Neked elmesélem – Feltétel nélkül
1983-ban látta meg a fiatal, energikus, vöröses szőke nőt – combig gipszben – a Sportkórház hideg, szürke falai között. A férfi már az első találkozáskor a nő hatása alá került, mégis csak öt évvel később indult útjára a közös életük – amikor Zita vágyai mint egy ütközés, úgy csapódtak bele az életébe. Baleset, betegség, gyerekvesztés és 30 évnyi összetartó utazás története.
Gábor: 37 évvel ezelőtt történt, de ma is tisztán emlékszem arra a fiatal, csapongó, gyönyörű, vöröses szőke nőre, aki felforgatta az egész világom. 1983 nyarán, a Sportkórházban ismertem meg őt. A lány, akivel akkoriban randevúztam, Zita barátnője volt, őt kísértem el, hogy meglátogassuk Zitát, aki egy súlyos térdműtét után lábadozott. Ott állt járókerettel a hideg, szürke folyosón, egyik lábával combig gipszben. Lenge kis alsóneműt és egy fehér pólót viselt – nem is tudott mást hordani –, és az egész lénye mosolygott. Jókedvűen, lendületesen „élt” a kórházban. Feltűnt, hogy milyen törékeny, kedves és természetesen szép, smink nélkül, kócosan is. Egyből megláttam benne azt a valamit, ami vonzott, amire napokkal később is emlékeztem… (mosolyog)
Zita: Nem gondoltam, hogy ebben az állapotomban bárkinek is megtetszhetek… Igaz a mondás, akkor találnak rád, amikor a legkevésbé számítasz rá! (nevet) Én ekkor még észre sem vettem Gábort, a barátnőmmel csevegtem.
Gábor: Öt évvel később, az egyetem elvégzése után, egy augusztusi napon véletlenül láttuk meg egymást Győrben, az utcán. Meglepődtem, és örültem a váratlan találkozásnak. Mindkettőnknek előző nap volt a születésnapja – egy napon születtünk, de nem egy évben –, és akkor elhatároztuk, hogy ezt a megünnepeljük együtt. Megbeszéltünk egy esti időpontot…
Zita: Ahol egy üveg tokaji aszú mellett késő estig beszélgettünk. Az egyik legszebb és legegyszerűbb este volt: csak mi, a bor, egy erkély és a szavak. Folyamatosan mosolyogtam és nevettem, annyira, hogy éreztem, fáradnak az arcizmaim. Innentől kezdve számomra nem volt kérdés, hogy mit és kit szeretnék.
Nekem ő a megtestesült Férfi. Az egyetlen, akiből érzem az erőt, a tartást. Mellette egyszerre tudok erős és gyenge nő lenni.
Erős, mert fel tudom vállalni, meg tudom mutatni neki a fájdalmam, és gyenge, mert kimondhatom és érezhetem, hogy szükségem van rá. Emlékszem, miközben beszélt hozzám, egy óvatlan pillanatban rajta felejtettem a szemem az erős, határozott kezén… Jó visszaemlékezni az estére, amikor tüzet fogott a szívünk. (mosolyog)
Gábor: A véletlen találkozás után egy évvel össze is költöztünk, majd ismét egy év múlva egy visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neked. (nevet)
Zita: Amikor átbicikliztél egy szál rózsával Győrből Csornára? (nevet)
Gábor: Az a lánykérés előtt volt! De örülök, hogy így emlékszel rá… (nevet)
Zita: Nem vagyok egy romantikus, kézen fogva sétálós nő, az én szememben vagy együtt vagyunk, vagy nem. De azért azt meg kell hagyni, hogy a szerelmünk elején, amikor huszonévesen először vasaltam az ingedet, teljes áhítattal húzogattam jobbra-balra a vasalót. Álmodoztam rólad. Arról, hogy majd egész nap ezt az inget viseled, hogy milyen jóképű leszel benne, és néha bele is szagoltam az ingekbe, amiket hordtál… (nevet)
Nyolcadikos koromban leírtam egy dolgozatban, hogy milyen lesz az életem. Egyszerű vágyaim voltak: család, gyerekek, egy ház gondosan ápolgatott kis kerttel és egy férfi, akit szerethetek.
Ez a füzet ma is megvan, az éjjeliszekrényem fiókjában őrzöm. Ha kinyitom és elolvasom, amit írtam, mosolygok… Mert bár valóra váltak a kívánságaim, azt nem tudhattam, hogy milyen út, mennyi fájdalom, mennyi szakadék és kanyar vezet majd el hozzájuk.
