Neked elmesélem – „Ha majdnem elveszíted, akit szeretsz, sokkal jobban vigyázol rá”

Erzsi: 1956-ban lettem tanítónő. Az első feladatommal rögtön bedobtak a mélyvízbe: egy tábort kellett megszerveznem Balatonfüredre. Azt sem tudtam, hogy kik a kollégáim, hogy mit és hogyan csináljak. Kétségbe voltam esve, de nagyon igyekeztem. A tábor első napján kint vártam a kollégákat és a diákokat az állomáson, ekkor láttam meg Robit először. Utólag megtudtam, az ő ötlete volt, hogy a tábor megszervezését nyugodtan bízzák csak rá a kis kezdő tanítónőre, vagyis rám – haragudtam is rá emiatt. (mosolyog)

Róbert: Már látatlanban tudtam, hogy meg fogja oldani a feladatot! (nevet) Innentől kezdve naponta találkoztunk, mivel kollégák lettünk.

Nem is emlékszünk az első randevúra, szép lassan szerettünk egymásba. Bár bennem hamarabb alakultak ki az érzések.

Erzsi: Volt egy kis tanítványom, Zsóka, aki nagyon szerette hozni-vinni a táskámat. Amikor Robi elkezdett udvarolni, szólt neki, hogy: „Zsóka, köszönöm, hogy segítettél Erzsi néninek, de most már én szeretném vinni a tanító néni táskáját!” A kislány 50 évvel később is emlékezett erre a pillanatra.

Róbert: Hamarosan szüreti bált rendeztek Keréktelekin, ahol színt vallottam, ha nem is teljesen egyenesen, de igen romantikusan… (mosolyog)

Erzsi: Ez volt az első bál, amin részt vettem, egy igazi szüreti bál, ahol a szőlő és a bor mellett a táncé volt a főszerep. Nagyon sok fiúval táncoltam, kivéve Robit – ő ugyanis nem szeret táncolni. Talán ez az egyik legnagyobb különbség köztünk, hogy én imádok táncolni, sőt oktattam is néptáncot, ő viszont nem érzi jól magát a tánctéren.

Róbert: Ezen az estén szerenádot adtam, mert már szerelmes voltam.

Erzsi: Nem is tudtam, mi történik, de a hölgy, akinél ekkor laktam, szerette az éjjeli zenét, és a szabályait is jól ismerte. Gyertyákat gyújtott. Ezen az éjszakán ketten is éjjeli zenét adtak. Nem tudtam, hogy ki lehet az, nem is törődtem különösebben az egésszel. Másnap a szomszéd elmondta nekem, hogy a második csoportban ott volt Róbert.

Róbert: Októberben kitört a forradalom. A fiatalok összegyűltek, forró volt a hangulat. Megbíztak minket – mondván, hogy a tanárokat tisztelik a fiatalok –, menjünk és próbáljuk felügyelni az indulatokat.

Ezen a héten nem volt tanítás, viszont olyan dolgok történtek, amik gyökeresen megváltoztathatták volna az életem: ugyanis a testvérem biciklivel kiment Ausztriába, disszidált. A családunk utána akart menni, de én nemet mondtam.

Ekkor derült ki számomra, hogy Erzsi fontos nekem, hogy ott szeretnék lenni, ahol ő van.  

Erzsi: Ekkor én még nem voltam szerelmes. Nagyon hasonlítottunk, az értékrendünk, a világnézetünk, a félelmeink, a hitünk, a gondolataink – de még nem alakult ki bennem az érzés, vagy csak nem ismertem fel. Azt beszéltük meg, hogy ha disszidál, majd üzen nekem, „őszi ibolyacsokor” címmel…

Róbert: Nem mentem ki Ausztriába, úgyhogy nem kapott üzenetet, viszont itt maradtam neki én. (mosolyog) Izgultam, amikor megkértem a kezét, annak ellenére, hogy mielőtt megkértem volna, előtte többször is pedzegettem a dolgot, hogy biztosra menjek. Két évig voltunk jegyesek, utána házasodtunk össze.

Erzsi: Anyósommal nagyon szerettük egymást, mindig számíthattam rá. A házasságkötés után elég keserves volt az első időszakunk. Kertvárosban kaptam állást, ahol egy nehéz, de csodálatos osztályt taníthattam, akik az előttem levő tanítónőt „kikészítették”. Aggódtak is értem a szülők, a kollégák, hogyan fogok elbírni ezzel az osztállyal – azt hiszem, szeretettel, figyelemmel és türelemmel helytálltam. Ez hatalmas sikerélmény volt, viszont ekkortájt történt az egyik legmegrázóbb dolog az életemben.

