Neked elmesélem – „Gyökerek nélkül nem lehet repülni”
Mintha régóta ismernéd, mert kedves, közvetlen és figyelmes. Miközben vele szemben ültem, folyton egy idézet sora jutott róla eszembe: „…és érezzék egy kézfogásból rólad, te is tiszta, jó vagy…” A tekintete a múltba réved, ahogyan mesélni kezd: „Hiszek a sorsban, a gondviselésben. A sorsdöntő találkozásokban…”
Kalász Mariann, a Flancos divatmárka alapítójának története.
Hiszek a sorsban, a gondviselésben, a sorsdöntő találkozásokban. Amilyen nekem volt 1985 szeptemberében. Ekkor ismertem meg életem legmeghatározóbb személyét: a férfit, akibe tizenhét évesen végérvényesen beleszerettem, akinek később a felesége lettem. Akivel harminc év után is „emelni” tudjuk egymást. Aki nélkül ma nem lenne Flancos. Általa kerültem közel a kereskedelem világához, ő ugyanis kereskedőcsaládból származik, a szüleinek a kilencvenes években üzletei voltak a Balatonon.
Sanyi már a szülei butikjában dolgozott, amikor elment tőlük egy eladó, ezért a szülei rákérdeztek, hogy nem lenne-e kedvem beállni helyette. „Dehogynem!” – vágtam rá egyből. Így kerültem bele a Kalász család mindennapjaiba, akiknél életemben először láttam azt a fajta feltétel nélküli bizalmat, amely egy fiatalnak megalapozza az önmagába vetett hitét. A húszas éveiben a férjem szabad kezet kapott a szüleitől, hogy bátran találja ki, mibe akar fogni, hogy hogyan fejlesztené tovább az üzletet. Világmárkákat kezdtünk forgalmazni, s nagy sikerünk lett, mert akkoriban nem voltak még plázák, és addig senki nem árult még ilyen minőséget a Balatonon. A férjem szülei bíztak bennünk, az ízlésünkben, a döntéseinkben.
Olyan szülők voltak, akik kiskoruktól kezdve mindenbe belevonták a gyerekeiket. Adtak a véleményükre, és ezzel a bizalommal önbecsülést adtak a gyerekeik kezébe, felelősséget, döntéskészséget.
„Gyökerek nélkül nem lehet repülni”*. Az én gyökereim Somló vidékéhez kötnek. Ezen a vidéken voltak birtokaik a szüleimnek és a nagyszüleimnek is. A Somló hegy oldalába magasan felfutó szőlősorokhoz nagyapám fáradságot nem kímélve biciklizett fel a falujából minden áldott nap. Egészen idős koráig szenvedéllyel végezte a munkáját, a gazdálkodás volt az élete. Náluk otthon mindig meghitt nyugalom uralkodott: míg papa a birtokon, addig a nagymamám otthon tartotta a frontot. Különféle zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek a birtokaikon – és akinek van akár csak egy kicsi kertje is, az tudja, hogy ott mindig van mit csinálni. Az embernek szinte sosincs olyan érzése, hogy na, igen, mindennel végzett, nyugodtan hátradőlhet. Kislányként is éreztem, hogy micsoda odaadással gondozzák a földjüket. Hétvégente felpakoltuk a termést, vittük a különböző fürdők elé eladni a gyümölcsöket. A mai termelői vásárokhoz hasonlóan árultuk a portékáinkat, s gyerekként nagy élmény volt látni, hogy mennyien veszik a terményeket. Ez egyértelmű visszacsatolás és fontos élmény volt számomra: a kimerítő, kemény munkának megvan az eredménye. Érdemes dolgozni – ez a tapasztalat mélyen belém ivódott. Azóta is, bennem is megvan az a szenvedély a munkám iránt, amit a nagyapámon láttam.
Apai ágon is gazdálkodók voltak a nagyszüleim, de ők másképp éltek. Felélték vagy elajándékozták a termést, nem kereskedtek vele. Nekik nem kellett besegíteni dolgozni, ők „lazábban” éltek. Máig szeretettel emlékszem vissza Irma nagymamámra, ő volt a legszerényebb, legsimulékonyabb, legtörékenyebb asszony, akit valaha ismertem, de mindez a lágyság olyan energiával párosult benne, amellyel az egész családját gondoskodó, stabil háttérországként tudta összetartani. Ennek a kettősségnek, ennek a fékezhetetlen teherbírásnak, és a mindent odaadó női gyengédség jelenlétének a határmezsgyéjén „kötéltáncolok”, s nehezen találom az egyensúlyt, az arany középutat.
A gyerekek érkezése újabb kihívás elé állított minket a férjemmel. Nem tudtuk fenntartani a kétlaki életet, hiszen év közben Ajkán éltünk és dolgoztunk, de amikor eljött a nyár, leköltöztünk albérletbe a Balatonra, egészen a szezon végéig. Az ajkai üzleteinkben nem volt nagy a kereslet, hát ki kellett találnunk, hogyan tovább, s nem is sejtettük, végül honnan jön majd a „segítség”. A gyerekek iskolája minden évben kitelepült egy standdal Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe, hogy a gyerekek és a szülők által készített kézműves tárgyakat árulják. Jelentkeztünk a férjemmel, végül is kereskedők vagyunk, majd mi áruljuk az iskola portékáját.
