Neked elmesélem – Ki itt belép, hagyjon fel minden előítélettel!

Tízéves koromig a legfőbb elfoglaltságom az volt, ha eladókislányt játszhattam szüleim élelmiszer boltjában, egy kis faluban. Nagyszerű üzletasszonynak hittem magam. (nevet) Figyeltem, mit és hogyan csinálnak, utánoztam őket. A nyarakat pedig három évente Németországban, a nagybátyámnál töltöttem, így hamar megtanultam németül. Mindig szerettem az utazás varázsát, a nyelveket, ezért pályaválasztáskor a Külkereskedelmi Főiskolára felvételiztem. Hamar kiderült, hogy tévúton járok, bár biztos, hogy dolgom volt itt, csak nem az, hogy megtaláljam a hivatásom. (mosolyog)

A Közgazdász Hallgatók Nemzetközi Szervezetének (AIESEC) tagjaként, majd helyi bizottsági elnökeként cserediák-programokat és szakmai szemináriumokat szerveztünk itthon és külföldön, így esélyt kaptunk arra, hogy tapasztalatot szerezhessünk külföldi cégeknél, élesben. Az én első utam Görögország egyik nagyvárosába, Thesszalonikibe vezetett.

Az AIESEC-ben ismerkedtem meg a férfivel, aki ma már harmincegyedik éve társam és a legnagyobb hajtóerőm. A kapcsolatunkat és az életemet is meghatározza mindaz, amit együtt láttunk, ahol együtt jártunk, olyannyira, hogy az esküvőnkön Presser Gábor „Nagy utazás” című dalára vonultunk be.

Elmondom, miért. Tudom, hogy szinte mindenki szeret és vágyik utazni, világot látni, de mi nem csak a világ különböző tájait, hanem az ízeit is fel szerettük volna fedezni. Mi olyan turisták vagyunk, akik ha nekiindulnak egy helynek, felkészülnek, bejárnak-megnéznek mindent, amit csak lehet. Addig sétálunk, amíg a lábunk bírja. Ha elmegyünk valahova, előfordul, hogy fáradtabban térünk haza, mint ahogyan elindultunk. (nevet) A férjem előre feltérképezi az adott hely kisebb-nagyobb kincseit, ha befordulunk egy sarkon, figyelmeztet, hogy na, most figyelj, mert ezt és ezt fogjuk látni. Lehet, hogy ez mást zavarna, de én szeretem, hogy mellette megismerem a háttértörténetét annak, amit látok. Kész időutazás, vizuális, lelki, szellemi és nem utolsó sorban gasztronómiai élmény is.

Utazásaink során étlapokat gyűjtögettünk, és a legkülönfélébb ételeket kóstoltuk végig. Fokváros egyik csendes, szeretett kis tengerparti éttermébe kétszer is visszamentünk, mert ott ettük életünk legfinomabb portói szószos halát. A szósz maga volt a földi mennyország. Nem mondták el a receptet, ami persze érthető, de elszánt voltam. Órákig ültem és ízlelgettem a szószt, rá akartam jönni, hogyan csinálják. Meg is fejtettem, de egyvalami hiányzott, az utolsó hozzávaló. Itthon jöttem rá, hogy a gránátalma-sziruppal érhetek el olyan eredményt, mint ők –azzal lett tökéletes. Bár azt vallják, tökéletes nem létezik – de ételek terén ez nem igaz. Létezik a tökéletes süti és a tökéletes szósz. (nevet) Franciaország egyik kisvárosában pedig a fehérboros Coq au Vin halas változata, a LaPochouse varázsolt el.

Azt hiszem, a konyha, az ételek iránti szenvedélyemet az édesanyámtól hozom, aki megszerettette velem az ízek, a sütés világát. Rengeteget dolgozott, arra mégis volt ideje, hogy hétvégente mindig legyen otthon valami finomság. (meghatódik) Levett egy kis tésztát az ő részéből és nekem adta, hogy csináljuk együtt. Ezek voltak a közös órák, és a legkedvesebb közös emlékeim vele.

Alig vártam a hétvégéket, hogy végre együtt legyünk, csak anyu és én, hogy együtt alkossunk valami szépet és finomat. Hála neki, a házat friss sütemény illat lengte be, és nekem azóta is ez az illat jelenti az otthont.

