iránt mély és feltétel nélküli bizalmat érzek: a tánc és a gyerekek. Azt hiszem, ezért mernek önfeledten megnyilvánulni előttem, akár táncról, akár éneklésről van szó.
Karl Rogers pszichológus gondolata meghatározó a pedagógiai pályámon. Az ember személyiségének fejlődését a burgonyák csírázásával hasonlította össze: a fény felé, a bizalom, a biztatás irányába épül az emberi természet, a sötét helyek pedig visszafojtják növekedését.
Egyéves volt az első unokád, Emese, amikor a város egy kedves és mélyen tisztelt papja felkért, hogy tanítsak társastáncot a plébánia fiataljainak, mert a bálokon szükség lenne nyitótáncra. Így kezdődött. Nem kerestem a lehetőségeket, a tánc talált meg, és azóta is mindig utolér. Kitartó! Elvégre idén lesz a huszonkettedik éve, hogy tanítok. Jól emlékszem az első közösségre, az első óráimra. Az elsőt sosem felejtjük, igaz? Nagyon készültem, mert társastáncot csak azon a kétszer tíz órás tanfolyamon tanultam, amin nyolcadikosként részt vettem, de mindenre emlékeztem. Nekem a tánclépés olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Emlékszem, füzetekbe írtam, rajzoltam és pontosan megterveztem a koreográfiákat. Videotékákba jártam, hogy kikölcsönözzek egy-két táncos kazettát. Nagyon retró! És saját kezűleg varrtam meg a fellépőruhákat a tanítványaimnak. De nem volt hiába! Mert 21 évvel később felkeresett az egyik volt tanítványom, felnőtt nőként: „Tőled tanultam a nőiességet, a mozdulatok kecsességét.” Mennyei érzés volt hallani! Ezek szerint valakire én is hatással voltam, valakiben nyomot hagytam!
Gátlás, elfojtás, megfelelési kényszer – ezek a láncok mind lehullanak rólam, ha táncolok, ha tanítok. Míg életem egyik területe rombolt és gyakran fájt, a másik épített. A tánc az egyetlen dolog, ami mindig kölcsönviszonyban áll velem. Mindig ad. Hű társamnak hiszem. Szóval élem a mondatot, amit tőled kaptam, azt az egyszerű, mégis nehéz tanácsot:
„Kislányom, tanuld meg minden helyzetben meglátni a jót!”
Ennyit mondtál. Semmi köze a tánchoz, mégis hiszem, ha éppen vak lennék a jóra, lesz a közelemben valaki, aki odanyújtja felém a kezét: „Na, gyere, inkább táncoljunk egyet!” Utána, ígérem, újra megtalálom a jót!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>