Gábor: Őszintén felvállaljuk: mi nem akartunk addig összeházasodni, amíg nem tudtuk, lehet-e közös gyermekünk. Így a lánykérésnél Zita már állapotos volt az első magzatunkkal – akit nem sokkal később el is veszítettünk.
Zita: Nekem korábban több orvos is azt mondta, hogy nem lehet kisbabám a sok sport, baleset és egyéb egészségügyi problémám miatt. Én pedig nem szerettem volna, hogy Gábor miattam mondjon le a gyermekáldásról.
Gábor: 1990-ben mondtuk ki: „Egy életre hű leszek!” Gyűrűink az életünk során számunkra kedves emberektől kapott arany ékszereink ötvözete.
Nem féltünk az elköteleződéstől, mert mindkettőnk szülői példája azt mutatta: sikerülhet. Egyszer valaki megígértette velem:
„Soha ne kezdj úgy mondatot, hogy »Igen, de…!« Mert ilyen nincs. Ha ott van a de, akkor nincs igen.”
Éreztem, hogy köztünk nem léteznek feltételes módok. Meggyőződésem, hogy nem lehet már a kezdetektől kompromisszumokkal indulni. Ha már most arra gondolok, hogy jó, most ilyen, de később majd jobb lesz, ámítom önmagam. Miért hisszük, hogy később, amikor nehezebb lesz, majd jobban elbírjuk egymást? Szeretem Zitát, olyannak, amilyen. Fel tud bosszantani a nap bármely szakában, de a mélyét szeretem, a személyét, a lényét. Egy feltűnően szabad, konvenciók nélküli, meglepően nyitott és őszinte nőt ismertem meg benne, aki felnyitotta a szememet, szabadabbá tett. Imádta például a fekete színt, mindig szép, szűk ruhákban járt, amelyek kihangsúlyozták a karcsú alakját – mondhatni, sokszor volt kihívó a megjelenése, de mégis elegáns és stílusos maradt. És nagyon tudott nevetni…
Zita: Talán ez a nevetés azóta egy kicsit átalakult… (mosolyog) Mert a nyolcadikos füzetemben lévő vágyak ütközéssel csapódtak bele az életembe. Közös életünk első 32 hónapja telített volt tragédiákkal. Az első magzatunk elvesztésével kezdődött, majd öt hónappal később az édesanyám és a testvérem balesetet szenvedett az autópályán, az anyukám meghalt, a nővérem pedig sosem épült fel. Miközben épp belehalni készültem ebbe a fájdalomba, a feldolgozhatatlanba, már várandós voltam. Az első gyermekünk betegen született, 18 naposan életmentő szívműtétet végeztek rajta, majd 15 hónaposan a korrekciós szívműtét utáni agyembólia tette mozgásképtelenné.
Gábor: Akkoriban itthon még nem volt lehetőség arra a műtétre, amire a kisfiunknak szüksége lett volna. Londonba repültünk. Egy évvel később Zita a második kisfiunkat várta, amikor őt is egy majdnem végzetes autóbaleset érte, törésekkel, totálkáros autóval. Nem szeretnénk részletezni, hogy pontosan mi és hogyan történt… ezt is csak azért mondjuk el, hogy lásd, ezek után már nem tudott olyan esemény történni velünk, ami megtört vagy feladásra kényszeríthetett volna bennünket.
Kemény, kínzó és embertelen edzőtábor volt az, ahogy elindult a közös életünk, de mindez a miénk, a mi közös utunk, és mi elhatároztuk, hogy beteljesítjük. (mosolyog)
Zita: Egy ősi ír karácsonyi áldás néhány sora jut eszembe: „Nem füröszthet-e tisztává a könny, szíved nem nemesedhet-e a szenvedésben?”
Gábor: Ahhoz, hogy mindebben helyt álljak, szeressek és jelen legyek, elengedhetetlen volt a hitem abban, hogy egy kapcsolat egybites. Vagy igen, vagy nem. Igen az együttlétre, annak minden nehézségével, kihívásával, örömével és taszításával együtt. A feltételnélküliség meghatározó a számomra. A hűség szerintem messze nem fedi le azt, amiről beszélünk, sőt akár félre is vezethet, mert nem lehet egyedüli erény.
Félre ne értsék, a hűség fontos, de messze nem elegendő az élethez, a boldogsághoz, ennél sokkal többre van szükség. Felelősségre, magadért és a másikért.