Mindig olyan környezetben éltem, ahol a körülöttem élők szerettek enni, akiknek jó érzés volt sütni, örömet szerezni. Értékelték, ha egy étel finom, guszta és meglepő. Szívesen kreatívkodtam nekik. Mi szeretjük a hasunkat. (mosolyog)

Kép

János és Kriszti

Nemcsak felnőtt nőként, fiatalon sem ment minden egyszerre. A külföldi tapasztalatszerzésnek megvolt a hátránya. Sok órát kihagytam, aminek következménye volt, hogy nem tudtam átmenni az egyik fontos vizsgán. Emiatt egy évet csúsztam, négy év alatt végeztem el a főiskolát. Utána kis kereskedelmi cégeknél dolgoztam, ahol hat évet töltöttem ugyanazzal a főnökkel, ő ma is jó barátunk. Közben az összekuporgatott kis pénzünkből és a szüleink segítségével építkezni kezdtünk Gödöllőn. Az építkezés miatt hamar össze is házasodtunk, mert csak így lehetett hitelt felvenni. Nem túl romantikus, de annyira természetes volt, hogy összetartozunk, hogy egyikünket sem zavarta, hogy így történt a nagy nap. Az volt a fontos, hogy együtt legyünk, nem az, hogy hogyan és miként. (mosolyog) Titkos esküvőt tartottunk, ahol csak a szüleink és négy jó barátunk vett részt, akik egyben a tanúink is voltak. A terv az volt, hogy majd később, a saját kertünkben lesz egy „nagy” lagzi, ahol ott lesz mindenki, aki fontos nekünk. Egy évvel később meg is történt. De abban az egy évben sok romantikus és meghitt pillanatunk volt, mert az építkezés alatt egy kis téliesített faházba költöztünk be Gödöllőn, Zsolt szüleihez közel. Eleinte sapkában és hatalmas, meleg pulóverekben aludtunk, mert nem volt fűtés, sokszor áram sem. Ilyen közegben nagyon közel lehet kerülni a másikhoz. (nevet)

29 évesen lettem anya, és fél évet vártunk az első gyerek érkezésére. Én már ebben a fél évben rettegtem attól, hogy mi lesz, ha nem lehet, ha nem jön össze. Csodálom azokat a nőket, akik türelemmel tudnak várni. Három gyerekünk született, a legkisebb is már 18 éves. És akkor itt megállnék egy pillanatra. (mosolyog) 20 évig voltam főállású anya, aki az anyaság mellett médiaelemzéseket készített kisebb cégeknek, sütött, főzött, aki megszervezte az összes családi összejövetelt, kutyákat mentett, játszott, mesélt, nyelvet tanított. Kevés? Azért kérdezem, mert engem is ért kellemetlen megjegyzés a környezetemből, hogy „jaj, ugyan hogyne érnél már rá, te meg tudod tenni, hiszen nem dolgozol…” A nőkben, az édesanyákban könnyen kialakulhat egyfajta disszonancia emiatt, egy folyamatos bizonyítási vágy. Bennem is kialakult. Szerettem volna megmutatni, hogy igenis hasznos része vagyok a társadalomnak, miközben tudtam, hogy éppen az egyik legszebb és legfontosabb feladatomat végzem, édesanya vagyok… és mégis.

Tabutéma, de a társadalomnak még sokat kell fejlődnie, hogy ne ítélkezzen, és támogassa az édesanyákat: ha az egyikük szeretne dolgozni a gyerek mellett, megtehesse, de ha valaki igazi ősanya, aki szívesen marad otthon, az is a legnagyobb rendben legyen.

Mások vagyunk, máshogy érezzük jól magunkat, más lehetőségeink vannak, máshogy tudunk jó anyák lenni. A fontos az, hogy a nő, az anya jól érezze magát, mert akkor a gyerek, a család is jól fogja érezni magát.