Az első gyermekünket vártam, amikor rózsahimlős lettem. Nagy esélye volt annak, hogy beteg gyermekünk fog születni, ugyanis a magzatra rendkívül káros ez a betegség.

Az orvosom viszont azt mondta, ha lemondunk róla, lehet, hogy soha többé nem lehet gyermekem. Hetente jártam orvoshoz, vártunk, imádkoztunk és aggódtunk.

Róbert: Ez volt az első nagy próbánk. Legalább tíz orvost kerestünk fel. Megbeszéltük, hogy így is, úgy is vállaljuk. Majd egyik reggel Erzsi elvesztette a kis magzatot, a természet döntött. Megrázó volt ez az időszak. Azt mondták nekünk, hogy most egy ideig ne próbálkozzunk, ne vállaljunk gyereket. Mi viszont nem fogadtunk szót, és nem sokkal később megszületett a kislányunk, három évvel később pedig a fiunk is.

Kép: Vavrik Dóra

Erzsi: Megtanultuk egymást támogatni, erősíteni.

Fontos észrevenni, hogy mikor, ki szorul „erősítésre”, mikor kinek van szüksége simogatásra, bátorításra, biztatásra.

Mi mindig észrevettük, mikor melyikünknek kell erősnek lennie, így kölcsönösen tudtuk „felemelni” egymást.

Róbert: A ’60-as évek elején átéltünk egy házkutatást is, amit sosem felejtünk el, rémisztő volt. Engem ekkor beidéztek a rendőr-főkapitányságra, de néhány óra múlva, ami rettentő hosszúnak tűnt, hazaengedtek. Ekkor átéltük egymás elvesztésének lehetőségét, fájdalmát is.   

Erzsi: A kislányunk ekkor még egész pici volt, de szerencsére otthon volt nálunk az édesapám is, úgyhogy nem voltam egyedül. Az ember ezekben a helyzetekben átéli a legrosszabb rémálmait. Nem is tudom, ilyenkor mi ad erőt egy nőnek, talán a tudat és a felelősség, hogy nem szabad összeroppanni, mert a gyermek számít rád - és hirtelen eldöntöttem, hogy bármi is lesz, vigyázok rá. Úgyhogy vártam, és határtalan boldogság volt, amikor rendben és szabadon tért haza a férjem.

Róbert:

Ha egyszer is majdnem elveszíted azt, akit szeretsz, sokkal jobban vigyázol rá.

Kép: Vavrik Dóra

Erzsi: A gyereknevelésből mindketten kivettük a részünket. Egyértelmű volt számunkra, hogy ketten együtt vállaltunk gyerekeket, és ez mindkettőnk felelőssége. Ha nekem volt programom, iskolai kötelezettségem, Robi vigyázott rájuk, és ez így volt fordítva is. Remekül be tudtuk osztani az időnket, megbeszéltük, kire mikor van szükség.

Robi: Egyetlen dolog maradt meg „női dolognak”: a főzés. A konyha egyszerűen nem az én világom. (nevet) A 60 évnyi házasság alatt megtanultuk, hogy minden nap meghozza a maga feladatát. „Könyvtároskodtunk”, állatokat tartottunk, Erzsi tánctanfolyamot vezetett nyaranta, én néprajzzal foglalkoztam. Aktív páros voltunk, akik a mindennapi feladataikat igyekeztek a tőlük telhető legjobban elvégezni. Engem Erzsi lelki ereje mindig lenyűgözött, és a szeretet egyik legszebb bizonyítéka még ma is számomra, amikor szó nélkül cipel helyettem nehéz dolgokat, ha kell fáradtan, kimerülten, utolsó erővel is. Nekem ugyanis egész fiatalon visszérgyulladásom lett, ami az egész életemet végigkísérte. Emiatt én nem emelhettem, nem cipelhettem nehéz dolgokat. Hálás vagyok neki, amiért ezt sosem hánytorgatta fel, és szeretettel állt mellettem minden körülmény között.

Remélem, tudja, hogy én 60 év után is őt venném el újra feleségül, és azt is remélem, hogy ő is újra igent mondana!

Kép: Vavrik Dóra