A Művészetek Völgyében az általunk árult ruhában sürögtem-forogtam a stand mögött, jöttek az anyukák, és kérdezgették, honnan van a ruhám. „Saját szerzemény, Ajkán áruljuk.” Majd többen is kérték, nem tudnék-e nekik is hozni a ruhákból.
Így terjedt szájról szájra az anyukák között, hogy tőlünk lehet rendelni, és tulajdonképpen innen datálható a Flancos. A vásár első hetének végére már thonet kalapos állványokon sorakoztak a szettjeink, ekkor döbbentünk rá, hogy igenis van egy olyan réteg, akiknek tetszenek ezek a típusú ruhák, akik szívesen veszik őket, és nem kell elkezdenünk más, tőlünk idegen stílusú darabokat árulni. Megtaláltuk azt a közeget, akik nyitottak voltak a stílusunkra.
Ezután több éven keresztül jártunk a ruháinkkal Kapolcsra, majd Káptalantótiba, később már saját standunk is lett. Kialakult egy törzsvásárlói kör, akik évről évre visszajártak hozzánk. Amikor télen kint álltam a pult mögött mínusz öt fokban, sokszor eszembe jutott nagyapám, amikor a szürke, deres időben útnak indult újságpapírral kibugyolált csizmában, hogy ne fázzon annyira a lába… Amikor már én is úgy éreztem, hogy egy fagyott csonton álldogálok, követtem az ő példáját. Felül csinosan, alul kitömött csizmában.
Az anyai szívem sokszor facsarodott össze, ha arra gondoltam, mi lesz a gyerekekkel – mert a kereskedői lét miatt nem a szokványos mederben folyt az életünk, gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok velük eleget. Anyaként gyötört a lelkiismeret-furdalás, amikor láttam, hogy más a hétvégéjét a szeretteivel tölti, mi pedig a piacon árulunk, hogy a családunknak biztosítani tudjuk a megélhetést. Ekkor még magunk jártunk külföldre az áruért is. Féltem, hogy a gyerekekben hogyan csapódik majd le ez az életvitel, de egy kedves ismerősünk, aki hasonló cipőben járt, megnyugtatott, azt mondta: amikor leszületik a földre egy lélek, ő választja meg a szüleit. Annak pedig nagyon örülök, hogy a gyerekeim látták rajtam, hogy szeretem, amit csinálok. Mert hiszem, hogy az ember csak akkor tud adni önmagából, ha van miből, ha a lelke nem egy kifacsart, meggyötört, elveszett lakatlan sziget. Ahhoz viszont, hogy adni tudj, töltődnöd kell. De azt csak te tudod, hogy a te lelkedet mi táplálja.
Kislányként sokszor néztem, ahogy édesanyám készülődik a tükör előtt, a haját nagyon szerette, különböző frizurákat csinált, tupírozta, kontyba tűzte. A ruháit varratta. És ahogy cseperedtem, engem is egyre inkább belevont az öltözködés örömébe. Amikor előkerült a mérőszalag, és méretet vettek rólam, már akkor elképzeltem, milyen csinos leszek az új darabban. A turkálókat is imádtam, annyi egyedi darabot lehetett ott találni, amikre izgatottan vadásztunk a barátnőimmel, akikkel később cserélgettük a beszerzett kincseket. Illetve anyu és én rendszeres vevői voltunk az Ez a divat és a Burda magazinoknak, amelyekben szabásminták is voltak. Később ezeket vittem a varrónőhöz, hogy kiválasszuk a következő ruhám fazonját.
Bárcsak olvashatná édesanyám ezeket a sorokat! Nem is tudja, hogy ő vezetett be a divat, az öltözködés világába, abba, hogy ez egy örömforrás, önkifejezés.
Az ő betegsége és halála volt életem legmegrázóbb időszaka – kegyetlen fájdalom fojtogatott, amikor kiderült, hogy utolérte őt a rettegett Alzheimer-kór és a demencia. Édesapám halála után édesanyám stramm, önellátó, belevaló nőként élt egyedül is, de ez szinte egyik napról a másikra megváltozott. A megszokott élete semmivé foszlott. Sebesen romlott az állapota, egy idő után már csak a múlt emlékeiben élt, sokszor kislánynak látott, elfelejtette, hogy nekem is vannak már gyerekeim, hazavárta aput, pedig apukám akkor már évek óta nem volt köztünk. Évekig nem tudtam feldolgozni, elfogadni ezt a kegyetlen elmúlást. A családom megtartó ereje tartott a felszínen, olyan szükségem volt rájuk, mint a levegőre. És ha van kiért élnünk, túlélünk.
Azt gondolom, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Ez egyfajta körforgás. És én nagyon szeretek adni. A családomnak, a férjemnek, a fiamnak, a lányomnak, a Flancos közösségének, egy idegennek, minden nőnek. Miközben törekszem az egyensúly megteremtésére, arra, hogy ne csak adni, elfogadni is tudjak. Az, ahogyan ma látom a világot, a körülöttem élő embereknek is köszönhető. Az ő jóságukon keresztül könnyű szépnek látni az életet. Szeretek mellettük, velük élni, hiszem, hogy nagyon nem mindegy, milyen emberekkel vesszük magunkat körül. Szeretnék megosztani veled még egy utolsó gondolatot George Eliottól: „Egy nő vagyona a szeretet, amelyet elfogad”.
*Bertold Ulsamer könyvének címe
A történetet Kalász Mariann, a Flancos divatmárka egyik alapítójának emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