A kávézóm alapszabálya: ki itt belép, hagyjon fel minden előítélettel, mert nálunk az elfogadás evidencia. Az anyaság során ismertem meg igazán önmagam, mert a gyerekek a legnagyobb tanítómesterek, igazi tükröt tartanak, és bár azt is sokan mondták, hogy nyugi, 100 százalékot teljesítettél, de én tudom belül, hogy nem. Melyikünk érzi úgy, hogy igen? (mosolyog) Vicces volt sok évvel ezelőtt egy eset: egyik este vacsorára csak hideg ételt tettem az asztalra, kenyeret, felvágottat. A kisfiam megkérdezte: „Anyu, ma nincs vacsora?” – Mert előtte szinte minden este friss vacsorát, főtt ételt készítettem. (mosolyog)

A kávéház megvalósítása azzal vette kezdetét, hogy megtapasztaltam, milyen érzés a sikerélmény. 2014-ben Londonba költöztünk a gyerekekkel együtt, mert a férjem kint dolgozott. Hamar kiderült a számomra, hogy a londoniak szeretik a házias ízeket. Előjött a közgazdász énem, készítettem egy marketinganyagot, befotóztuk a sütiket, és megpróbáltuk eladni őket. Az első utam a designmúzeumba vezetett. Szájreklám útján terjedt el, hogy nálam igazi házias ízek találhatók: túrós, mákos, lekváros. Egy idő után felmerült a kérdés, hogy mi lenne, ha nyitnánk egy kis üzletet Londonban – a council, a helyi önkormányzat támogatta is az ötletet – de tudtam, ha ezt egyszer elkezdem, nincs megállás. Volt olyan reggel, hogy 16 tortát sütöttem meg. Betettem a banyatankomba, és szállítottam át a tortákat a Tower Bridge-en a rendezvényre. Dönteni kellett, és mi hazajöttünk. De ha az ember megízleli a siker ízét, nagyon nehezen mond le róla.

Kép

János és Kriszti

Kimondtuk, hogy vágjunk bele! Amint meghoztuk a döntést, elkezdtek pörögni az események. Helytalálás, engedélyeztetés, munkások szervezése, pénztárgép kiismerése, könyvelés, átépítés, receptek, alapanyagok beszerzése. Ebben az időszakban kevesebbet aludtam, mint a három gyerek mellett valaha. (nevet) Számtalanszor felmerült bennem a „mi lesz, ha…” kezdetű kérdés, de a férjem ilyenkor mindig közbeszólt, hogy most már nincs helye a hitetlenkedésnek! Rettentő kishitű voltam, és rettegtem, hogy csalódást okozok mindenkinek, köztük magamnak is. Egy kovácsműhelyt alakíttattunk át, ahol lehetőség volt létrehozni egy látványkonyhát is. A megnyitásnál egyszerűsítettem az életet, bármit ettek-ittak az emberek, minden 400 forintba került. Teltház volt.

Az egyik legszebb dicséret, amit valaha kaptam, a fiamtól származik. Ő Kínában tanult, és épp telefonon beszéltünk: „Anya itt mindenkinek felcsillan a szeme, amikor elmondom, hogy egy kávézót vezetsz. Úgy örülök, hogy sikerült!” (meghatódik) Nemcsak a gyerek örül ám, ha megdicsérik, hanem a szülő is!

A lámpák homályos, meleg fénye, a pasztellszínek, a régi, kopott könyvek, a világ különböző pontjairól származó tárgyak mind hozzátartoznak a Caravella kávézóhoz. És képzeld, mindenki, aki itt dolgozik, egykor vendég volt. Egyetlen egyszer adtam fel hirdetést, de egyébként sosem kerestem alkalmazottat, maguktól jelentkeztek. Sosem akartam olyan helyet, ahova csak turisták járnak. Én vágyom a visszatérő vendégekre, mert bennük látom, hogy nekik jó volt itt, hogy jó az, amit adtunk, csinálunk. Meglepő fordulat, amikor bejönnek a cukrászdába olyan nők, akik felsővezetőként, közgazdászként, építészként dolgoznak, és azt mondják: „Arra vágyom, hogy egyszer letehessem azt, amit csinálok, mert nem is ezt akartam, mert monotonná vált… te megvalósítottad az én álmomat!” Amikor összecsapnak felettem a hullámok, és ez gyakran előfordul, mindig erre gondolok, és arra, hogy „mi lenne, ha ez nem lenne?” (mosolyog)

A történetem a férjemnek ajánlom, mert ő mindig ott állt mögöttem, hogy legyen hova esnem, legyen kinek a kezébe hátradőlnöm; aki mindig szól, ha elfelejtem: képes vagyok rá. Kívánom, hogy mindenkinek, aki ezt olvassa, legyen egy ilyen ember az életében, aki biztatja, aki elhiszi, hogy igenis meg tudod csinálni!