Komoly és nagyon bonyolult, összetett lelkek vagyunk mindannyian, akik a közös út során tanulnak meg szeretni, támogatni, áldozatot hozni, erősnek, bátornak lenni, értékrendet felépíteni és aszerint élni, együttműködést keresni, és sokakkal szemben beleállni egy döntésbe, ha az a meggyőződésed. Egy család esetében pedig mindez hatványozódik.
Zita: Mindezek között pedig nem szabad elvesznünk, kellenek a saját horgonyok, amelyek megtartanak, ami a többieket is megtartja. Embert próbáló, nehéz, és nincsenek receptek, titkos praktikák. Talán az egyetlen dolog, ami valójában megtart, az elköteleződés abban, hogy bármi is történik, meg- és végigcsinálom – de ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy szeretni tudd a másikat, hogy jó tudj lenni hozzá. A hozzád való jóságban ott van a másik szeretete.
Ismert bibliai mondat: „Ne menjen le a nap a te haragoddal.” Én le tudok feküdni haraggal, de mire felkelek, nincs düh a szívemben. Nem tartogatom magamban a megbántottságot, a sérelmet, mert tudom, hogy ez valójában nem fontos.
Ő a fontos, az a valaki, akivel minden reggel két négyzetméternél kisebb helyen ébredek fel. (mosolyog)
Gábor: Zita leggyakoribb sérelme az, hogy amikor hazajövök a munkából, nem mesélek a napomról, a feladatokról, arról, hogy mi történt velem. Ez egy „kedvelt” konfliktusforrás volt nálunk. (nevet) A válaszom nagyon egyszerű: otthon leteszem a munkát. Lekerül az öltöny, a helyét átveszi a farmer, a könnyedség. Ilyenkor én inkább róluk szeretnék hallani, arról, hogy velük mi történt, hogy ők hogy vannak, nekik milyen volt a napjuk. Emiatt kialakult nálunk egy szokás…
Zita: Mindennap, legyen reggel vagy este, van egy bő fél óra, ami csak a miénk, amikor béke és nyugalom van a napban. Ezek rendszerint teázások, amikor minőségi teákat iszunk, vagy kávézások. Számomra nincs finomabb Gábor tejszínhabbal és vaníliafagyival készült kávéjánál, amit jó időben a teraszon fogyasztok el, és közben sokszor behunyom a szemem… Ilyenkor néhány percre átjár a pillanatnyi, tünékeny érzés: a boldogság. (mosolyog)
Gábor: Most a gyerekek eltávolodnak tőlünk, mert éppen ez a dolguk, hogy kirepüljenek, de annál szebb szülői dicséret nem kell, mint amikor azt mondja a harmadik gyermekünk, a lányunk: „De jó lenne egy hatalmas ház, egy nagy kerttel, ahol mind együtt vagyunk!”
Zita: A gyerekeink mellett szükségünk volt intellektuális kihívásokra is, arra, hogy folyamatosan tanuljunk. Én a pedagógia és a pszichológia területein bővítettem ismereteimet, hogy jobban tudjam segíteni a fiunkat. Ötvenéves korom óta pedig mások gyerekeivel is foglalkozom és fejlesztem őket – akik közül az egyik a minap azt mondta: „Amióta hozzád járok, nem félek megmutatni, amit nem tudok.” Jó érzés volt ezt hallani. Eszembe juttatta, hogy milyen jó, ha megmutathatom azt is, ami nem sikerül, ha felvállalhatom a fájdalmam, a saját tökéletlenségem.
Tudod, én hajlamosabb vagyok a depresszióra, egyszerűen ilyen alkat vagyok. Gábor pedig épp ellenkezőleg, mindig viccel és megnevettet, de nekem nem ezért kell ő, nem azért, hogy felemeljen, hanem… ezt nagyon nehéz megfogalmazni… talán ha kiteríteném ide eléd, amit idebenn érzek… ha lehetne érzésekből olvasni, akkor tudnám szavakba foglalni. (meghatódik)
Mellette még az öregedést is megható szépségnek látom.
Gábor: Az idő, a mulandóság egy megváltoztathatatlan faktor. Múlását látom magunkon, gyermekeinken, a világ változásán. És ha majd teljesen elborítják arcunkat azok a vékony kis vonalak, akkor is ugyanaz a Zita néz vissza rám, mint akkor ott, a tokaji aszú mellett, huszonévesen, gyönyörűen.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>